Pluto

BooksApple.jpgLáttam, hogy a kommandósokat és azt a maroknyi rohamosztagost, akik a terepszínű egyenruhára húzott fekete Kevlar mellényben lapultak a fűben egyformán meglepetésként éri, amikor nem az utcafront felől érkezik a támadás, hanem egyenesen a hátuk mögül. A kertben találtak fedezéket, a veteményes és a szárítókötél között, amin lustán lengedező hófehér lepedők ejtőztek. Erősödő morajlás. Közeledő motorhang. Amikor a zúgás felerősödött és elérte a tetőpontját, már túl késő volt. Megfordulni sem maradt idejük, amikor a hatalmas ezüstszínű kamion átrobbant a rozoga deszkakerítésen, az orrára kapva a lepedőket, és megsemmisítve a kiskertet. A hátulról támadó jármű a gyanútlan kommandósok felét azonnal a másvilágra küldi, eltiporja, a szerencsésebbeket csak pár méterrel odébb repíti. Az egyik rohamosztagos, aki lepattant a szörnyjármű éhesen vicsorgó hűtőrácsáról, berepült J. Ágnes nappalijába, lesodort néhány kitömött plüss állatott a kerevetről, majd szétloccsant a feje egy dísznek tartott Singer varrógépen. A kamion maga alá gyűrt egy ártatlan járókelőt is, aki most úgy festett, mint egy feltekert szőnyeg, de undorítóan vicces módon a feje valahogy épen maradt.

Túl gyorsan történt minden, de akinek volt rá lélekjelenléte, még éppen el tudta olvasni a ráfutástól felborulni készülő kamion oldalán a kék betűs feliratot: Alex Kiadó. Amint a monstrum lefeküdt, hátsó ajtaja felpattant és könyvek kezdtek záporozni a rakodótérből.

Pluto – az év sikerkönyve!

A kamion motorja pattogva leáll, egy darabig várakozó csend üvölt. Kínos késéssel ébrednek az első sikolyok és a sebesültek jajveszékelése. Valahonnan huncut nevetés hallatszik, mint a perje, úgy hull ránk. P. Lajos kimászik a pórul járt kamion vezetőfülkéjéből és megáll a krómozott visszapillantó tükör tövében, kezében egy AK 47-essel.
- Szép nap a halálra! – üvölti, majd tüzet nyit és elkezdődik az igazi pokol…

[…] a könyvbemutatóhoz felolvasó est is járt, háromfogásos vacsorával. A Savoy Hotel előterében az író PR-stábja fogadta a vendégeket és az újságírókat. Amikor megérkeztem, az első, ami feltűnt, hogy mindenfelé nyomtatott papírok hevernek a földön, az asztalokon, a lépcsőkön, de még a virágok cserepeiben is… az innovatív dekoráció része. Felvettem az egyiket: Times New Roman 12-es betűtípus, lila betűszín. Sok szöveg.

