Feketepontrendszer van

feketepontrdsz.jpgSenki se számít rá, pedig nálam van a füzet… Zebracsíkos a borítója és minden létező számára veszélyes, ha nálam van. Ha zavarónak ítélem a körülöttem zajló eseményeket, miközben járok-kelek az utcán, vagy egy személyről lerí, hogy feltűnően ártalmas, miközben járok-kelek az utcán, előveszem. Aki megérdemli, bevésem neki azt a feketepontot. Nálam feketepontrendszer van, elég régóta. Illetve nem, …hazudok. Nem elég régóta. Elmondom részletesen, mindjárt meg fogod érteni te is: szemeztem egy csajjal kedden a metrón, de ő nem viszonzott, durván elfordult. Végül elfogyott a türelmem és barátságosan megrúgtam a szandálommal, mire nyelvet öltött, de továbbra is keresztül nézett rajtam. Amikor leszállt, elő is került a füzetkém…Beírtam hát: CSAJ A METRÓN: (feketepont). Ő akarta így, most már be van írva, késő.

Amikor a kürtöskalácsos nem az előnyömre adott vissza a Népligetnél, neki is beírtam: KÜRTÖS K. / NÉPLIG. (feketepont)

A liftben összefutottam egy dögösen morózus lánnyal. Mivel a háta mögött álltam, miért ne ismerkedjek? Hát ujjaim segítségével gyöngéden meghúztam azt a barna copfot, mely a koponyájából csüngött a kabátkájára. Erre mosolygás nélkül direkt elküldött a kurva anyámba, de nagyon hangosan. Amint nyílt az ajtó, elszaladt a szemtelen, mint az expressz. Be is írtam neki: LIFTESCSAJ: (feketepont)

Nem úgy van ám az, hogy hirtelen felszarunk a másik erkélyére és elfutunk! Semmi moratórium. Az orvosnő pedig az éves kivizsgáláson a testsúlyommal viccelt, majd vért vett: ORVOSNŐ (feketepont)

A Duna-parton álltam éppen, és láttam, hogy egy II. Vil.hás bombát húznak ki. Egyre közelebb mentem, hogy lássak valamit, ekkor vett észre és szólt rám a neveletlen tűzszerész hangosan. Azt kérdezte, hogy kerülök ide, amikor 1 km.-es körzetben ki van ürítve és le van zárva minden? Mondom, azzal maga ne foglalkozzon, elbújtam a Kálvin téren. És nem csak én, de ők is – mutattam egy szotyizó kis csapatra. - Nézze meg, ott állnak még heten, nem ismerem őket, ők külön bújtak el. Erre a tüzesember: „Jó, ….illetve, dehogy jó… Legalább ne tessék bámészkodni, nincs itt semmi látnivaló, húzódjon hátrébb, vagy üljön le a fűre”. Na, csak nem hagyom magam így lerázni, csapom is ki a noteszom, a szeme láttára, hogy tudatosuljon benne a helyzet súlya, lássa csak, legyen szemtanúja udvariatlansága következményének. És repült neki a feketepont. Nagyon nem figyelt rám, így leüvöltöttem neki, hogy mire vág fel, a II. Vil.háború alatt sokkal több esélye volt annak, hogy valaki II. Vil.háborús bombát találjon, mint ma, akkor nem volt ritkaság, ma az, tehát jogom van nézni. „Adjá’ már egy repeszt testvír, jó lesz előhalloween-re – ereszkedtem le szépszavilag az ő szintjére. Hasztalan.

A fickó megbántott. Négyszer. Először, amikor nem köszönt. Másodszor, amikor más bámészkodók előtt kiabált velem. Harmadszor, amikor úgy nézett rám a hülye fejével, elég félreérthetőn. Negyedszer pedig, amikor nem adott. „Késő, kisfiam. Nem tilthatod meg, hogy beírjam” – mondtam és róttam be neki a feketéket. Csak ezután indultam haza.

