Szürke, atomzivatar sújtotta sivatagi táj. Egy humanoid robot sétálgat a messzi távolban fémtáskával a kezében.

Swen robot volt. Elég régóta. Legalább 120 éve. Most magányosan baktat hazafelé az anyukájához, aki kukoricás puszedlivel örvendezteti meg. Swen-nek régebben volt még egy húga – húgrobotja - is, de ő 70 évvel ezelőtt elromlott; zárlatos lett a vaginája. Elprecízetlenedett. Sajnos. El is ásták a kertben, azzal a házi tiszteletadással, amit a programjuk megengedett. Igazság szerint, abban az időben robot nem nagyon temethetett robotot. Az emberek nem jó szemmel nézték az ilyesmit, hanem rosszal. Hiszen a végtisztesség emberi fogalom, a robotoknak meg csak géptisztesség jár, ami egyenlő az ünnepi szélsőségektől mentes szétszereléssel.

Swen belépett a konyhába, s az orrába szerelt szaglódiódát azonnal meg is csapta édesanyja, Judit, frissen sütött puszedlijének illata. Ez a robotférfi több szempontból szerette ezt a hirtelen délutáni feeling-et. Robotanyja, Judit a mosogatómodulnál már majdnem befejezte a mosogatást, mikor szerető gépfia kedvesen mögé somfordált, gyengéden átkarolta, majd azt súgta a fülébe:

– Megjöttem szerető mamókám…

– Dejó! – nyugtázta az anyja egykedvűen, akár egy idősödő porszívó, aki bekapott egy nagyobb csótányt és azonnal szabadulni akar tőle, mielőtt még megkölykezne a porzsákjában.

– Kapok ma finomat? – így Swen.

– Lehetséges. De előbb kérek egy puszit.

Swen gyengéden arcon csókolta anyját. Annyi gyermeki szeretet és szűnni nem akaró báj volt ebben a mozdulatban, mint. De az asszonyrobot így repetázott:

– Nem ilyenre gondoltam. A számra.

Swen nem jött zavarba. Máskor is kért már szájrapuszit Judit.

– Tudod, kicsim – bontakozott ki a smárból Judit – valahogy az az érzésem, hogy holnap nagyon szar napod lesz.

Úgy is lett. Reggel Swen szomorúan rágcsálta müzlipelyhét a reggeliző egységnél, majd búbánatosan összepakolta szerszámait, felhúzta fénysebesség cipőjét, és lőtt is vissza a városba.

Swen ismét a munkahelyén, a dudagyárban.

A dudagyár Mega Sziti központjában van… teljesen messze attól az atomsivatagtól, ahol ez a robotember él a Judittal. Mega Sziti nagy volt, tágas, fényes és nagyon modern. Óriás monitorok lógtak minden sarkon, és kínai nők szónokoltak bennük valami energiatakarékos vetésforgóról. Meg ilyen áramvonalas, szappantartó-alakú, színes, repülő autók is voltak fenn. Magas házak, üveg izék, rozsdamentes akármik, stb.

A duda… nem, inkább dugógyárban, egész nap szólt a Mega Sziti FM „Az elmúlt jövő slágerei!” A Mega Sziti FM volt a legnívósabb kereskedelmi rádiócsatorna. Hallgatta is mindenki rendesen. Swen például a Zoltán Erika számokat kedvelte a legjobban, de azért egy-egy Neoton Família slágertől sem ódzkodott.

Swen ma délben hallotta a Déli krónikában, hogy szörnyűség történt egy kórházban. Illetve, még nem, mert még meg sem őrült a másik robot.

…szóval, még mindig itt, Mega Szitiben van egy közkórház. Melynek a neve: Mega Sziti-i Közkórház és Gyógycentrum a Modern Betegek Részére. Tehát, itt dolgozott a közönséges gyógyászati gyógyrobot, Márton. Elég nagy robot, széles, terjedelmes gép volt. A kisebb szuterén műtétektől, a nehéz vaságyrendezgetésig Mártonra volt bízva minden. Meg néha szerdánként szervkonténereket és vesealátéteket pakolhatott.

Egy szép napon azonban ráborult egy bögre kávé! Egy hülye, felelőtlen nővérke volt a ludas. Meg is halt fél óra múlva. Mártonnak azonnal elektronikus tűzbe lobbantak izzóból odaszerelt szemei, és azonnal megőrült, vicsorgott, szikrázott, és az embereket a sarokba dobálta. Még néhány kukát is felgyújtott, majd csipesszel tépkedte le a frissen felrakott kozmotapétát. Még a vidfonba is beleboxolt. Márton teljesen szétrendetlenkedte a klinikát. Az emberek tátott szájjal rebbentek szét előtte. Menekültek.

A rosszhír 29 perc múlva már Mega Sziti modernfrizurás polgármesterének, Mr. Kálvinnak a fülébe jutott, aki azonnal pályázatot íratott ki a gonosz Márton robot határidőn belüli felszámolására.

Nem jelentkezett senki.

Se ember, se robot, se más.