A parti szervizes pincérek pezsgővel megpakolt tálcákkal rohangálnak, én pedig a csoki szökőkutat bámulom megigézve (micsoda pazarlás), amikor M. Csaba megtalál. Jobb kezében fáradt szatyor, benne csapzott folyóiratok, lapok és lapok, isten tudja, mi még, bal kezével a fejét vakarja reklámsapkáján keresztül:
- Mester, nem tudja, hogy az F. Szabolcs elolvasta-e már a kritikámat? Mikor jelenik meg a következő Artium?
Azt mondom neki, hogy nem tudom, idén még nem beszéltem vele, lehet, megváltozott a száma vagy meghalt, tudom is én - majd elmarkolok egy szilvás rákot egy arra siető tálcáról és odébb somfordálok. A sarokban letáborozott vonósnégyes közismert, bejáratott slágereket húz. Egy mosolygó plakát előtt állok meg. Takách Harmat László látszik rajta, maga a szerző, miatta gyűltünk ma össze, miatta ég a lámpa. Agyvérzéses vigyorral bazsalyog rám, pedig nem is ismer. (Lehet, hogy minden reklám hazudik?) TH László a semmiből bukkant fel pár éve, a Vetőmag Kiadó pedig egyszer csak felkapta és címerére tűzte… vagy, hogy is mondják ezt a megélhetési kritikusok?...az új üdvöske, az új star, akihez nagy remények vannak fűzve. Senki sem tud róla semmit - írt egy közepesen rossz regényt, ami valami arab teveidomár kissrácról szól, aki a szerelmen és a sivatagon keresztül találja meg Istent. A borító spenótzöldben játszik, a plakát tetején pedig szögletes, szigorú betűkkel olvasható: Pluto – az év sikerkönyve! Elfordulok és ital után nézek. Beljebb haladva növekszik a sötétség és a tömeg. Azt hiszem, K. Orsolyát látom, aki egy apró halom görög salátával birkózik tányérján (egy fogpiszkálóval próbálja a szájába szuszakolni a falatokat, talán nem talált villát). Odaintegetek neki, nem vesz észre, tovább haladva elkapok egy limoncsellót. Integetek egy ismerős tördelőnek is, ő se vesz észre, de a mögötte álló idegen nő azonnal visszaint. Elsétálok B. Endre mellett, aki éppen P. Imrével beszélget, nem tudom, miről, de megüti a fülem a „kevesebbért is lehet, de nem kell túlmelegíteni” – mondat, egy izgalmas beszélgetés orvul elfülözött, rejtélyes mozaik darabja. P. Lajos a terem végében homályosul. Élő és kivehető, most apró pódiumra lép, megkocogtatja a mikrofont, majd kétszer megkérdezi, hogy hátul is hallani-e? A pódiumon is azt az idétlen dekorációt látni: mindenfelé papírok hevernek, rajtuk szöveg. Gépelt és nyomtatott. Mintha néhány kézzel írottat is láttam volna. A lábam alatt is van éppen egy. Lehajolok, felveszem, elolvasom az első két sort. Egy vers az, ami a Napról és egy meg nem született csecsemőről szól. M. Csaba időközben letámadott egy fiatal költőnőt, aki citromsárga magas sarkút és poncsót visel: „tündérke, tündérke, olvasta már a kritikámat el?”
P. Lajos torok köszörül, mire zsezsegő csönd üli meg a termet. Röviden bemutatja a nem látszó szerzőt, „aki ma sajnos nem tudott eljönni, mert Portugáliában van, hogy anyagot gyűjtsön a következő fergetegisztikus regényéhez”. Előttem srégen B. Gábor belesúg valamit O. Zoltán fülébe, aki keserűen elmosolyodik, mint aki diszkréten próbál aszpirint visszaöklendezni. Egy sápadt arcú lány majdnem orra esik egy halom dekor-kéziratban, ami a padlón van szétszórva, a sportzakós B. Zoltán szerkesztő kapja el.
Lajosból dől a valami. Mindenki látványosan unja P. Lajost, valahogy senki nem akar már itt lenni, pedig itt kell lenni.

A fények elhalkulnak. P. Lajos bejelenti, hogy a vacsora azonnal kiderül, a kiéhezett szájak fáradjanak át a Kosztolányi terembe. Mielőtt elfoglalnám a helyem, felszaladok a széles barokk lépcsőn, ami a galériára vezet, ahol sejtésem szerint a vécéket találom. Kezet kell mosom. Buszos a praclim. Még itt fönt is kéziratokkal van felszórva a padló. A dekoratőrök kitettek magukért. Vajon vécépapír gyanánt mit raktak ki?

Egy kihalt folyosóra érek, előttem rengeteg ajtó. Gazdasági iroda, Raktár, Öltöző.

Egy műanyag csontváz borong az egyik sarokban, cifra báli ruhába öltözve, mellette valamiért egy ócska szamovár áll. A Szép szó szerkesztője, Cs. Imre jön velem szembe, megkérdezem tőle, hol a vécé, hátha jobban tudja, mint én. Abban bíztam, hogy ő is csurgatni jött fel, de kiderül, hogy fogalma sincs, hol a klotyó – igazából ő is ezt szeretné felfedezni. Éppen hátat fordítok neki, hogy tovább ballagjak, amikor Imre hirtelen megragadja a grabancom és a falnak taszít. Kétszer hasba öklöz, majd amikor kissé elkábulok, kinyit egy ajtót mellettem és belök rajta. Végigcsúszok a padlón. A szobában csak egy rusztikus selyempárnás díványt világít meg a vörös burás art deco állólámpa. Valaki ül a díványon. Nem látom az arcát. Két uzit szorongató nagydarab pasas fogja közre.