Megyek be a mi utcánkba, a szomszéd meg cseréli közben a kerítését, és dobálja ki elém a használt léceket. Nem figyel a másokra. Na, ez járdaszennyezés. Nálam ez 2 feketét ér, mert a lakhelyem közelében zajlik, ami súlyosbító tényező.

Péntekesti szabadfoglalkozás tetszőleges környezetben s személyekkel: valaki megitta a sötétben az utolsó pénzemen vett sörömet, pedig csak 5 percre raktam le, én meg beírtam neki: IDEGEN / PÉNTEK ESTE: (feketepont). Sajnálom. Nem kellett volna meginni, az a helyzet, haver, akkor mindez nem történt volna meg. Ráadásul az elmenős ruhámban voltam, amiben senki nem láthat sírni. Elhúztam, köszönés nélkül, megszokták már.

Hazafele megláttam az éjszakai buszon, ahogy a cigány a tenyerébe fújja az orrát… Repült neki is a fekete! Amikor leszálltam, útközben összeadtam minden parkoló piros autó rendszámát. Otthon lefekvés előtt kilencszer nyitottam ki és zártam el a melegvizes csapot, nehogy baj történjen, mint a múltkor, amikor elfelejtettem.

Reggel nyolcszor nyitottam ki és zártam el a gázt, majd a lakáskulccsal végig kopogtam a vaslépcső korlátján, míg leértem a negyedikről, ez pontosan 47 kopp. A járdán háromszor megpaskoltam a jobb combomat az öklömmel. Amikor a patika elé értem, ötször paskoltam, hiszen szombat volt.

Felszállt a villamosra a neveletlen gyerek. „Köszönni ki fog?” – üvöltöttem neki személyesen, ha már az anyja nem nevelte meg. Erre fuck-ot mutatott a kis fülhallgatós köcsedék!

Pedig szeretem a tömegközlekedést! Szabadidőmben képes vagyok összehasonlítani a trolit meg a buszt. Én ránézésre megmondom, melyik busz vagy troli a fiú és melyik a lányjármű. A fiúk szögletes, a lányok kereklámpásak és reklám van az arcukon. Bezzeg a régi troli még mosolygott, ezek az újak meg olyan céltudatos arcot vágnak, a homlokuk szigorú.

Egyik nap rengeteg feketét kellett kiosztanom a sok neveletlennek a Hősök terén, mert mindenki pont azt csinálta, ami idegesített engem. Közben véletlenül hangosan üvöltöttem is azt, amit írtam, ki és miért kapja a feketéjét, sokan rám is néztek. Odajöttek, nézték, mit írok. Látták, tényleg azt, amit üvöltök. Kiröhögtek. Egy kalapos hölgy, akinek éppen beírtam a kutyája arca miatt, azt mondta, hogy ez a pontrendszerem „tisztára buziság”. Ezt mondta nekem a nyílt utcán, fényes nappal. Pedig ez nem buziság. Az a buziság, aki buzi. Egyébként sem szeretem a melegeket: a tavalyi felvonuláson tizenhatnak írtam be, az egyik ráadásul szemtelenül környékezett is. Belerúgtam volna, de elszaladt, ráadásul éppen ünneplőben voltam. Egy szőke, vézna kölyök minduntalan a hátamra akart ülni és folyamatosan ráncigálta a hajam, mire elfogyott a türelmem és kilöktem a villamos elé. Nehogy már mindent lehessen neki, csak mert köcsedék! A hülyegyerek miatt 2 órára le kellett zárni a Blahát, míg a két megálló között összeszedték!

 

Láttam a Fészen egy felháborító adatlapot. Félmeztelen fiú tükörben. Küldtem neki egy üzenetet, mert láttam, hogy lehet: „Te magadat fényképezed a tükörbe?? Ennyire buzi vagy? Feketepont!” Nem válaszolt. Elfogadta.

Ezzel nem felüdített, hanem le. Az ilyenek miatt hideg a kezem.

Egy balesetmentes szombaton úgy döntöttem, hogy blogra vezetem a noteszom tartalmát.

