Ezt a sztorit most megeszed. Meg, te pompás vendég. Szóval. Enni hívtam egy nőt, mondván: szívesen megetetném bő lére. Táplálkozzék velem, nekem, nálam. Juttatnék szájába dolgokat a lakásom felületén. Hátha lesz cserébe sex. Többségem meg is jelent szobáimban, tűkön ülve álltam, úgy vártam a szépszemélyt. Amikor csengettek, feltűnt a vendég, megérkezett a nő hányada. Hervadó figyelme halas utóíz nélkül vett tekintetbe. Láttam, hogy lát engem. Méregeti a milegyent, az engemet. Nemes nő, 100% poliészter, rajta ropogós hangulat, arca ténye kilövellt. Hajformázott nő, magával hozta a foga fehérjét, hozta a formáját, kihozta magát a sodrából, saját lábon hordta ki természetét.

„Edd meg, amit főztem. Ne rizsázz, finom a köret” – gondoltam. – „Vedd a szádba. Táplálék. Ha már kitálaltam. Harapd meg. Fogd be a pofádba. Fald fel egy csapásra, példátlan lelkesedéssel”.

Bekísértem, a felső burkolat lekerült, leült a bútorra én meg folyadékot hoztam neki, pirosat, bort, szárazon. Azonnal túlértékelte magát, mozdulatai türelmetlenül nedvesek.
”Most olyan vagy, mint egy állandóan ideges, állandóan terhes keresztény nő” – ezt csak gondoltam, hogy ne kerüljön sor szájbántalmazásra. Valahogy akartam, hogy minden akarata ellenére kezeljen le.
- Válogatott gyerekkorom volt – mondtam neki hanggal, szájjal, szavakkal. – A suliban is inkább én molesztáltam a papot.
Nem vette a vicckanyart. Nem értette. Gyakran van így a nőknél. Szívére szívta, éles tekintetével bennem babrált.
- A molesztálás nem sport, ne haragudj… - mondta.
Senki nem tud helyetted boldog lenni – ezt már csak gondoltam. A lelkére hízott, alaptalanul itt volt, levegőért nyúlt, szavak közt tapogatózott, majd’ kimerítette a fogalmát.
- Egész életünk nem más, csak képmutatás, anyagi megfontolásból elkövetett szerepjátszás -
mondta nyitott szemmel, lényegi arccal. Szép a pillantás (csak gyűjtőknek) ilyen szemből jó lehet a kilátás. Egy percre belefásul. Rángatni szeretném, de reménytelen: ez a nő akárkin, akárkivel nem végez.
Ja, vendégemnek neve is van. Andika.

- Egy kolléganőm mesélte, hogy képzeljem el, biszex lett. De szerintem csak hazudott, hogy érdekesnek tűnjön – meséltem más meséjét. - Annyira szétitta már az agyát, hogy összekeveredtek a tárháztudatában a tudattartalmak és a karmikus szél összekócolta az archívumot. Ezért játszik bit.
Andika ezen egy kicsit mintha röhögött volna, de nem tudom. Andika emberszabású protoplazma, halmazállapota pont, mint az enyém. Életjelet mutat. Étellel üzemel.
- Hűségriadó a többmellű nővel – tódította, arca szinte röpült. - Engem nézel mióta.
És valóban, tekintetem kézenfekvő. Mai tekintet. A ma születettek mai bárányok. És ez nem semmi, ami meg nem semmi, az már valami. A sok valami: valamik. Semmi se semmi.
Mára virradóra nekiálltam főzni. Nagy szag a konyhában. „Versenyezzetek hülyék, én még nem kóstoltam a sajátomat, de megpróbáltam kiverni, legalábbis ki kéne verni a fejekből azt a gondolatot, hogy azért élünk, hogy együnk.” – gondoltam, majd ki is mondtam.
Andika kifosztott arccal nézett. Megint nem értette, vagy ha igen, félre. Igen félre.
- Megbotránkozzak? – kérdezte. – Te rám vonatkoztatsz? - A sértett fél pikniknadrágot viselt, tulajdonostól eladó kórica. Nem elmondtam neki, hogy gyakran maszturbálok a gondolattyára, alakmása fejembéli mására, mert szenvedélyes típus vagyok.

- Maga egy hatalmas magánhangzó, még a Fészen se osztja meg magát senkivel. Engem nem zavar a felugró ablak, blokkoljon! A maga csinossága a lábbal sárba tiprása – ezt már evés közben, tálalás után mondtam neki. Fürjtojás. Nem tudom, mi ízlett neki és mennyire, de megette. Ráharapott mindenre. Bár mellette ültem, mégis 42 ezer km távolságot éreztem köztünk. Kalamajkáztunk.

Beszélgettünk, sok semmiről. Elmondta, hogy tegnap a csajszikkal elő-György napot tartottak és rögeszmét cseréltek. Nem mondtam, hogy nem leszarom. A könyvespolcomhoz távozott, kezébe vett egy könyvet, de nem nyitotta ki soha.
Ez a mosolygó protoplazma, ez a versenyképes fehérjegóc korántsem rám van izgulva. Ebben a vacsoracsatában én csak egy látható paraszt vagyok, egy távoli szereplő, egy mellékalak. Hopponjani - vagy hogy mondják ezt nem így? Egyszerű biomasszának érzem magam mellette. Helyváltoztatásra képes reménynek.
- Nálam nagyon többet számít a külső, mint a belső – mondom irányába.
Andika böfögött. Valami ízlett neki. Elszégyellte, majd átszégyellte magát a vécébe. Mennyi az annyi? Az annyinak annyi. Andika később azt mondja a tiramisunak, hogy nem! mert csak a szeme kívánja, … (ó, te kis külsőemésztő). Többedjére sem feküdtünk le.

Azóta olyan pornót keresek a neten, amiben nőket vernek. Álból vagy igaziból, mindegy, csak higgyem el. Legyen életszerű. És ne csalódjak. Valahogy engesztelődnék általa. Andika szó nélkül, sex nélkül nálam aludt. Reggel megreggeliztünk, majd mellébeszéltünk.
Így lesz erőszakossá a férfi. Így formálódnak, csiszolódnak hajlamai.
Tegnap megbüntetett egy rendőrnő, nagyon szívesen megkentem volna a külalakját, de dolgozott. Olyan aranyos pofája volt, csinos szája, az egyenruha meg – húha! - még jobban kihozta volna belőlem a legtöbbet, a polgári engedetlenséget és a közszemély elleni közszeméremsértést.
Maradt maradék.