Itt a change fülkében egész nap van látnivaló, örömös is, majmos is. Mivel csak derékig látszódom, mint a híradósnő, alul azt viselek, amit akarok, felül blúz, alatta pl. mackó, vagy az se. Hozza az ember a fémeuróját, hogy váltsam be, de mondom, hogy mi nem, de más sem, költse el Parndorfban farmerra, nincs messze. A gyűrött, szakadt, 60%-ban hiányos bankjeggyel meg nem tudok mihez kezdeni, azt vigye a Nemzetibe. Mondjak valamit? Szerintem a ’csencselni’ szónk a change-ből ered, nem? Meg az arab pénzváltók, ne is mondd. Hogy miket súgnak át nekem a napszemüveges ijesztő fejükkel ide az ablakom bebeszélőnyílásán! Mert ugye, még itt is, a plázában is konkurencia vagyok neki. Azt mondja: „a néni majd lenni felrobban, ha nem zárul be!” Ha! A néni be van ám jól zárva ide, fenyegethetsz, baszki, a néni nincs megfizetve eléggé, de bezárni be van.

És ennyiért ki vagyok téve a csínyeknek, bizony, ki. Egyszer egy disznó nekifutásból ugrott az ablakomra és szétkent rajta valami barnát. Igen… Először én is azt hittem! Hogy ürülék. A sajátja, de nem, csak valami rigójancsi volt. Mivel innen nem mehetek ki, amíg a Gabika ki nem ereszt munka végén, zárásig ott volt az a szar, az ügyfelek nem győzték kerülgetni, nehogy a kezükre menjen belőle. Ezen a pár négyzetméteren azt csinálok, amit akarok, de vécé nincs, a kijárási tilalom feloldása után van, addig vödröznöm kell. Én viselem, de van, aki nem. Itt van például felettem, a másodikon, a konkurencia change, benne a Matilddal. Biztonsági okokból ő is nyitástól-zárásig be van cellázva a fülkéjébe. Mivel sokat panaszkodott, a tulaj elkezdte etetni, mindenféle jót beadott neki a nyílásán, már ami befért azon, zsemlét, sznikkerszt, párizsit szeletbe, ilyesmiket. Olykor még a szomszédos boltok és a vásárlók is etetgették, beadtak neki ezt-azt, nem csak kaját, de Sztorit meg horoszkópot, keresztrejtvényt, meg, isten tudja miért, valaki még egy csomag pamut zoknit is. De egy idő után, az emberi jogainak arculfosása miatt, Matild éhségsztrájkba kezdett, és alatta én is, szolidaritásból. Nem örült a Gabika, haj, de nem. Nem akarom én az ebet kötni a karomhoz, de van, amit muszáj muszájni: a személyes respektedet. Mér, nem? Felbomlott a régi rend, az új pedig még nem alakult ki. Szóval, van néhány nézeteltérés, mindig. Mivel idebe nem lehet szívni, mert csak állna a füst, e-cigi van a számba, hogy azért valami mégis.

Próbálkoznak mindennel a rablást kedvelők. Bekopognak, hogy hagy bújjanak már be hozzám szükséget végezni, mert itt jött rá és már nem bírja tovább, mondom, ott a vécé, de ő csak fogja a pisilőszervét és táncol előttem, hogy nem bírja ki odáig, itt és most kéne kimennie. Elküldöm ám, ne félj. Ide be nem jut, mert sikítok. Nem is tudnának, mert a Gabikánál van a kulcs, kívülről. Mivel nem engedek, a bűnöző hamar meglátja a kibontakozott kudarcot, majd kézzel próbál izgatni: bemutatja a középső ujját, én meg megmondom neki, hogy a cipőm talpát sem koszolnám össze az arcoddal, bazmeg, kiabálok az őröknek, ott állnak egész nap a kornettós kislány mellett. Egyszer bebábozott nekem ide egy szemtelen, mert lássa, hogy én szemmagasságon jóval alul vagyok, ha nem húzom ki magam, csak a homlokomat látja. Erre ő leguggol és odarak nekem egy Vitéz Lászlót palacsintasütővel az ablakpárkányra, és manóhangon azt mondja: „Szervusztok, pajtikáim, hol az a ronda ördög?” - majd elszalad.

Hányszor sütötték már el nekem azt a hülye viccet is, hogy komoly arccal idelép az üveg elé a maca és azt mondja nekem, hogy beszélt az ügyvédemmel és hamarosan kivisz innen… – eleget hallottam már, egyszer sem volt vicces, és húszadszorra sem az, többször nem kérem.

