Kalmár nyomozó pillantása a padlón szétfutott golyórágókról a seprűvel felé araszoló, csapzott vécés nénire siklott, majd a sárga linóleumon heverő, piros-fehér abrosszal letakart holttestre. A terítő alól irdatlan vértócsa terjedt szét, bíbor szélei már alvadóban voltak. Körülötte suttogó szárazulat.
A Kricsmi egyike volt azoknak a haldokló, hatodik kerületi pincekocsmáknak, amit jóformán már csak a diákok tartottak fent. Közönsége egyszerű, de színes népség, mint a hasonló, búfelejtő lyukaknak általában. A falakon kifakult poszterek várták a megváltó szemeteskukát, a szamárfüles meztelennők nem különben, a falinaptár pedig megtorpant 1992 júniusán. A spontán dekorációhoz szintén tervezetlenül passzolt a szemközti falon száradó műanyag kakukkos óra és a polcon, poros könyveknek támaszkodó viharvert kávédaráló. Hogy az apró Buddha szobrot ki csempészte oda, és milyen megfontolásból, örök rejtély marad, amit senki sem fog megfejteni, mert az idelátogató közönséget a legkevésbé sem érdekli – ott ül és csendesül. A radiátoron megbarnult szórólapok pihentek, reklámújságok, pestiestek és krisnás térítőfüzetek tetején - a szentkép csak illusztráció. A falon boleró vörös és indium szürke árnyalatokkal játszott az odaépített tapéta.

Kalmár nyomozó magas, szikár ember volt, feje tetején ritkuló fekete hajjal, több számmal nagyobb ballonja hanyagul lógott rajta. Kalmár a pultra támaszkodó, tenyérbe mászóan hanyag arcú csapos lányhoz fordult.
- Hogy hívják, kedves?
- Zsófia vagyok, de mindenki csak Zsófinak hív.
- Hm. Zsófi. Az első feleségemet is így fogják majd hívni. Zsófi... A telefonban külön kértem magát, zárja be az ajtót, hogy ne menjen ki szemtanú, és ne is jöjjön be senki, erre én simán besétáltam.
A zajló arcú, neo-hippi csapos lány vállat vont:
- És a forgalomkiesést ki fogja megtéríteni nekem? Maga? Vagy a rendőrség? Én ebből élek. Ha egy kicsit is visszaesik a bevételem, lehúzhatom a rolót - darálta a horderejű nő. Úgy érezte, nem hibázott, csak rosszul helyezte el magát a térben.
- Hívta a mentőket?
- Nem.
- Miért nem?
- Mert a halál beállt. Kitapogattam. Majd maga hív, ha akar. Az abroszomat meg kimosva kérem vissza.

