Az 4 régész már három hete kaparta, túrta a sivatagot, eredménytelenül, míg ma végre, mi végre, találtak valamit! Szöszmösz orrocskák meredtek a sírkamra sötétjébe, ámultak és bámultak. Kint sok idő volt, idebent kevés, az is mindenfelé állt, vagy elkanyarodott, befordult a nincsbe. Mindannyian öregebbek lettek. És megint, és megint. Rengeteg néznivaló volt itt. Halomban álltak a kincsek. A régészet az a szakma, ahol munkahelyed maga a föld, kezed pedig az az eszköz, mely új világba emel egy régit. A régész olyan ember, aki szeret túrni. Régész csak ember lehet, egyéb nem. A régi időkben, Krisztus előtt táján, nem voltak régészek, nem volt keresett szakma a régészet, hiszen maga a téma akkor még életben volt.
Az expedíció vezetője, Pompeo professzor, óvatosan lépett a csendbe, nem akarta, hogy valami nehézkes ráessen, vagy megvágja magát arannyal és hátráltató sebpanasza keletkezzék.

- Minden tárgy saját használatra került ide – fütyült rá Pompeo.
- Ez a kamra tele van izgalmas IGENnel! – örült Klaudia.

Klaudia nem volt hülye nő, mert a Klaudiák nem hülyék, és ő Klaudia volt:

- Borzasztóan fajin lelet – lelkendezett újra Klaudia, a segéd-régész.

A mögötte álló dr. Stusnick hátborzongatóan egybeesett:
- Ez egy szerdásított kedd, de lehet, hogy annál is több! – örvendett.

Igen ám a korai öröm, mert valaki odafigyelmeztetett a falra, sírrabló hárító átok tán, régi kezek faragták! A segédnő hangosan olvasni kezdte a rusztikus ősírást, pont ismerte ezt a nyelvjárást:

„Szevasztok!

Ezek itt a földön szétszórva Salamon császárnő csecsebecséi.

Ne nyúljatok le semmit.

Húzzatok el!!”

Nagy betűkkel szedett szöveg, idegen nyelvül, mégis olvashatóan.

- Ezt a szót itt nem értem… - szimatolt Klaudia, pedig már eddig is sokat segített. A többiek próbálták megemészteni a kapott információt, de a végén úgyis kiröhögik a szentírást.

- Ezek mind relikviák – mondta Pompeo. – Csak nem képzelik, hogy itt hagyjuk? El kéne vinnünk.
De a sírfelirat tovább tiltakozott:

„Soha! Akkor sem vihetitek el! Semmit, semmi szín alatt!

Nem azért kapartuk el régen, hogy illetéktelen, újvilági majmok elhordják és sefteljenek velük. Keressetek más ásnivalót (itt van nem messze Ésaiás fáraó sírkamrája… hú, ott aztán sokkal több érdekesség van!!)

– Szót fogadunk? – fordult kollégái felé Pompeo.
- Nem tetszik ez nekem – pihegte Stusnick - Én végrehajtom magam, nem vitás!
- Ezért érdemes embernek lenni, azon belül is régésznek. Ezt mondom én is, csak nem tudom, hogy miért – nyögte dr. Becket, pótrégész-és talajspecifikus.
- Folytassa, ha van ott még olvasnivaló – kérte valamelyik, de Klaudia nem folytatta.
– Persze! – vágta rá hitelesnek tűnő hangon Stusnick – Most mindjárt betemetjük az egészet és hazamegyünk. Ez nem lenne hülyeség.
- Kirámoljuk a sírkamrát és visszük az összes csecsebecsét – így Pompeo. - Még azt a háromkerekű jáde biciklit is! Meg azt a nagy aranyvázát. Mindent. Munkára! Végül is nem fenyegetett meg, hogy meghalunk, elátkozódunk, vagy ilyesmi. Csak megkér, hogy menjünk el. Erre meg szarunk.
Klaudia megköszörülte a torkát:
– Csak annyit akarok mondani, hogy mikor beléptem, láttam egy másik feliratot, itt az ajtó mellett. Csak most jutott eszembe, hogy lefordítsam, mert akkor annyira banálisan hatott volna. Azt írták ki, hogy:

„Aki ide belép, és abajgatja az idepakolt cuccainkat, az sugárban fog hányni!”

- No, és sugárban hánytunk? – kérdezte önmagától és mindenki mástól a szarkasztikus Pompeo.
- Én akartam – szepegte Becket. - De letettem róla. Szedjünk össze mindent, aztán lépjünk le.

Pakolni kezdtek.
Cipelési célra tartottak egy helybéli arab parasztot, aki most lelkesen megindult és magától kezdte kihordani a leleteket, ám a többiek a kijáratnál mindig mindent kivettek a kezéből, nehogy hazavigyen bármit is, vagy olyan helyre rejtsen egy-egy ékszert, ahova nem kívántak volna benézni.
Két óra múlva teljesen üres volt a kamra. Tisztességesen kipucolták. Igyekeztek mindent nem érintetlenül hagyni. Gazdátlan kincs volt, mert hullát nem találtak hozzá, nem mellékelt mellé a régi nép – ez egy hulla nélküli sírkamra volt. Stusnick és Becket a disznóság kedvéért még átvilágítottak minden zegzugot, de nem találtak sőt mi többet. Klau készített néhány fotót a bandáról, Pompeo dobozolta a leleteket, Becket összegrefitizte a falat, dr. Stusnick pedig távozás előtt még a sírkamra közepére is kakált.

- Csillogó, aranyos kincs, he? – lelkesedett Pompeo, és vigyorogva legeltette szemét. Nyakában színezüst dáridó ragyogott.
– Igen – örült vele Becket, majd a földre kuporodva babusgatni kezdett egy arany hintalovat. Cirógatta, csiklandozta.
Stusnick még soha nem látott csillogni ennyi kapzsiságot ennyi szempárban. Biztos volt benne, hogy a felbecsülhetetlen relikviáknak az egyiptomi múzeum a felét se fogja látni.

A 4 vidám régész bepakolt minden zsákmányt a kocsiba és elindult az ellenkező irányba.

„Szemetek!” – sírta utánuk a sír.