Ez nem a vécé[…]

 

Semmi nem úgy sikerült, ahogy elterveztük. P. Lajos első sorozata lekaszálja az őrmester fejét, megsemmisít néhány muskátlit K. László takaros mór stílusú házának párkányán, és kinyír egy kutyát is, aki vonyítva adja át magát a pusztulásnak. A semmiből ugranak elő a gépfegyveres támadók és scorpiók zakatolnak fel.

Az Írófalu még sosem látott ekkora cirkuszt. Errefelé a legnagyobb hangzavar legfeljebb a gitárszóló, ami egy-egy felolvasó estet kísér. Vagy a felöntött garatú írók esti gajdolása. De ez… ez meg bazmeg!... Még a fák is megborzongtak az esztelen mészárlás láttán. Nem egy vérszegény író-olvasó tali, az biztos.

Senki nem volt felkészülve a váratlan hátbatámadásra, ahogy Sz. György és Sz. Balázs sem, akik lassan felfogták, hogy mi történt, fegyverüket célra tartva lőni kezdik a fehér overallt viselő ellenséget. Három overallos vadul rángatózva fogadja testébe a becsapódó lövedékeket, a mögöttük álló telefonfülke pedig üvegszilánkot zokogva azonnal meghibásodik.

Egy dolgot fogunk tenni: visszavonulunk. Ami ma itt zajlik, az szerfelett íróhárító és embersemlegesítő.

A lábamnál lévő hátizsákból odadobok egy Walther PPK-t R. Zoltánnak, aki ellenőrzi a tárat, kibiztosít, és azonnal lőni kezd vele az overallosok irányába. F. Gábor és G. Ferenc egy konténer mögött lapulnak, odakúszok hozzájuk és azt üvöltöm, hogy tűnjünk innen a francba, de nem hallják. Egy kommandós teste csapódik közénk. Harmadjára sikerül megértetnem velük, mit akarok: szaporán bólogatnak és végre elindulunk az Írók boltja felé. Amint befordulunk a sarkon a falhoz lapulunk és kilesünk: elharapózó tűzharc, míg a szem ellát. Felrobban mellettünk a kirakat, könyveket, pennákat és lexikonokat okád a járdára, gyorsan átverekedjük magunkat a törmeléken, be az üzletbe, majd a padlóra hasalunk. Nem mi vagyunk idebent az egyetlen vásárlási szándék nélkül érkezők: P. Béla kuporog a pénztárnál P. Zoltán pedig egy konyhakést szegez nekünk. Amikor felismer bennünket, megkönnyebbülve fújja ki a tüdejében önkéntelenül megrekedt levegőt. Sz. Zsolt és B. Attila rohannak el az üzlet előtt. B. Attilának csinos vágott seb díszíti a homlokát. Amikor kipislogja szeméből a vért, oldalba böki Zsoltot, majd azonnal bevetik magukat a tátongó kirakaton és mellénk hengerednek a padlóra.

- Én nem tudtam, hogy ez ilyen lesz – zihálja B. Attila – Valaki köpött nekik! Ezek tudták, hol várjuk őket.

Az utca túloldalán K. Endre izzadva egy aknavetőt egyensúlyoz a vállán, majd hamarosan használja is. Amikor kilövi a rakétát, a szerkezet olyan erősen rúg vissza, hogy majdnem elesik. P. Imre tűnik fel mögötte, kezében két lángszóróval, és miközben tüzet okádnak fegyverei, hangosan üvölt:
- Nesze nektek, szemetek!! Pattanjatok, hulljatok!