Egy szemtelen kommentező privátmélben lehülyézett, pedig sejthette volna, mi lesz a következmény. Azt írtam neki: „ne csak nekem írd meg a véleményed, hanem kommentbe, mert így csak én látom, mennyire elmés vagy!!!”. Egyébként járt neki a feketepont. Hajajj, vastagon.

Sokat olvasok online hírportálokat is. Van egy szerző, akit gyűlölök valamiért. Személyesen írtam neki mélt: „T. Cím! Armageddonikus az igazság próbálgatása, de ne feledd, te csak reklámfelületeket gyártasz, Mr. Onlajn Újságíró! Kicsi vagy te még, és jaj neked, ha kihúzzák alólad a webfelületet! Ha esik a PI, esel te is, oda lesznek szép szavaid! Ha a lányom lennél, megtiltanám, hogy mindenkivel lefeküdj!” Nem válaszolt. Elfogadta. Én pedig elengedtem a kezét. De repült neki a fekete. 

 

A feketepontrendszer kapcsán felmerül a kérdés, persze, jogosan, hogy van-e nálam korrupció? Hát… Esetleg kihúzok, vagy áthúzok bizonyos feketepontokat, ha az illető javít, s jóvátesz. Illetve adok-e pirosat hitelre, vagy megvesztegetve? Hát, nem. Azzal csak magamat vágnám át. Ha bajt követtél el, mert olyan süsü voltál, hát magadra vess, arról én nem tehetek, vállald a felelősséget.

Annak idején még szóba került a „Csak figyelmeztetés”-opció, de azzal csak a magam dolgát nehezíteném. Nem tudok mindenkire rászólni a feketepont előtt, hogy: „hahó, hékás”, mert azzal nem jutunk előbbre. Lelegyint és hazamegy.

Piros pontot az érdemel, aki valami nekem tetsző szépet csinál. Például édességgel csönget be a javamra, szereti a cicákat, vagy a fülem hallatára elénekel valami szép, egyházi nótát. És ha az a nóta valóban szépséges, megy a piros. Fütyülhet is, csak ne trágárságot. Nekem a széptevés egy pirosat megér nekem.

Mondok egy érthető példát: a múltkor a Klinikáknál császárnak nevezett egy barátom, noha nagyon jól tudom, hogy nem vagyok császár. Erre kapott egy felet. Egy félpirosat. Mert hazudott bár, de az előnyömre, bóklási céllal, ettől pedig olvadok.

 

Tudják, mi az irritáló? Az impro-színház. A múltkor elmentem egy ilyen estre és két marokkal szórtam a feketét: a hülye közönségnek meg az idétlen, sárga pólós bohócoknak, ott fent a színpadon. Utálom a fiatalokat, pláne, ha viccesek, pláne, ha ifik, és pláne, ha sárga pólósok, és most mindhárom utálvány egyetlen színpadon gyűlt össze. „Tud valaki mondani egy személyt, egy helyszínt és egy cselekményt? – kezdi a majma. - Köszönöm. Tehát akkor a kövér nő beszorul az áruházba. És jön egy férfi, akinek megesik a szíve és melléül.” Idegesítő együgyűség. Később megkérdeztem az egyik friss feketepont-tulajdonost, hogy árulja már el, minek jött ide, erre a színpadra, ebben a sárga pólóban, és egyáltalán: minek él? Erre ő bevallotta, hogy szereti a szűcsjuditot. Mire én: „Mááá mekkora buzi vagy te??” - erre nem vett komolyan, kinevetett és kért nekem egy sört. Azt hitte, végtelen az én vesém, mint a Pisáló Kisfiúnak!

 

Sokaknak vagyok ellensége. És engem több módszerrel is el lehet tenni láb alól. Ha például radioaktív szennyezést raksz a zsebembe, vagy lisztharmatot hintesz a levesembe, vagy túlkokaint a vénámba. Nem félek. Csípjem csak a szemedet.