Kalmár nyomozó elfordult a lánytól és végig nézett a kocsmában veszteglő hat emberen. A hozzá legközelebb eső szakadtság a radiátornak dőlve, szemlátomást öntudatlan, részeg álomban lebegett. Tőle jobbra, a sarokban egy fiatal pár ült, elég igényesnek tűntek, mint akik csak az eső elől menekültek ide, máskülönben be se köpnének. Mellettük egy másik pár ült, két idősödő férfi, a kis lyuk utolsó szabad asztalát elfoglalva. A pult végében a Mikulás állt, persze, nem az igazi, hiszen olyan nem is létezik. Ez egy műapó. A csapzott ünnepi lidérc a Kricsmi közelében pöffeszkedő bevásárló center játékosztályán teljesít szolgálatot, amikor éppen józan. Ehhez a munkához kevés az ásványvíz, ő pedig már hosszú mióta felessel üzemel. Mikor észrevette a nyomozó vizslató tekintetét, felé mordult a csapzott szakáll:
- Mit néz, zsaru úr? - szemüveges a hangja. - Azt akarja, hogy beszéljek? Nem fogok beszélni! Nem érdekel a törvény, és nem ijedek meg magától. De elmesélhetem, mit csináltak ma a gyerekek a pénztáros Arankával: szóval, a szerencsétlen asszony mit sem sejtve ül a kasszában, erre odatoppan elé egy suhanc, majd jobb kezét a futószalagra rakva rárivall Arankára: „Figyeljen, kedvesem, levágom a kezemet, és maga végig fogja nézni!” – erre a kölyök elővesz egy irdatlan nagy konyhakést és elkezdi vele levágni a csuklóját. Fröcsköl a vér mindenfelé. Azt mondanom sem kell, hogy Aranka beájult a kasszába. Mikor a biztonságiak elrángatták onnan a tébolyult kölyköt, az így nevetett: „Nyugi, nyugi, ez nem az igazi kezem volt!” – azzal kihúz az ingujjából egy gumiból készült műkezet. – Látja? Ez csak egy tréfakéz! Nem igazi. Nem vér jött belőle, hanem kecsöp vagy céklalé! - Arankát felélesztik, aki rendes asszony lévén, visszaül a helyére. Kisvártatva megjelenik ugyanaz a kölyök. Megáll Aranka előtt, majd levágja a saját fejét! Aranka újfent leájul a székről, a biztonságiak pedig vonszolják kifele a tréfacsinálót. Ugye, nem tudnak vele nagyon mit kezdeni, hiszen nem lopott semmit, csak tréfálkozott, azt pedig ilyenkor szabad. Na, erre megszólal a hülyegyerek, hogy: - Nyugi, nyugi, ez nem az igazi fejem volt, hanem csak egy tréfafej! – erre kidugja gallérja mögül a valódi fejét – Látják, nem is az igazi vérem spriccelt, hanem csak természet azonos színezék vagy festék! - Arankát összelapátolják, megy tovább a sor. Amikor újra megjelenik a srác. Megáll a kassza előtt, majd előveszi ernyedt kis pöcsét a sliccén keresztül, és hevesen rejszolni kezd Arankára. Az asszony sírva fakad, még sikoltani sincs ereje szegény párának. A biztonságiak rángatják kifele a gyereket, mire így szól a kölyök: - Nyugi, nyugi, nem az igazi faszom volt, ez csak egy tréfasz! Látja? Majonéz vagy ondó van benne! - aztán váratlan dolog történt a mi Arankánkkal, mert egyszer csak felállt és azt mondta…

- Elég ebből a hülyeségből – szakította félbe a nyomozó, majd majdnem rágyújtott.

- De most jön a lényeg!

- Nem érdekel, ha nem látná, egy hulla fekszik a padlón.

- Hadd fejezzem be!

- Kössön csomót a nyakára! – Kalmár feje láthatóan felpüffedt és lilulni kezdett.

- Ne merészeljen megütni, felügyelő! Ne merészeljen! – sipákolta a részeg télapó.

- Nem vagyok felügyelő.

A két idős férfi közül a keskenyebbik odaszólt Zsófinak, mintha Kalmár nyomozó ott sem lenne, hogy hozna-e két páleszt?

- Biztos úr, vihetek nekik? – kérdezte a csapos lány Kalmárt, és fázósan összehúzta magán barna vállkendőjét, amit még abban az időben horgolt, amikor félbehagyta az ELTE filozófia tanszékét a vendéglátói szakma kedvéért.

- Vigyen, persze. Nehogy miattam menjen tönkre! - Kalmár észrevette, hogy idebent máshogy jár az idő, megnyúlik és lelassul. Leguggolt, felemelte az abroszt a hulla arcáról. Egy darabig üresen nézte, majd egyre tátuló szájjal folytatta. Sápadó arca bevilágította az áldozatot. Kalmár szájából egy kis nyálcsepp hullott a tetem grabancára, mire a nyomozó sietve leseperte róla, gyengéden, óvatosan, mintha a hulla zokon vehetné. Felegyenesedett, majd rekedten így szólt.

- Tudják, ki ez a fickó?

- Én nem láttam az arcát, csak akkor, amikor már a földön volt, de akkor se túl – mondta a két férfi közül a pepita kockás zakóban ülő, sértett íróra emlékeztető fazon.

- Nekem ismerős volt – szólalt meg a másik asztalnál ülő fiatal férfi, barátnője kezét az asztal lapján szorongatva –, de a napszemüveg miatt nem voltam benne konkrét.

- Ebből botrány lesz. Világméretű botrány – sápadozott Kalmár nyomozó.