 

[…] A díványon ülő figura kényelmesen keresztbe teszi lábait: amikor megszólal, orosz akcentust hallok.
- Csinos kis könyvbemutató, mi?
Nem válaszolok, az ürge folytatja.
- Amikor elkezdtük a
szövegcsempészetet, még olyan könnyű volt. Sokkal tisztább és egyszerűbb volt minden. Kortárs írókat támogattunk és zsákszámra adtuk ki a könyveiket. Az elsőkönyvesek kötetei kiváló álca, hogy a szövegeket egyik helyről a másikra csempésszük. Az általunk irányított írók, akik egyben bandatagok is voltak, a családunk részei, egy idő után többet akartak. Kivették a kezünkből az irányítást és immár saját bizniszt folytatnak. Kisebb kiadókat alapítottak, így már a saját könyveikben csempészik a cuccot, minket kihagyva. Rájöttünk, hogy eddig rossz úton jártunk. Új írókat kellett teremtenünk, akik sokkal hálásabbak és kezelhetőbbek. Apropó, olvasta már a Pluto-t?
- Nem nagyon…
- Akkor adok egy példányt. Az írója azért nem tudott ma este eljönni a saját könyvbemutatójára, mert nem túlságosan létezik. Nekünk sokkal kifizetődőbb olyan írókat futtatni, akik irányíthatóak, nem követelnek, nem panaszkodnak, nem tűnnek el, nem kerülnek alkotói válságba és nem halnak meg. A mi bér- íróink zsinórban ontják az eladható könyveket, különböző álnevek alatt. Sikerreceptről írnak, így biztos az eladás. Ezek a könyvek kommerszek és egyformák, tehát piacképesek. Szövegük simogató, fogyasztásra alkalmas, nem ráznak fel, mert nem indulatból írták, noha az indulat tesz egy jó regényt jó regénnyé, de az ilyesmi ma már nem eladható.
A férfi a mellette álló asztalról felvesz egy Pluto-t és felém nyújtja. Amikor nem akarom elvenni, Cs. Imre finoman tarkón vág, nevelő a célzat. Elveszem a könyvet és felütöm. Szent Isten! Mennyi betű! Minden oldalon szöveg. Betűk, melyek szavakká sűrűsödnek, mondatok, melyek bekezdésekké duzzadnak, és szövegblokkok, melyek fejezetekre osztják a szajrét.

Összecsukom a könyvet és visszaadom neki:
- Ugye, nem veszi udvariatlanságnak, ha nem kérem a dedikálást? Túl rövid az élet ahhoz, hogy ilyesmiket olvassunk.
Felnevet.

- Nem az számít, hogy mennyi könyved van, hanem az, hogy mennyid van a zsebedben. A közízlést pedig mi formáljuk. A mai írók már csak egymásnak írnak, és üres a zsebük. Aki pedig feladja, szakácskönyvet ír, sok képpel. Vagy ál-bölcset, ál-pszichológiait, sok panasszal. Vagy életmód könyvet, sok sehova se vezető iránymutatással. De ezekkel mi nem foglalkozunk, más banda területe, fel van osztva a placc. Fontos az anyag tisztasága, mert ha az olvasóink valami eredeti szöveggel keverik a mi anyagunkat, a gyorsabb hatás érdekében, abba bele is zavarodhatnak. Felkavarja őket. A függővé válás rendben van, hiszen ez az üzletünk motorja, de a felkavarás nem. Az veszélyes.

Hosszú szünetet tart.

- Segíteni fog nekünk – folytatja, majd rágyújt. A füst lustán gomolyog a feje fölött. – Egy rajtaütés-szerű felolvasó estet tervezünk az Írófaluban. Így fogunk leszámolni az önállósodott írókkal. A Vetőmag a jövő héten országjáró turnéra indul a Pluto-val, így terítjük az anyagot. Egy Alex Kiadós kamionnal, meg egy középszerű jazz bandával fognak megjelenni. A Pluto nem létező szerzője még mindig Portugáliában lesz, de felhívják Skype-on, és lezavarnak vele egy gyors beszélgetést. A maga feladata az lesz, hogy egy helyre gyűjtse az összes írót a leszámoláshoz. Ha laposodik az est, tegyen fel hülye kérdéseket a kiadóvezetőnek a könyvvel kapcsolatban, zavarogjon, dumáljon, altassa a gyanakvást, húzza az időt. A többi a mi dolgunk. Részletek később. Most pedig jó étvágyat kívánok a vacsorához.

