- Azóta élek, mióta megszülettem. Nem bánom, csak le ne szakadjunk az égből – mondta nevetve a csillapíthatatlan arcú Simon Brinkle kapitány. Simon Brinkle kapitány rendkívül szeretett pilóta lenni, mert minden nap repülővel járhatott dolgozni. A botkormány volt a kedvence, folyton fogdosta. Az állandóan változó személyzetet mindig kedvelte, de az utasokat nem mindig. Szállt, mintha madárporral szórták volna be, vagy mint akit madártejen szalajtottak. Mint akit szárnyakkal kínáltak meg az istenek. Örömteli személy volt.
Az örömöt nem bacilus okozza.
Két gép úszott az éjszakai magasban, magas éjszakában, ezekből egyet vezetett a már említett nevű kapitány. Teherszállító gépre osztották ma be, erre a szép 707-esre.

A felhőzet derült égből falra hányt borsó, mégse légből kapott, hisz leleplezte az éj leple.
A talaj alattuk aludt, de az igazak álma mindig idefent zajlik.

A 707-es tartotta a 8000 láb repülési magasságot, amikor a 747-es felülről kinézte magának. Hamar be is érte. Mennyi nehéz fém, és hogy repül! A 747-es megpillantotta maga alatt a kecses és kihívóan manőverező, nőstény 707-est: vonzó szárnyak, kihívó vezérsík, kacsintós ablakok. Lassan csökkentette a magasságot. Bendőjében a pilóták összenéztek, ellenőrizték a műszereket, majd elsápadtak és verejtékezni kezdtek. Tudták, mi következik. Alattuk a 707-es volánja mögött Simon Brinkle kapitány megnyomott három, egymás mellett sorakozó gombot a műszerfalon. Nem kellett, nem tudta, mi lesz és mire jók, de megnyomta őket.

A kanos 747-es minden udvariaskodás nélkül vette célba a 707-est, mintha csak egy éjszakai szórakozóhelyen lenne („hello, még nem láttalak ezen a légifolyosón!” )

A kacér 707-es észlelte a közeledést, lágyan elmosolyodott, de nem változtatott irányt és a sebességét sem csökkentette, nehogy azt higgye ez a böhöm nagy macsó, hogy könnyen kapható. A 707-es fülkéjében zajlott az élet: a rádió felsistergett. Kapkodás. Lapozás. Tapogatózás.

A 747-es kangép rágyorsított, hiába figyelmeztette pilótáit a földi irányítás, hogy túlságosan közel repülnek a másik géphez, tehetetlenek voltak, a fickós gép önállósította magát.

Minden kangép alá van rendelve az érzelmeinek.

A 707-es pilótái próbáltak kitérni, ám maga a gép más véleményen volt: ő is akarta az aktust.

Törzsén valósággal lángolt a vörös DHL felirat.

A 747-es vehemensen ráhasalt a 707-esre, szárnyaival lágyan átkarolva annak törzsét, majd mechanikus ritmusban döfködni kezdte a nőstényt, aki örömében nem győzött villogni.

A 747-es ma nagyon fickós volt. Egyre gyorsuló iramban döfködte a 707-est, aki kéjtől szédülten szakadoztatta áramköreit, boldog villódzásba borítva egész lényét.

Tíz hosszú percig tartott a liezon, nyikorogtak a gépek, hajlott a fém, recsegett a belső műanyag burkolat, összekoccantak a konténerek, majd a 747-es, olyan hirtelen, mint ahogy elkezdte, bontotta az aktust és kielégülten emelkedni kezdett.
A pilóták mindkét gépen homlokukat törölgetve lélegeztek fel. Újra megúszták a dolgot.

A 747-es búcsúzóul odavillantott egyet a helyzetjelzőjével a megcsinált nősténynek, aki viszonozta a fényjátékot, ám ő a pilótafülke világítását használta.

Utoljára még elszálltak egymás mellett, kondenzcsíkjukkal két ölelkező szívet festve az éjszakai égboltra. Ha a menetrend és az időjárási viszonyok is úgy akarják, talán majd újra látják egymást.

- Oho-hó, én ezt elhiszem – jelentette ki Simon Brinkle kapitány, igen higgadtan.
A pilótafülkét karácsonyi diadallal töltötték meg a színesen pislogó műszerek apró, barátságos fényei.

Később, a hangár meleg sötétjében, a nőstény 707-es kéjesen a szárnyai alá hajtotta fejét.

Semmiben sem szenvedett hiányt.