- Gondolja? Az reklám a Kricsminek! – nyerített fel Zsófi, majd lerakta a két páleszt a két vén érdekeltnek.

- Ki ez? Nem az Ildi férje, a Marci? - kérdezte a lepcses, vizeletszagú Mikulás.

- Ez a hulla itt a padlón …George Michael! – mondta Kalmár.

- Ki? – kérdezte a Karácsony iszákos előfutára.

- A híres énekes sztár! Az ő világslágere a Careless Whisper, a Wake Me Up Before You Go-Go, meg a Last Christmas. Magának legalább az utóbbit ismernie kell!

- Tyhű! Egy sztár? Itt? Indifferens, de micsoda megtiszteltetés – ámult a csapos lány, de nem derült ki belőle, hogy gúnyolódik, vagy komolyan gondolja.

- Várjon, megmutatom – a nyomozó a zenegéphez ügetett, majd előkotort egy érmét, bedobta, kiválasztotta a megfelelő albumot és elindította. A helyiséget hamarosan egy frissen elhunyt star egykori hangja andalogta be.

- Ezt a számot még a Wham!-el együtt énekelte – csipogott közbe a foglalt csinosság, majd partnerére nézett. Hangja kedves, ártatlan és bársonyos, hullákhoz szokottan összeszedett – ’82-ben indultak és ’86-ban oszlottak fel. Aztán a Faith-el elindult George szólókarrierje, ami világhíressé tette nevét. Tudja, szabadidőmben rengeteget nézem a Music tévét, mert megélhetési óvónő vagyok és gyűlölöm a gyerekeket. A zene számomra menekülés a kis szarosok elől.

- Ha ilyen jó a Wham!-be, akkor miért nem ismerte fel, amikor az orra előtt ült?

- Behúzott sapkával jött be és úgy is maradt haláláig. Az elmúlás seperte le róla, meg a trauma. Csak most, hogy mondta, eszméltem rá, hogy tényleg ő az – sajnálkozva lenézett a holt művészre, mintha egy hervadó muskátlit vizsgálna aggódva - Alig hasonlít egykori fénykorára. Hát, igen, ő is megöregedett. Biztos az a sok drog! Most az egekbe szökik majd az albumai ára. Van is otthon kettő!

- Elég – intette le Kalmár – Hogyan halt meg?

- Amint látja, jó nagy mocsokkal – vette át a szót Zsófi, majd nekiállt mosogatni - Ezt nem fogja a Marika fölnyalni, az biztos, alighanem nekem kell majd. Ennyi vér már bökkenő.

- Képes érdemben segíteni nekem, Zsófi? Beszámolna?

- Igen. Szóval, George Michael két whisky után felállt, és magányosan énekelni kezdte a saját dalait. Hamisan. Persze, akkor még nem sejtettük, hogy ő az, hiszen bárki énekelhet bármit. Aztán bejött egy gyilkos, és kért egy kólát. Mikor George felhívta magára a figyelmét a nótázásával, odament hozzá, és azt kérte az énekestől, hogy légy szíves, adja oda neki az értékeit. Mivel az énekes úr nem tudott magyarul, és a gyilkos sem angolul, az utóbbi kötekedésnek fogta fel a tárgyalás akadozását, ezért ledöfte az áldozatot, aztán elszaladt.

A lány beszámolóját huzat vágta ketté.

A Kricsmi ajtaja hirtelen kitárult és egy nagy vörös valami hullámzott lefele a lépcsőkön.

Egy középfiatal lány volt, piros szoknyában, kék mellénykében, népművészeti motívumokkal tarkított blúzban. Kezében hatalmas kosár, benne szálanként becsomagolt rózsákkal. Igen, ő volt az éjszakai szórakozóhelyek egyik nélkülözhetetlen alakja: a Virágáruslány. Akit egyszerű, de megalázó lerázni. Ha megtagadsz egy szép virágot a csajodtól, paraszt vagy! Ha pedig csak megkérdezed, mennyibe kerül, már muszáj megvenned, akármennyi is az ára, onnan nincs visszaút.

- Virágot? Esetleg egy szép virágot a hölgynek? Virágot? – darálta.