A feketepontrendszer nálam egyfajta kockázatelemzés is. Megtudom belőle, hány hülye vett körbe aznap, kockázatos volt-e abban a korban és körben élnem - minden pontnoteszomat elrakom, így évekre visszamenőleg is tisztában vagyok a múlttal. 

Az egyik hiperben éppen fizettem a pénztárosnak, amikor váratlanul és véletlenül pont ráüvöltöttem: „ki van a kétezresen?! Nem tudod, mi?” Azt mondta, hát ő naponta fogdossa bár, de most így hirtelen nem ugrik be neki. Hát majd beugrik neked a fekete – mondtam, és a szeme láttára írtam be neki.

Ugyanezen a napon történt, miközben egy használható emberre vadásztam, aki majd feltölti kultúrságra kiszomjazott celláimat, hogy a sárga metrón ráüvöltöttem egy kiművelt arcú férfira: „Mondja el a himnuszt! Gyerünk. MOST!” Azért kértem ilyen hirtelen, mert ezt álmából ocsúdva is tudnia kell. És ő felállt, kezével a szívén, és mondta. Be is írtam neki a pirosat, be én, és megdicsértem. Amikor ugyanezt a himnuszt egy kismamától kértem számon, aki egyedül próbálta felszerencsétlenkedni a kerekes kölykét a buszra, az csak sivalkodott. Két fekete!

 

Nem vagyok mizantróp, mert kedvelem én az embereket, nap mint nap, széltibe-hosszába, sőt, egyre jobban. De nehogy má’ a saját farkincámmal csóváljam azt az ebet! Futólépésben vánszorognak a gondolataim, tehetek róla? Álljon meg a menet, mert kivisz minden szépet a menetszél, az a huzat. Meg vagyok húzatva. Minden ember álmodik, te is. Nem? Akkor csak nem akarsz.

Azt mondja a doktornő, hogy „érzelmiesen beteg” vagyok, mire én: „ó szívem, próbálj már meg nem megoldani” – és még udvarias voltam. Kérdezz meg engem, hogy normálisnak tartom-e magam. Gyerünk, kérdezz csak meg! Ő, a doktornő az, aki rászorulna valamire. Tán egy apátia, mi szomorítja. Azt mondja, értsem meg. Egy kicsit nem figyelek oda, és már megértem. Elvettem a tollait, összetéptem a jegyzeteit és lekurváztam. Ő egy ideig higgadt és spáciensileg semleges volt, végül szarosnak nevezett. Szarosnak. Könnyben lábadó szemmel, tenyere élével söprögette asztaláról a szilánkokra tört kémcsöveket. Kimentem az ajtón. Vény nélkül.

 

Amikor rólam beszélünk, egy elismeretlen, hétköznapiatlan hősről beszélünk, mint bármelyikünk! Az egyik fiúismerősöm is csupa elismeretlen sor, s egy nap mindezt szóvá is tette. Már. Amikor gondolkodom, repülök, és nem ingyen félek a repüléstől. Se bocsi, de akármi, elcsúszott a koncepció.
Az egyik kertévés ifiúr meghívott a műsorába, mert pont érdekes emberekre vadászott, de mégse azt kérdezte, amit vártam, hülyét csinált belőlem, ország-világ előtt, mire lehülyebuziztam. Erre bennakadt a levegője. Csak hápogott. Hogy élő műsorban ilyet! Azt mondta, hogy ne merészeljem. Kérdem, mit? A lehülyebuzizást. „De az vagy” – érvelek széttárt arccal. Elkapcsolták a kamerákat, reklámmódba. Erre felállt, távolságot tartott és megmondta, hogy én többé be nem tehetem a lábom a médiákba, elvágja a további karrierem, le fog tiltani. Erre én: „mfha, le vagy te szarva, nem is akarom”. Erre a kikapcsolt kamera füle hallatára megkérdezi, hogy miért mondtam azt, amit, és hogy értettem? és tudjam meg, hogy nem divat már ez. Mert hogy ez már régóta nincs így. Nem mindenki buzi, aki tévézik. Mire én: igaza van, nem tudhatom, de ebben a stúdióban olyan nagy a ragyogó tisztaság, hogy engedje meg zavarba jönnöm, veszem a füzetem, igen, a kis pontozóm, és szépen lassan, mondom: szépen lassan kinyitom, beleírok valamit az úrnak, pont a neve mögé, és távozok is haza. Jó így? Baszhatod. Ezt akartad, nem? hát most magadra vess! Hasson csak benned, terhedjen a bűn. Azt mondja nekem kifele, hogy én még nem vagyok olyan helyzetben, hogy buzizzak. Szerinte én még nem buzizhatok. Mert engem még nem lehet eladni. Kurva sok szerencsét, csak fel ne robbanj – mondtam küszöbirányt és kiléptem. Ő kezdte! Különben is ő kezdte! Ő kezdte, nem én!! A média sötét verem és mai hősünk ott halt meg. A szakma által, vagy vasmarkában! Saját magát tekinti saját halottjának, mind a mai napig… egyébként látom őt minden péntek este, bedrogozva félmeztelenül táncolni a meleg Angyal bárban… és ő, ez, ez a buzi alak az NTT csatorna kooperációs igazgatója! Most szólj hozzá! Látszik, hogy nem jó családból származik…