Mindenki félt az őrült robottól, Mártontól.

Swen azonban más volt. Hős típus. Ahogy meghallotta a dugógyári rádióból a felhívást, félredobta a franciakulcsot és a tekerőbillegőt valami lapos, koszos, olajos fémasztalra, majd cselekedett.
Swen most dühösen egy ajtóba boxolt. Nem fájt neki. Meg sem érzi ezt egy ilyen masszív, bátor, férfias robot férfi. Eléggé mérgesítette ez a Márton-balhé. Swen úgy gondolta, hogy Márton szégyent hoz a robottársadalomra ezzel a magatartásával, ami végül is teljesen hülyeség, hiszen ebben a korban a robotok az emberek csicskásai voltak tulajdonképpen. Játszottak velük, megalázták őket, és lehetetlen munkákra fogták be mindet. Szarlapátolás, vizeletivás, méregben fürdés, meg ilyesmi. Amelyik lázadni merészelt, azt lerombolták, bedarálták, forróba nyomták, vagy felrobbantották. Swen vegyes érzelmekkel állított be Márton lakására. A rossz robot éppen talk show-t nézett a tévén, mikor a jó robot csöngetett nála. Márton erőteljesen kedvelte Jerry Springert.
- A reklám alatt beszélgethetünk, Swen, de utána csuti van – jelentette ki Márton vészjósló hangon.
- Figyelj, kedves Márton. Azért jöttem, hogy arra kérjelek, légy szíves, fejezd be a Mega Sziti Közkórháznak rombolását és embertelenítését. Most!
- Frászt! Nyi-hehe! Kis hülye! Sőt, holnap megyek tovább a Mega Szitii Közgazdasági Múzeumba, hogy ott is randalírozzak! Aztán járok házról-házra, végig a városon. Ha-ha! Miiinnnndent lerombolok – mondta Márton, azzal beb*szta az ajtót Swen fémorra előtt.

- Ez az utolsó figyelmeztetés, Márton, mert nem mondom el még egyszer – mondta teljesen fölöslegesen, de azért bizalommal, Swen robot.

Másnap sajnos úgy is lett, ahogy Márton beígérte tegnap; porig rúgta a múzeumot, aztán vonult tovább, mint egy gazdáját vesztett eszeveszett twister. Swen nem látta értelmét, hogy ismét felkeresse, és beszéljen a fejével. Inkább elment barátaival, Róberttel és Károllyal sörözni és gyötrődni, hogy most mi legyen. Hősködjünk, vagy ne hősködjünk?

Márton alig 2 nap alatt 10.000 házat és középületet, plázát, centert, meg hidat (meg még valamit acélbetonból és üvegből) rombolt le. Még a Csavarmúzeum sem úszta meg. Megölt vagy felfalt 6 millió embert.

Swen úgy érezte, most már muszáj szájon vágnia Mártont ezért. Éjszakai randira hívta Mártont egy magas középület-monopólium, az Ülő Szfingsz hotel tetejére.

– Itt látványosan vetélkedhetünk! – nevetett önelégülten, de bátran Swen robot, amivel csak tovább tüzelte a vele szemben álló Márton türelmetlenségét. Ha Márton most teáskanna lenne, hát azonnal sípolna! Az biztos! Tiszta ideg volt. Mondta is irigykedve, hogy:

– Te csodás, hetyke, krómacélbőrű robot! Tisztellek és elismerlek. De nem szeretlek.

– Emiatt nem szomorkodom. Én se téged! Büdös!

– Habár az én bőröm csak másodosztályú alpaka, de akkor is szétszedem a szád!

– Nos, rajta, rajta! – incselkedett kihívóan Swen gép.

Több se kellett Mártonnak; azonnal hozzácsapott egy villamost, ám Swen nevetve eltáncolt a sikoltozó utasokkal teli szerelvény elől. Fürge volt és kiegyensúlyozott, mert 30 éve jógázik. Szereti az ászanákat. Márton pedig egy tohonya, tehetetlen gépzsírtömeg volt. Méregették egymást, pocskondiáztak, de Márton fáradt el előbb. Leült egy székre és pihegett.

Na, ezt a pillanatot használta ki a leleményes Swen; odaugrott, s sebesen kirántotta alóla a szőnyeget. Le is bucskázott a magasépület-tetőről a rettenetesen gonosz Márton robot, és beütötte a tarkóját a járdába.

Nagyon örült a maradék város Márton elmúlásának és Swen győzelmének, valamint annak az ideológiának, amit 3 napja képviselt önhatalmúlag ez a jó robotember.

Megünnepelték Swen-t.

Majdnem mindenki meghívta magához vacsorára, vagy sörözni, vagy a telkére meghorgásztatni.

Egy csomó számot küldtek neki a Mega Sziti FM kívánságműsorába, aminek Swen a dugógyárban igencsak örült.

A tévében pedig rábízták a lottósorsolást és az időjárás jelentést.

Visszaállt a rend.

Véget ért egy csodás történet.

Egy kaland.

Egy elhervadt rózsa.

Minden robot egy külön sztori.