Kalmár nyomozó hüledezve nézte a mosolygó virágárust.

- Mondtam, vagy nem mondtam, hogy zárja be a kurva ajtót? – förmedt Zsófira.

- Zárja be maga, közelebb van hozzá – vágta a nyomozóhoz a kulcskarikát, ami fájdalmasan koppant a feje búbján. Kalmár káromkodva lehajolt érte, majd a virágárus lányt kifele tolva, elindult az ajtó felé.

- Esetleg egy szép virágot az úrnak? – csordogált útközben a lányból, egészen addig, amíg teljesen ki nem tuszkolták, és be nem csapták mögötte az ajtót.

Mikor Kalmár visszafordult, majdnem elcsúszott egy rágógumin, amit a takarítónő kifelejtett az imént. Homlokát törölgetve fordult az összegyűlt mindenkihez:

- Hogy nézett ki a gyilkos? Tud valaki egy használható személyleírást adni?
- Magas volt! – Alacsony volt - Olyan seszínű haj – Egyenes arc – Éles szem – Gyilkos forma - Gonosz termet - Jellegtelen arc - Nem is volt arca! - Ruhában volt – Dehogy volt ruhában, ne beszélj már hülyeségeket! – hadarták egyszerre többen, Kalmár pedig majdnem megint rágyújtott. Inkább mást kérdezett:
- Miért van szétszórva a rágó, dulakodás volt talán az áldozat…George Michael, és a gyilkos között?

- Nem, azt előtte borította ki a Csaba.

- Ki??

- Az a néma részeg a radiátornál. Nem szokott zűrt csinálni. A rágógumi automatát csak most először törte össze, „mert folyton csak golyó jött ki belőle mani helyett”. De utána békésen remegett és szunyókált, ahogy most is.

- Miért nem dobta ki azonnal?

- Törzsvendég. Az automata meg nem az enyém.

Kalmár a fejét vakarva fordult a Kricsmiben tartózkodók közül a legbeszámíthatóbbnak gondolt fiatal párhoz.

- Mi a neve, kedves? – kérdezte a szende megélhetési óvónőt.

- Ibolya vagyok, a barátom pedig István. Mindkettőnk keresztneve I-vel kezdődik.

- Tehát, tudna nekem segíteni?

- Hogyne. Állampolgári kötelességem a hatóságok mikéntjével együtt működni. Maga pedig egy szerv. Hivatali. Szóval, George nekiállt részegen énekelni…persze, akkor még nem tudtuk, hogy ő az, nem figyeltük, mert ha a részeg emberrel szemkontaktus alakul ki, akkor feljogosítva érzi magát, hogy kötözködjön, vagy beszélgessen az emberrel, és akkor odajön zavarni, és nehéz levakarni.

- Tehát, hogy történt? – törölgette ballonkabátjának ujjával gyöngyöző homlokát Kalmár.

- Úgy történt minden, ahogy az előbb a Zsófia elmondta.

Fullasztó csend állt be, akár még a légszűrő zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha lenne itt ilyesmi.

- Én nem láttam semmit! – törte meg a delejes csöndet a Mikulás éles visítása, de olyan váratlanul, hogy Kalmár összerezzent. Három fenyegető lépést tett a pasas felé.

- Meg ne merjen ütni, felügyelő! – sipákolta az ittas Mikulás, kezeit védekezően az arca elé tartva - Vannak barátaim a rendőrségnél! Meg ne merjen!

- Nem vagyok felügyelő…
- Részemről öröm, uram, hogy találkoztunk – mondta örülve Mikulás - Van olyan ember, aki egész nap csak szemet szúr! Tegnap egész nap tudomást szereztem, megláttam magam, rettegtem tőlem, mint vámpír a hagymás feszülettől. Kis testi hiba és művégtag nem kizárt, de nekem saját irányom van. Kijött a bökkenő és a smúz. Megütöttem magam, mégis hagytam, hogy megússzam horzsolásokkal. Tudta, hogy ötletember is vagyok? Kitaláltam az Időlottót, ahol időt lehet nyerni, de többet nem mondhatok. Bár ez hülye ötlet. Még azt se mondanám, hogy annyira rossz, hogy már jó, mert ez még rossznak se jó. Lenyűgöztem önmagam - mondta, majd értéktelen jellemselejtnek nevezte magát.