Járnak hozzám sztárok is, ne hülyéskedj, múltkor ki áll az ablakom előtt? Hát az Ernyőssy Béla. Mondjuk, én utálom a vén pojácát. Azt mondja dizájnszemüvegben, hogy neki ne eladási, hanem középárfolyamon számoljam a dollárról forintrát, vagy annál magasabbúl. Csillagomoz, meg szép bogaramoz, teregeti a sármot, de én azt mondtam, szó nem lehet róla, erre elkezd pattogni, hogy „Tudja, ki vagyok én?” Erre meg őszintén megmondtam neki, hogy csak a Velvetből ismerős a pofája, ahhoz kapcsoltam a nevét, de hogy mit csinál? Azt hiszem, valami színész.

Rendszeresen jár hozzám egy origi dubai sejk, aki csak 300 dollárt vált nálam forintra, kérdem, mire elég az? Azt mondta, ebből akar 1 hónapig élni. Megkérdeztem, miért jön el egy olyan szép és gazdag országból ide, ő meg azt felelte, hogy pont azért. Mert ott annyira megszokta már a jólétet, hogy képtelen értékelni azt, így minden évben egyszer eljön ide, hogy szarul élhessen egy kicsit, és amikor majd hazatér, már értékelni tudja, amije van, a gyémántautót, meg a 24 órás szajhaszolgálatot. De ehhez kell ez az üdítő kontraszt.

Nálam minden öröm zárás utánra esik. A szerzés. Volt egy könyvbemutató múlt héten, itt, felettem, a másodikon az Alexandrába, hát zárás után felmentem. Rólam mindenki tudja, hogy kényszeres elfogadó-és megszerző vagyok. Ha van valahol ingyenbármi és nem csak süti vagy termékteszt, lesúgják nekem és megyek. Az örömszerzés öröme vezet. Nincs más örömem, se gyerek. Sajnos közös gyermekem nem lehetett, mert a numerológusom azt mondta, 83 %-hogy buzi lesz, ha felnő, így már korán el kellett altatni. Szóval, rendszeresen járok ingyenes eseményekre, és amit ingyen adnak, azt nem kérem, hanem elfogadom. Ha meg nem adják, kikönyörgöm. Nem tudom, kinek a könyvbemutatójára mentem, várva, hogy kapjak valamit… Valami szerző, biztos. Amikor láttam, hogy csak könyve van, és még azt sem kapok, odamentem és kértem az írótól, hogy hagy, de azt mondta: „néni, tegyük fel, most adok magának, aztán otthon bevágja a sarokba, és rá se néz többet, nekem abban mi az üzlet? Ha újságíró lenne vagy kiadóvezető, vagy valami, akkor meggondolnám, de maga nem valami. Már többször láttam a maga fejét a change ablakában, nekem meg a valutaváltás nem profilom, semmim nem fűződik hozzá”.

Végül, félőszinte könnyezésemet látva, adott egyet a szemét, és úgy is lett, ahogy elmondta, csak hidegebben - hazavittem és beraktam a hűtőbe a könyvét, nem tudom, miért, ma is ott van. Tényleg rá sem néztem többet.

Ha házon belül vagy kívül hallom, hogy burjánzik valami free program, én ott termetem magam és tartom a markom, melyet általában nem is viszek haza üres kézzel. Fent a MédiaSaturnban a múltkor meg kávébemutató volt, hat, képzeld hat pohárral ittam, mozgólépcsőznöm kellett lefelé a szívdobogástól. Van, hogy a C und Millerbe ingyen osztogatnak lejárt dolgokat, de fürgének kell lenni. Eleinte udvariasan elmegyek a kislány mellett, de úgy hogy lássa, arra várok, hogy szólítson meg - ha ez elmarad, akkor megfogom a karját, jelzésértékűen megszorítom, és az egész testét kicsit hatékonyabb szögben magam felé fordítom és ráérősen megkérdezem, mik ezek? Mindegy, mit mond, kell.

Aztán vannak a szűrések, ahol részvétel nélkül is hozzá lehet jutni kulcstartókhoz, meg termékmintákhoz, ha ügyes vagy. A védődőnek azt mondtam a múltkor, ígérem, elolvasom a tüdőtájékoztatót, de nem olvastam, lett viszont egy plüssorvosom, ott lóg a hálóban. Nekem minden kell, amit osztogatnak és ingyen van. Bűn ez? Nem.

Csak pénzt váltok, stílust nem.