A Szív világnapja alkalmából szíves napot tartott a Várfolt Galéria az Országos Kardiológiai Intézettel karöltve. Dr. Suhác fővédnök piros sütiket, szív alakú bonbonokat pakolt a vendégasztalra, ott mosolyogtak édesdeden. Volt kürtöskalács is, a valaki hozta (micsoda átverés, a lyukat is meg kell venni hozzá, a hiány köré tekerték a tésztát, az édesség zöméje semmivel jár). A falon körbe szíves kiállítás terjedt, alatta szíves szórólapok és szívtápszer-reklámok.
Az első vendég dagadt volt, dr. Suhác cöccögve nézte is, tetőtől-talpig, diagnózison érlelt szemeiből szanatóriumi beutalók csöpögtek. Amikor a nőt seggbe szúrta ez a tekintet, sietve észrevette, majd röhögve közölte a dokival, hogy ma már soha nem eszik, vigyáznia kell, mert a boldogság = krémes, a krémes = boldogság, a boldogság pedig boldogít alaposan.

Ekkor vették észre az első három lyukat. Dr. Suhác egy nagy doboz szórólapot cipelt a parkolón át, miközben lelkesen mesélt a szívről, úgy általában, egy zöld asszonynak, így a figyelme duplán elterelődött a lábaelénézésről, hát bele is lépett az egyik ott termett lyukba. Szerencsére nem volt mély, tán 30 centi, átmérője pont lábnyi, egy 42-est simán elnyelt… és a többi lyuk is ilyen volt. A szívdoktornak nem lett baja, kilépett a csapdából és leporolta magát. A szórólapokat egy kicsit szétvitte a vári szellő, de hamar összenyaláboltatta a nővel.

„Na, ezt a rejtélyt jól megfejtjük, még ma!” – mondta a szép szívdoktor. Többen állították, hogy fél órával ezelőtt egyetlen lyuk sem termett még ott, nem volt a talaj kinyitva. A biztonsági őr, kiből egy darabot tartalmazott ott a tér, összevonta magát, elegánsan felköhögött valamit és előre elgyakorolta a tettenérő-szövegét, amit majd a fülön csípett elkövető illető arcába tolhat: „Mit képzel Hölgyem/Uram? Azt hiszi, büntetlenül lehet kilyukasztani a talajt? Magának a tisztelt hobbija a spontán lyukkeletkeztetés?? Mi??” - tőből levágta, hogy ez így rendetlenség, felszínzaklatás, illegális fejtés, betonkínzás.
De a tettek mezeje lépettlenül maradt. Míg odabent vitáztak a lyukakról, a parkoló újabb lyukakkal gazdagodott, émelyítően spontán. Senki nem látott semmit. Én sem. Az eset dokumentálatlan maradt, pedig a helyszínen tartózkodott a Lackovics Petra, hivatásos online újságíró, aki a két hete bekövetkezett mini-idegösszeomlása óta vette fel új nevét. Egy olyan nevet, ami nem feltétlenül áll jól egy szakállas pasasnak - ám ez volt vele a legkisebb probléma. A Fél lábbal a sírban c. cikke elég ijesztőre sikeredett - igazán nincs kedvem hozzá, de a tettlegesség kedvéért idéznék belőle egy rövid részletet: „Ha hányni akar, egyen romlott szart, mert akkor is, mi, mi folyik az országban? mi folyunk az országban, mindennapi prolik. Elég volt a foslevesből, mikor jön már a rég beígért jó? hol a jó? Le kéne szállni végre a szopórollerről…” - és így tovább. Elvették tőle a politikarovatot. De ez persze, hogy nem kritika, hanem öncélú indulatcsúzli. Azóta önblogol, mert a blogdogság boldogít. 

Szady Benjámin galériatulaj lépett be: „Gyerekek, mi az isten faszáért van kilyukasztgatva odakint a környék? Mert a türelem, az kérem, bőven van, de tessék azonnal betömni!” – mondta, majd meredeken, slusszkulcsot pörgetve nagymenés zajlott, egészen a pezsgőspultig. Fehér öltönyt viselt. Senki nem merte összekenni semmivel.

Soha nem derült fény az orvlyukasztóra, nem került elő egyáltalán, egyáltalán semmi, egy puzzle-darab nem sok, annyi sem. És míg leírtam történetünket, újabb hat lyuk keletezett a betonon, a galéria ajtajától alig kétméternyire.

A kamera távolodik, és megpillantjuk a galéria bejárata fölé felhúzott hatalmas kartonszívet.