Kopogtak. Kalmár az ajtóhoz ügetett és rángatni kezdte a kilincset.

-         Mi a picsáért van ez bezárva??

-         Maga volt – sóhajtotta Zsófi, és elkezdte kitisztítani a sörcsapot.

Kalmár elfordította a zárban fityegő kulcsot, majd kitárta az ajtót. A halottkém állt odakint, egy köpcös idegen társaságában. Jancsit régóta ismerte, jó barátok voltak, sokat helyszíneltek együtt. Ennél jobban már csak az kovácsolta össze őket, hogy egy átmulatott éjszakán közösen kiverték egymásnak. Reggel aztán megegyeztek abban, hogy ettől még nem buzik, és ez többet nem fordulhat elő. Kurtovszki Jancsi Kalmár tükörképe lehetett volna, külsőleg ijesztően hasonlítottak egymásra.

- Na, végre, hogy itt vagy! Hello, Janikám! – Kalmár kezet fogott barátjával, majd az idegenhez fordult.

- Én vagyok az ombudsman – mutatkozott be a másik - Gyilkosságnál nekem is jelen kell lenni. Ez az új rendelet.

Kalmár bólintott, majd utat engedett nekik a keskeny lépcsőn.

Amint Zsófi meglátta az ombudsman, félrevonta Kalmárt és a fülébe suttogott.

- Biztos úr, vigyázzon ezzel az emberrel.

- Miért, nem ombudsman?

- De igen, sajnos az, csak… a törzsvendégünk is egyben.

- Részeges?

- Soha nem iszik alkoholt, csak paradicsomlevet. Ijesztő mennyiségben. Csak miatta tartom. De nem ez a baj. Tudja, dilis. Klinikailag. Évente kétszer bolondokházában van, mert néha elkapják a rohamok. Somerset Maugham-nek képzeli magát.

Kalmár gyanakodva fordult az ombudsman felé, aki megállt a helyiség közepén és selyemmellényéből elővillantott egy antik zsebórát. Teátrálisan megsasolta az időt, majd körülményesen visszacsúsztatta az órát a helyére. Kalmár alaposabban megnézte arcvonásait, a bolondéria jeleit kutatva rajta, de csak egy visszafiatalított, szőke negyvenes gyereket látott.

- Azért értelmesen beszélni még tud? – súgta oldalba Zsófit.

A válasz mindössze egy elkerekedett pillantás volt.

- Hogy kerül egy félkegyelmű vezető pozícióba? – tudakolta a nyomozó.

- Tudja kinek a rokona?

- Nem is akarom tudni.

- Na, hát ezért…így megy ez.

Az ombudsman észrevette, hogy figyelik. Odalépett Kalmárhoz.

- Megismerem ám magát! – szegezte hosszú ujját a nyomozóra.

- Igen?

- Jaja! Két évig vezette az Éjszaka Kék fényben c. műsort, és egyszer vendégszerepelt a Barátok és ellenségek c. sorozatban is!

Mindkét vád igaz volt. Kalmár remélte, hogy az adások után eltelt hét év óta már mindenki elfelejtette téves tévés karrierjét. Nem volt rá büszke, pojácáskodásnak tartotta, csupán anyagi megfontolásból vállalta el a szerepet a Barátok és ellenségek-ben. Az Éjszaka Kék fényben vezetését viszont egy kicsit élvezte. Olyan hercignek érezte magát.

- A sorozatban is nyomozót alakított – folytatta belelkesedve az ombudsman, rajongó vigyorral buta arcán – A 637. részben egy éjszakai szórakozóhelyen meggyilkolt valakihez ment helyszínelni.

Az ombudsman egy pillanatra elsápadt:

- Hoppá! Majdnem, mint most! A mindenit, majdnem, mint most!

- Lapozzunk, uram – próbálta megtörni a kínos pillanatot Kalmár, majd Jancsihoz lépett, aki a holttest fölött guggolt.

- Van itt egy kis gubanc – nyögte neki Jancsi.