- De…
- Mindjárt kezdődik a gálaest. Érezze jól magát. Majd keressük.
Cs. Imre felráncigál a padlóról, és kivezet a szobából. Odalentről pezsgőpukkanás és nevetés. A talpunk alatt egyre szaporodnak a széthányt kéziratok. Amikor a folyosón egy kicsit lelassítok Cs. Imre durván meglök, hogy lóduljak, szedjem a lábam lefelé. A névtelen díványos faszi az Alex kiadó vezetője lehet. Ők adták ki többek között a
Ribanc voltam-ot, a Feng shui az ágyban-t, és a Zabáljunk és fogyjunk-at, meg egyéb könyvsikereket.

A bálteremben már mindenki elfoglalta a helyét. B. Gábor odaint nekem, majd koccint O. Zoltánnal. Közös asztalnál ül T. Dezsővel és K. Balázzsal. B. Endrét és P. Imrét B. Dezső asztalánál látom. Sz. Gábor N. Valentinnel beszélget, de az asztaluknál ülőket nem ismerem. J. Tamás asztalánál Gy. Balázs és K. Endre ül, mellettük B. Gábort, B. Zoltánt, F. Gábort és G. Ferencet látom. Egy másik asztalnál felfedezem V. Attilát, W. S. Tibort, Zs. Gábort és egy vörös hajú csajt, aki túlságosan háttal van nekem, nem ismerem fel. A színpadhoz legközelebb Dr. B. György asztala esik, aholP. Marcell, K. László, egy másik K. László és M. Imre is helyet foglal. M. Krisztián egy pillanatra feláll, kigombolja zakóját, majd visszaül P. Béla mellé. P. Zoltán odainti az egyik pincért, majd bizalmasan mond neki valamit, mire a pincér hevesen megrázza a fejét, jelezve, hogy lehetetlent kér. R.-B. Zoltán Sz. Györggyel dumál a színpadra felvezető lépcső tövében: talán valamelyikük beszédet fog mondani, nem tudom. Sz. Balázs kávét rendel, majd tüzet kér Sz. Csabától, J. Ágnes pedig arrébb tolja az asztalon lévő hamutartót, hogy ne kelljen a csikkeket szagolnia. K. Albert költő-és irodalmi alfahím kopasz hangja megüti a fülem: „Én csak röhögni jöttem el. Tudja, én olyan vagyok, mint a kutya: amit nem tudok megdugni vagy megenni, azt lepisálom.” Sz. Zsolt ésB. Attila az egyik ablaknál söröznek. M. Csaba fizikailag nincs itt, de behallatszik az előtérből. Hamarosan P. Lajos tűnik fel újra a kéziratokkal idétlenül felszórt színpadon.

Felállok és keresek egy nyilvános telefont. Legjobb, ha lerázom magamról a felelősséget, nem érdekel az illegális szövegcsempészet, és mindent elmondok a zsaruknak, most, amíg még az elején vagyunk. Amikor találok egy falra szerelt készüléket a hallban, a rendőrséget tárcsázom. Háromszor csöng ki, mire felveszik. Nem ismeretlen a hang, hiszen nem rég a hátam mögött pattogott. Cs. Imre volt az:
- Ne csináljon butaságot. Menjen vissza és maradjon a seggén […]

Nem azt tettem, amit a díványos ürge parancsolt, eljárt a saját száj… Az Írók boltjának szétzúzott kirakatán keresztül az Étterem Minden Íróhoz fogadót látni, amely a következő pillanatban megszűnik létezni. A robbanás olyan váratlanul ér, hogy elengedem a hólyagom és a gatyámba hugyozok. Az épületet precízen aláaknázhatták, mert nem egyetlen pontból indult a robbanás, hanem… szóval az egész, úgy ahogy volt, szétfröccsent. Hatalmas vörös tűzfelhőt böffentve semmisül meg, deszkák, üvegszilánkok, edények, bútordarabok és néhány programfüzet csapódik fedezékünkbe. A járdát borító rengeteg papírlap egy része lángra kap és villámgyorsan elhamvad, a többit pedig a robbanás szele zavarja arrébb.

- Most kell megtennünk, különben késő lesz! – zihálja B. Attila.
- Még nincs itt az idő – mondom, és igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne lássa a gatyámon a pisafoltot.
- Nem tudtuk, hogy ilyen alattomosan jönnek. Nincs több időnk, meg kell nyomni a gombot!