 

A múlt héten reggel, a lépcsőházban összevesztem egy félig okos, kopasz emberrel. Az most mindegy, hogy mit mondott Nekem és Engem minek tart, de azt válaszoltam neki: „Mér kell most ellenszenveskedni, kisbabám?” Örömömben majd meghibbantam. Én vagyok az utolsó János, aki még be tudja írni azokat a feketéket. Más ezt ma már nem csinálja. Ez a mese egy telepatáról szól, aki azzal tölti az idejét, hogy direkt nem gondol semmire, aztán a nejének fény esik a hasára, egy téli napon, egy avaros tetejű faházban. Ha kell Hágáig viszem.

Van egy szemét szomszédom. Fiatal. Rengeteg fekete birtokosa. Nem néz ki szépen, nyegle selyemfiús és hányaveti zsidós vonások vitatkoznak az arcán, gonosz, bajkeverő, kéjenc davidbowie-feje van. Utálom az ilyet. Szétfolyt és perverz arc ez, hetyke, megbízhatatlan tartású cannabisos huligán, világpolgár csirkefogó, akinek mindenhez joga van, neki mindent lehet, és meg van sértve, ha nem szereted. Ha nem imádod.

Megkérdeztem tőle, mi lenne, ha választania kéne: vak, buzi vagy buddhista? Azt felelte, hogy vaknak lenni azért lenne jó, mert nem lenne ideges többé, viszont nehezebben borotválkozna. Buzi azért lenne, mert többé egyetlen nő sem döntené romba a szívét, buddhista pedig azért lenne szívesen, mert onnantól kezdve bőven lenne szünetmentes lelki békéje, vasárnap is. Sőt, ő leginkább mindhárom egyszerre lenne, ha tehetné – ezt mondta. Ez így nekem túl bonyolult volt, ijesztően. Ezért a hülyeségért 3 feketepontot kapott egyszerre.

De lehet, hogy hatot.

Erről a nagyszabású alakról Az összes jézus fakultatív katasztrófája c. versemben is megemlékezek:

Zsíros csend,
Csak gyűjtőknek.
Csalafinta szájtáti úr,
Szeszélyes vagy,
Mint a megírt meggyes parafrázis.
Kínos hatású tüstént apoteózisa,
Piros betűs ünnep van, alszik a város.
nes pa?

Kezet fogtam Krisztivel, s krisztis lett a kezem.
Belekentem Gyuriba, de akkor meg gyuris lett a kezem.
Megfogtam a lámpát, s gyuris lett a kapcsolója,
Súroltam a lakást állónap, mert minden, amit értem,
olyan lett.
Szóval, Gyuris lett a kanapé, a mikro belseje,
a csaptelep teteje,
Egész nap elvoltam vele.