- Igen, tudom.

- …tényleg ő az?

- Igen, attól tartok, ez George Michael, életnagyságban…vagyis….

- És most mit csináljunk? Már csak azért kérdezem, mert ez nem hétköznapi kocsmaszurkálás. Ez nem a mi hatáskörünk. De mi is meg leszünk baszva.

- Akkor hívjuk Horkányt?

Horkány Aladár alezredes, mindkettejük felettese, arról volt híres, hogy a legfaramucibb helyzetből is talált kiutat. Ő volt a megoldások embere. Harminc éves rendőri pályafutás edzette, csiszolta egy korrupt, ravasz, megvesztegethető rohadékká. Törvénytelen eszközök? Sunyi eljárások? Bizonyíték eltűntetés? Papírmunka kikerülés? Vállvonás. Ő csak egy gonosz világ legszorgalmasabb felhasználója. Alkalmazkodóképességből 5ös.

- Nincs más ötletem – Kalmár elővette telefonját, és már hívta is Horkányt.

Horkány fél óra múlva becsörtetett a helyszínre. Szemlátomást álmából riasztották, mert nyúzott volt és csíkos pizsamaalsót viselt a ballonkabátja alatt.

- Ha ez kiderül, kis hazánk csúnya fényben fog tündökölni. Nagyon sokáig – súgta oda Jancsinak és Kalmárnak.

- Az biztos. Akkor most mihez kezdjünk?

- Figyelembe véve az ügy nemzetközi vonatkozásait és a lehetséges sajtóvisszhangot, a botrányt, attól tartok, a legradikálisabb eszközhöz kell nyúlnunk.

- Azaz? – értetlenkedett Jancsi, de lelke mélyén már sejtette, mit fog mondani az alez.

- Nyugi, fiúkák. Eltüntetjük a hullát. Itt nem járt semmiféle George Michael.
- És mi lesz a szemtanúkkal? – aggodalmaskodott suttogva Kalmár.
- Semmi. Roswell-nél is sok szemtanú volt, mégse vették komolyan őket. Tömeghallucináció. Amúgy Buddha is megmondta, hogy mindenki törődjön a saját dolgával, abból baj nem lehet. Ezt figyeld. Így kell meggyőződést oszlatni - azzal Horkány felegyenesedett és az egybegyűltekhez szólt.
- Emberek! Ez itt nem George Michael! Nézzék, még a körszakálla sem úgy áll, és nem volt ilyen kövér sem. A legutóbbi riportfilmben is tök máshogy festett.

- Most hogy mondja – bizonytalanodott el a fiatal lány, majd gyors pillantást váltott a kanjával.

- Szerintem sem. Akkor ez egy ál- Michael – böfögött a Mikulás, majd az egyik epileptikusan villódzó játékgéphez vánszorgott, hogy próbára tegye szerencséjét. Addig-addig macerálta a nyerő automatát, míg háromszáz forintjáért cserébe egy kemény százast nyert.

Kihasználva a beállt csendet, és időt adva a jelenlévőknek, hogy megemésszék az új információt, Horkány egy rögbimeccs taktikai megbeszélését modellezve, átkarolta két kollégáját és cinkos bizalmaskodással közel húzta magához őket. Orruk majdnem összeért.

- Figyeljetek, fiúk. Az a tény, hogy az ál-George Michael itt halt meg, hamarosan városi legendává érik. De bizonyíték? Az nem lesz – vigyorodott el Horkány.

- De valakije csak tudja, hogy titokban Magyarországra jött! – szipogott Jancsi.

- Igen, és eltűnt. Mi a bizonyíték rá, hogy meghalt? Eltűnt, és kész. Lehet, hogy egy buzibarát tette el láb alól. Vagy hamis útlevéllel elmenekült a világ elől…mondjuk, Sri Lankára. Annyi találgatás lesz, hogy minden nyomozás belefullad.

- Nemzetközi vizsgálat fog indulni! – aggodalmaskodott most már Kalmár is.

