Három semmitmondó mese

008.jpgEgy felszívódás


A
balatonvilágosi nyaralónkban láttam utoljára anyut. Épp be akartam gyalogolni a tóba, vagyis a vízbe, mire anya azt mondta, hogy ne menjek be túl messzire, be abba a Balatonba, mert el fogok tűnni. Ugyanis évente több millió gyermek tűnik el a Balatonban nyomtalanul. Anya milliós intésére fittyet hányva mégis jól bementem a tóba, alaposan be, aztán... úgy nem is tudom hány méteren, talán valahány méteren, de a part már csak távoli játékpart volt csupán - azt láttam, hogy valami nem stimmel: kezdek eltűnni. Olyan puhán éles érzés volt. Először az adott karom kezdett el halványodni, ha a szemem elé tartottam, átláttam rajta egész Tihanyig. Megtorpantam. Milyen lehet teljesen átlépni a határt? - morfondíroztam. A gondolatot tett követte. Kisvártatva tovább léptem. Átléptem a határt, mire teljesen eltűntem. Próbáltam fokozatosan kihátrálni, de már nem lehetett visszacsinálni. Úgy maradtam. Anyának igaza volt. Egy szál fürdőgatyában lettem semmivé. Nem tudtam többé megtestesülni. Az irreverzibilis folyamat magával ragadott. Eltűnt testemmel szaporán kiúszom a partra. Eltűnten gyalogolok be anya konyhájába és újságolom neki, hogy anya képzeld, eltűntem. Ő nem válaszol, csak egy elhessegető, ingerült mozdulatot tesz, mintha egy legyet akarna kitessékelni. Anya valószínűleg haragudott erre a nagyon szófogadatlan gyerekre, aki egykor látható volt és nem eltűnt.

Egy elhangzás

Fiatal lánykoromban olyan rettenetesen szépséges hajkoronám volt nekem, hogy gyakran becsöngettek, hogy kimenjek és megsimogathassák. Mivel nem tett jót neki, és egyre többen csöngettek, egy idő után már nem mentem ki többé. Úgy hittem, felnőttem, és nem való már nekem az ilyesmi. Egy darabig értetlenül álltak, de hiába csöngettek. Pedig csöngettek, nekem elhiheted, reménytelin, nem adták fel. Aztán elszállt a türelmük. Amikor nem jelentkeztem, nem mutatkoztam, átmásztak a kerítésen, betörtek a lakásomba, elkaptak és sírásig simogattak. Csak úgy tudtam megszabadulni tőlük, hogy megsemmisítettem a hajam. A frizurám. Leborotváltam mind. Amikor újra rám törtek, csak egy kopasz nő fogadta őket. Azóta rövid és rusnyára festett hajat hordok, ami újra divat szerencsére, tépett végekkel. Nem csúnya, legfeljebb ahhoz képest csúnya, amilyen volt. A családunk sajnos nem szűkölködik tragédiákban: az anyukám háziorvos volt, tudod, rendesen rendelőben, de le kellett mondania praxisáról, mert túl gyenge volt az immunrendszere és mindent elkapott a betegeitől. Végül betegebb lett valamennyi betegénél. A nagyanyám pedig előre megváltotta a sírhelyét, aztán később cserélt a barátnőjével, mert az ő végső nyughelye egy fa árnyékában állt. A temetése után nem sokkal kivágták azt a fát.

 

Egy kapcsoló

Találtam a falon egy kapcsolót, amikor elhúztam a ruhásszekrényt, de nem tudom, mit kapcsol, pedig 5 éve lakom itt. Még sosem láttam, igaz, nem is húztam el jelentősen a ruhásszekrényt. Csak néztem, nézegettem, nem mertem megnyomni. Felhívtam az előző lakót, hogy minek a kapcsolója ez a kapcsoló? Azt mondta, ő sem tudja, ő sem merte korábban megnyomni, de elárulta, hogy az a legenda járja, hogy az ő előtte lakó egyszer megnyomta... Mire másnap leomlott az Eiffel-torony. Szerinte véletlen egybeesés, nem lehet kauzális összefüggés a két dolog között, vagy ilyen pillangóhatásos szarság. Azt mondta, szerinte az a kapcsoló egy olyan bunkerterembe van bekötve, valahol messze, talán Texas környékén, ahol olyan emberek ülnek, akik szintén kapcsolókat nyomogatnak, de ők sem tudják miért és mit hoznak működésbe velük. Ha megkapják a jelzést, nyomnak. Aztán valami történik. Ez a baj. Valami mindig történik. Ezért húztam inkább vissza arra a kapcsolóra a szekrényt.