Lajos szomorú volt. Na, nem azért, mert így hívták, hanem mert nem volt Go!Rgó-ja. Az osztályban mindenkinek volt, csak neki nem. De mi is ez a Go!Rgó? A legújabb plüss állat-őrület, mely Tajvanról indult néhány éve. Rajzfilm-és számítógépes játék változata az egész világon tarolt a gyerekek körében. A villogó szemű plüssverzió három nyelven hatszáz értelmes tőmondatban tudott kommunikálni tulajdonosával. Hetyke herehangján olyan blődségekkel ámította őket, hogy ’szeretlek’, ’minden kívánságod teljesítem’, ’a barátod vagyok’, stb.
Tehát, Lajos vágya indokolt. Mindig lekonyult szegény, amikor méla szemtanúja volt annak, hogy Go!Rgó-birtokos osztálytársai, a harmadik cében, mind a saját szőrdögét babusgatta. Olykor még óra közben is felbrekegett egy-egy a pad alatt, amit aztán elfojtott nevetés, s a tanár rosszalló megjegyzése követett: „ha még egyszer meghallom azt a dögöt, az illető seggébe dugom, az biztos!”.

A kis játékot a szivárvány minden színében lehetett kapni, teste pufók, szeme hatalmas, fején haj helyett kígyók. Minden kígyó külön egyéniséget képviselt – ez volt benne a pláne.
Expresszis verbis: Go!Rgó = Szívderítő, simulékony, very best friend.
Oszkár, az osztály rosszfiúja, egyszer még a tesiórára is levitte a magáét, és suttyomba az ugrózsámolyra rakta. Olyan mókásan festett ott az a cifra dög! Mintha ő is az órára érkezett volna, hogy testépüljön. Árpi bácsi, a tornatanár, annyira kiborult ettől, hogy ledobta onnan a pimasz kis állatot egy medicinlabdával, aki ahelyett, hogy elpusztult volna, közölte vele, hogy mosson fogat minden nap.

Lajost folyton marták társai, hogy neki nincs Go!Rgó-ja: „Buta sudra! Csóró galacsin! Go!Rgó-mentes fattyú! Csicska csicsóka! Nyálkagomba, sosem lesz fajin Go!Rgó-d. Alsó középosztálybeli bérrabszolga!”  - mondták neki.

Lajos ezt nem szerette.

Egy alkalommal felvetette édesanyjának a problematikát, hogy miért nem lehet neki Go!Rgó-ja.

- Kicsim. Gyermekem. Magzatom. Szegények vagyunk, nincs kenyerünk. Apád a MÁV alá esett, anyád meg a futószalagnál görnyed, váltott műszakban, heti 300 órában. Ezért - felelte az elfoglalt, de büszke asszony.

Lajos bánatában megevett egy narancsot, majd nekilátott sírni a kapualjban.

Mikor ezzel végzett, a sörös rekeszekből tákolt íróasztalához telepedett és írt három levelet. Egyet Jackson Pollock absztrakt expresszionista festőnek, egyet Ewan McGregor moziszínművésznek, és egyet K. Péternek.

... 

A három levél mindössze egyetlen mondatot, egyetlen kétségbeesett kérdést tartalmazott: Miért nincs nekem Go!Rgó-m, amikor mindenkinek van?!

A három hírességből Pollock válaszolt először, mivel 1956-ban részegen fára csavarodott kocsijával, és meghalt:

            Kedves Lajos,

Megkaptam leveled, és megpróbálok segíteni rajtad. Nem voltam szerencsés ember. Sokat szenvedtem, ittam, depresszióztam. Amikor megszülettem, három hónapra rá elsüllyedt a Titanic. Mikor beiratkoztam a Los Angeles-i Manual Art Schoolba, mint felforgató szellemet, két év után kizártak. Ezután New Yorkba utaztam, ahol a realista eszmék próbáltak magukra csavarni. Az igazság az, hogy sokkal inkább hatott rám az amerikai indiánok művészetének felfedezése, a totemképek, és a mexikói freskófestők munkái. Tetszett nekem a mexikóiak dinamizmusa és drámai mozgalmassága. Nem a realitás és a realizmus, hanem az absztrakció és a bensőségesség érdekelt.
Első jelentős műveim nagyon színes, nagyon dinamikus, többnyire mitológiai és szexuális témájú képek voltak. Megjelenik rajtuk a monumentalitás, hevesség és sajátos formai szétszóródás. Első önálló kiállításom után kifejlesztettem a 'csurgatásos festményt', ami együtt járt a szélsőségesen nagy formátumok csaknem kizárólagos használatával. A vásznat a földre terítettem, majd laza alapstruktúrákat vázoltam fel, aztán botok segítségével, illetve közvetlenül a dobozból, csöpögtettem, vagy éppen folyattam rájuk a festéket. Híg festéket használtam, amibe homokot, üvegtörmeléket és más, a hagyományos festészettől idegen anyagokat kevertem. A csurgatással létrejött vonalaim nem vázolnak fel alakot, következésképpen nem igazán különülnek el az alaptól.
Elkészült műveimet csak számoztam, mintegy jelezve, hogy ezeknek a képeknek már semmi közük ahhoz, amit látható-tapintható valóságnak nevezünk. Részben egymáshoz van közük, hiszen a szám a sorozatban elfoglalt helyét jelzi, részint pedig pillanatnyi tudati-hangulati és érzelmi állapotomat. Igazából nem új irányzat teremtése ez, hanem inkább a depresszióm jele, amitől sokat szenvedtem, s ami időről időre lehetetlenné tette számomra az alkotást. Végül az alkohollal folytatott küzdelemben is alul maradtam. Halálom szorongásban és tétlenségben eltöltött hosszú hónapok végére tett pontot. Koromnak kétségtelenül az egyik legjelentősebb festője voltam. Ez persze nem ment volna egyedül. Sokat köszönhetek Clement Greenbergnek, az akkori legbefolyásosabb kritikusnak, aki dicsőítő kritikák sokaságát írta rólam, ugyanakkor kiharcolta, hogy dupla oldalon kapjak helyet a Life magazinban. Akkoriban látogatott meg  Hans Namuth, a kiváló fotós, aki a rólam szóló filmmel és fénykép-sorozattal szintén nagyban hozzájárult mítoszom ápolásához. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy Lee Krasner művésznő nemcsak életemben pesztrált, hanem a hagyatékommal is körültekintően gátlástalan módon bánt, kerek és sorszerű volt életem története. Életem vége, sokak szerint valóságos művészettörténeti korszakhatár is, már-már új időszámítás kezdete. Az amerikai festőművészetben vége szakadt a romantikus hagyománynak, a semmiből történő isteni teremtés heroikus vágyának és a kozmikus ritmusok iránti sóvárgásnak. A következő nemzedék, a pop-art derékhada többé már nem kreálja a művészetet, hanem a mindennapi életben, főleg a tömegkultúra szemétdombján egyszerűen megtalálja azt. Egyebek mellett a két szenzibilitás közötti óriási különbséggel magyarázható, hogy személyem és művészetem pillanatok alatt maró gúny tárgya lett, miközben művészettörténeti helyem és szerepem mindmáig megkérdőjelezhetetlen. Tehát azért, mert nincs olyan plüss szarod, attól még egyáltalán nem vagy kevesebb.

Üdvözöl, barátod:

J. Pollock

... 

A második befutó K. Péter volt:

Fiatalember!