- Induljon, ki nem szarja le! – röfögött Horkány, majd hirtelen felegyenesedett, mert görnyedő testtartása, és a rajta lévő irdatlan súlyfelesleg miatt szúró fájdalom nyílalt a derekába. „Többet kéne mozognom” – gondolta, de tudta, hogy túl kényelmes ahhoz, hogy komolyabb lépéseket tegyen a fogyás érdekében. Azok a tüzes kis koreai kurvák, akikhez hetente jár, úgysem a testéért szeretik.

Ismét nyílt az ajtó, majd sáfránysárga lebernyegben egy kopasz krisnás fiú kezdett leereszkedni a keskeny lépcsőn.

- Gouranga!

Horkány alezredes Kalmárra mordult.

- Mi lenne, ha nem gyártanánk több szemtanút és bezárnád az ajtót??

Míg Kalmár tette a dolgát, az asztalnál ülő snájdig pasas felállt barátnője mellől, és a krisnáshoz sétált.

- Mondjon nekem jövőt!

- Mit? Nem vagyok én javasasszony! – tiltakozott a sárga hívő.

- Legalább nézze meg a tenyerem! Következő életemben franciának vagy angolnak akarok születni! Mit tegyek? - a srác zselézett haja fémesen csillogott a hideg, szutykos neonfényben, akárcsak a lelkesedés szépen borotvált arcán, úgy várta a választ.

A krisnás nem felelt, benne rekedt minden szó, mikor a padlón heverő hullát megpillantotta.

- Jézus Isten, Szűz Mária! Mennyi vér!

- Nekem ma olyan sprőd és töredezett a szőröm. Igénybevett, igen – jelentette be az ombudsman nyafogva, majd egy hajkefével megállt a hámló foncsorú tükör előtt, és gondosan megfésülte tollait. Zsófi Kalmár felé fordult és megkocogtatta ujjával a halántékát.

- Szerintem sem az igazi George Michael – jelentette ki a pepita kockás írófazon.

- Nekem mindegy, hogy ő az, vagy sem, csak fogyasszon már valaki valamit – háborgott Zsófi a kávéfőző mellett karba fonva. Az idegesség apró haragvirágokat bontott sápadt arcán.

- Szegény ember – sopánkodott a krisnás - Valószínűleg már reinkarnálódott is.

- Mi? – ébredt fel a bárpultnak dőlő Mikulás.

- Persze, nem tudni – folytatta a Krisna tudatú - Mivel elég gyorsan és erőszakosan történt, valószínűleg a lelke elfoglalta az első embriót, mint induló újjászületési lehetőséget.

- Ez baromság – mondta Horkány. – Hol van itt embrió, okostojás?

- Én! Én állapotos nő akarok lenni következő életemben! – üvöltötte a Mikulás vörös fejjel, ami tökéletesen passzolt szereléséhez.

- Maga inkább szortírozza a kívánság-leveleket, Mikulás! Sok gyerek számít magára – fordult felé Horkány.

- Ne merészeljen megütni, felügyelő! – kelt ki magából a Mikulás, majd Horkány felé tett két bizonytalan lépés után elcsúszott és seggre esett.

- Elmondhatok érte egy Hare Krisnát, törzsúr?

- Nem vagyok törzsúr – köpte a választ Horkány – Iparkodjon kifelé, ott az Üdvözlégyet is elmondhatja tőlem.

A krisnás kirepült az ajtón.

- Lássunk munkához, srácok – fordult halkan két kollégájához az alezredes – Kalmár, a kocsimban van egy nagy nejlonzsák, Jancsi, te pedig rendelj mindenkinek egy kör valamit, hadd igyanak, amíg mi kicipeljük innen a sztárhullánkat.
- De mit rendeljek nekik? – tétovázott Jancsi.

- Tudom is én! A legdrágább sört! Én fizetem! Gyerünk, fiam, szaladjál!

Horkány megkérte Marikát, hogy majd alaposan mossa fel a vért, de az asszony túl sok krimit látott már ahhoz, hogy rá ne kérdezzen, nem akarja-e biztosítani a helyszínt, körbekrétázni a tetemet, meg ilyenek, de a szerv azt felelte, hogy ez már nem divat és ilyen csak a filmekben van. Hogy azért hivatalosan és gyanakvást altatóan nézzen ki, az alez. párszor hümmögve körbejárta a hullát, majd zacskózta elvitelre és távoztak.

*

Tudjátok, miért üreges a golyórágó? Egy felnőtt ember lelkének mérete megegyezik a golyórágó belsejében lévő üreg méretével. Az az üreg pont akkora, amekkora az emberi lélek. Pont bele tud kuporodni. Még egy nagy star nagy lelke is elfér benne, mert minden lélek egyforma nagyságú, és golyóálló… Halál esetén a lélek alkalmi lakóhelyet keres, zártat, kereket, kicsit, ahova nem esik be az eső. Na jó, ott a dió, de a dióbél szúrja a hátát, oda nem szívesen megy, és nem mindenhol van. Főleg a tojást szereti, de az sincs mindenhol. De a golyórágó! Azt minden lélek szereti! A drazsérágók meg a fogpucolós mentolos vájteningek miatt a kutya se dugja már a szájába. Kiment a divatból, de van. A léleknek csak addig kell meghúznia magát kis üregekben, míg nem talál szabad méhet és kedvező feltételeket az újjászületéshez. A golyórágó feltalálója, a buddhista érdeklődésű Mike Cukorberg 1912-ben rájött erre, és elkezdte a gyártás során kihagyni a gumik közepét, hogy a lelkeknek legyen hova bújni. A golyórágó rövid időn belül igen népszerű lett, és az édes pihenőállomás minden háztartásba eljutott. Bár a lélek nem összerágható, mégis zavaró, ha a burok elfogy körülötte, így szájba kerülés esetén odébbállnak egy másik gumiba: Cukorberg mindezt a frissen szabadult lélek ösztöneire bízta. Napjainkra a golyórágó sokat vesztett korábbi népszerűségéből, így még biztonságosabb szálláshelyekké váltak a parkoló lelkek számára.
…Egy narancs ízű golyórágó ült a Kricsmi szemetesében, ahova a Marika seperte, és halkan énekelt: Wake me up before you go-go…

*

Másnap Horkány Aladár vacsorára várta két legkedvesebb kollégáját. Selyem házikabátban és kényelmes plüsspapucsban várta őket. Mikor Kalmár nyomozó és Jancsi megérkeztek, a tágas nappaliba vezette őket, ahol már felszolgálta a vacsorát és kitöltötte a száz éves konyakot, amit egy razzia során foglalt le tavaly. Az elegáns nappaliban eltűntnek hitt festmények és műtárgyak vették körül őket. Még kokain is volt valahol eldugva, az majd a vacsi után fog rendőrkézre kerülni. Azok a kollégái, akik tudtak az alezredes gyűjtőszenvedélyéről, a következmények tudatában mélyen hallgattak, a szószátyárok pedig már nincsenek a testületnél.
Kalmár nyomozó hat napilapot és két magazint lobogtatott meg Horkány alezredes sötét képe előtt.
- Már két hete mindenhol azt írják, hogy George Michael eltűnt, és csak találgatnak, hol lehet. Inkognitóban utazott, egyedül. Belépett az országba, nálunk látták utoljára, de ez kevés a nyomozáshoz. A tanúk már az elején ellentmondásba keveredtek egymással.
- Ahogy mondtam! – lelkendezett Horkány.
- Majd bepisiltem az izgalomtól! – lelkendezett Jancsi. - Los Angeles-i otthonát rajongók ezrei vették körbe, mécsest gyújtottak és bőgtek. A britek beletörődtek, George kiadója pedig saját eltűntjének tekinti.
Mikor nekiláttak a pazar vacsorának, Kalmár érezte magát rangidősnek, hogy feltegye a kínos kérdést:
- Szóval, hova tüntetted el a hullát?
- Még folyamatban van. Hamarosan olyan helyre kerül, ahol senki nem bukkan rá soha! – büszkélkedett Horkány, majd ivott egy korty ’87-es Cabernet Sauvignon-t az előtte álló aranykupából.
- De mégis? Vidéken van? Egy erdőben elásva? Egy bányatóban? – erősködött Jancsi, brokkolival a szájában.
- Nem fogod kitotózni. Elég, ha én tudom. Egyél csak. Friss a hús…