Maga ne szomorkodjon. Én vagyok az, aki szomorkodhat. Tragédiák sorozata az életem. Kezdjük az elején. Mikor édesapám eltávozott az élők sorából, pont a legsérülékenyebb életkorban voltam, alig múltam 47 éves. Ez a tragédia aztán arra ösztönzött, hogy világot lássak, és otthagyjam a benzinkutat, ahol annak idején szép karrier várt volna. 2002-ben egy jazz bandában nyomultam, de aztán bejött a Ricsi és közölte, hogy a barátja szerint előnytelenül mutatok minden fotón. Annyira elkeseredtem, hogy 2003-ig egyfolytában ittam és drogoztam. Keményen. Néha 3 aszpirint is bevettem evés előtt, kevés vízzel. Lassan álltam le vele, mert a hirtelen elvonásból csak baj lett volna. 2004-ben feleségül mentem egy mongol pornószínésznőhöz, akit a kazahsztáni titkosrendőrség öletett meg, mert egy elhagyatott katonai objektumban forgattak hat hónappal azelőtt. Persze, nem csak ezért. Az akció hátterében, a falon, kulcsfontosságú stratégiai titkok voltak felrajzolva, amit mindem extrém-pornó rajongó megcsodálhatott. 2005-ben hosszú hajam miatt nem akartak felvenni egy bécsi szállodába kenyérpucolónak, ezért leküldtek a személyzeti fodrászatba, ahol a borbély nem csak a hajam vágta le, hanem az egész fejemet is. 2006-ban neves divatdiktátor voltam, és egy Los Angeles-i villában éltem, ahogy a gazdagok. Egy éjszaka monoton zúgásra ébredtem. Megállapítottam, hogy a házam alól jön. Eleinte nem törődtem vele, de a titokzatos morajlás egyre idegesítőbbé vált. Minden este. Mintha ezer motor morajlana halkan a föld alatt. Fogtam egy csákányt, feltörtem a nappali márványburkolatát, és ásni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy egy idegen civilizáció 3000 éve ott parkoló űrhajója kezd ébredezni. Sokáig ástam, de nem találtam semmit.

Az újságok hetekig csak az őrületemről írtak. Egész szépen haladtam már a nappalim közepén tátongó gödrömmel, mikor elvittek a tébolydába. Érdekes hely volt az. Egy diliház mindig érdekes. De ez különösen az volt.  Odabent rajtam kívül csak állatok voltak. És csak majomszabásúak. Orángutánok, gorillák, gibbonok, makik, cerkófok, csimpánzok (az egyik gorillának akkora heréi voltak, mint egy görögdinnye!)
Az orvosok különleges kínzási módszerrel enyhítették fájdalmaimat: egy tíz centi hosszú, XVI. sz.-i csőszerű ollóval módszeresen levágták az ujjperceimet. Minden nap egyet-egyet. Már egy percem sem maradt. Ám nem csak engem, de a többi állatot is így kínozták, némelyeket még sokkal jobban. Mikor szabadultam, műujjakat voltam kénytelen hordani.

2007-ben beléptem a francia légióba, mert nem bírom a konyhájukat és belső bomlasztással akartam bosszút állni. Balszerencsémre éppen kitört a Harmadik Világháború, és besoroztak. Hamar egy tengeralattjáróba találtam magam. Egy Csendes-óceáni hadművelet során merülnünk kellett, hogy megtorpedózzunk egy amerikai naszádot, miközben a fejünk felett a nagyhatalmak a legkeményebb eszközeikkel próbálták népteleníteni a bolygót. Mikor feljöttünk a vízből, már tudtuk, hogy csak mi és Hock kapitány maradtunk életben az egész világon. Atomvillanás szagát éreztük a levegőben…

Üdv:

K. Péter

...

Legutoljára Ewan McGregor válasza érkezett meg. A népszerű színészek gyakran nagyon elfoglaltak, ezért vagy azért. Lajos mohón olvasta a sorokat, hátha abból több tanulságot ki lehet hámozni, mint az előző két szamóca leveléből:

Dear Lajos, 

Első tévészerepem 1993-ban kaptam a Lipstick on Your Collar sorozatban, melyben egy Elvis rajongót alakítottam. Első mozifilmszerepem 1994-ben Robin Williams mellett az Ember a talpán c. film volt. Mikor megtudtam, hogy az új Star Wars-ban Obi Wan Kenobi szerepére engem jelöltek, összepisiltem magam, hiszen ezzel gyermekkori álmom vált valóra. Rengeteget készültem a szerepére, együtt edzettem Liam Neesonnal, és tanulmányoztam Alec Guiness filmjeit.
Ha láttad a Trainspotting-ot, a Sólyom végveszélyben-t, a Csillagok háborúját, és a Moulin Rouge!-t, akkor mindent tudsz...

Bye:
Ewan

Lajos összegezte az olvasottakat, majd belehalt a bánatba.