- De még nem töltődött fel teljesen! Az elemeknek minimum három órát töltődniük kell.
- Amiből kettő már eltelt, tehát eléggé felcumizta már magát a szerkezet ahhoz, hogy egy látványos pontot tegyünk a fejezet végére. Ha te nem nyomod meg, akkor megyek én. Itt mindennek vége.

- Nekünk is végünk lesz, ha túl korán aktiválod!
B. Attila elindul, én utána vetem magam, hogy megfékezzem, mire újabb fülsüketítő robbanás rázza meg az egész boltot, néhány könyvespolc leomlik, a mennyezet közepét uraló bronzcsillár pedig megadja magát és ezer darabra robban a kockás kőpadlón. Egy pillanatra B. Attila megtorpan, rám néz, elcsodálkozik, majd gyorsítja lépteit. Egyenesen a tetőre igyekszik, ahol a Gomb van.
ha idejekorán indítja be, akkor bármi megtörténhet
Még mielőtt elérte volna a csigalépcsőt, elkapom a vállát, megperdítem és bemosok neki egyet. A meglepetéstől B. Attila megtántorodik, de nem esik el. Vicsorogva ugrik nekem és ledönt a lábamról, összegabalyodva elnyúlunk a kövön. B. Attila próbál maga alá gyűrni, én pedig egy összetekert tavalyi Sortárssal csépelem a fejét. Szövet reccsen és érzem, hogy elszakad az ingem. Sikerül könyökkel szájba vágnom, mire hörögve lefordul rólam. Talpra állok és várom a következő támadást, de B. Attilát jobban érdekli, hogy megnyomja azt a kurva gombot. Azonnal a lépcső felé veszi az irányt és olyan gyorsan szalad fel rajta, mintha nem is most vertem volna pofán. Utána iramodok, és még éppen megpillantom, ahogy bevágja maga mögött a tetőtérre vezető masszív vasajtót. Hallom, ahogy bezárja. Ezen nem jutok át. Hallom Attila halk zokogását. Ha megnyomja azt a kurva gombot…
Talán igaza volt, és az elemek teljesen feltöltődtek már. Talán mégis… – kétségbeesetten kapaszkodtam a gondolatba. Minden reményt feladva, lassan lesétálok a csigalépcsőn, kilépek a boltból az utcára: végigfuttatom tekintetem azon a kaotikus látványon, melyet pillanatokon belül elsodor valami. Lerendez. Megsemmisít. Valami, aminek még nincs itt az ideje.

B. Gábor egy ásóval üti szét éppen egy fehér overallos fejét, N. Valentin pedig egy AK 47-essel viszonozza az oldalra borult kamion fedezékéből érkező tüzet. J. Tamás egy sebesültet ápol, Gy. Balázs egy hatalmas faládát cipel K. Endrével. Amikor kinyitják, látom, hogy tele van fegyverekkel és gránátokkal. Egy felborult mikrobusz fedezékében B. Gábort látom, amint a derekánál fogva rántja vissza K. Orsolyát, aki annyira belelendül a küldetésbe, hogy Walther PPK-jával minél több fehér overallost leszedjen, hogy már veszélyesen kilógott a fedezékből. Kötelekkel és dinamittal megpakolt taligát tol egy kormos-véres figura - elég döcögősen halad. Most megtorpan, arca megrándul, és látom, hogy a jobb vállán vörös folt kezd szétterjedni fehér ingén. Odakap kezével. Felismerem: S. György a taliga sebesült sofőrje. Nem tudom, segítsek-e neki, vagy sem, mert nem tudom, ő kinek az oldalán áll. F. Gábor az Írószalon előtt egy felborult biciklit állít fel éppen, G. Ferenc pedig V. Attilával, W. S. Tiborral, Zs. Gáborral és Dr. B. Györggyel egy hatalmas gumiszőnyeget cibálnak az úttestre, tippem sincs, mire kell nekik. Hallom, hogy valahol félreverik a harangot, ami azért érdekes, mert nincs egyetlen templomunk sem.

O. Zoltán egy körtefa ágai közt ül, a lombok cinkos takarásában: vadász lese halálos ma – csak a puskacső látszik ki, és a következő pillanatban le is kaszál egy fehér overallost: szétrobbanó fejének ragacsos romja a mögötte ámuló csatlósa eltátott szájába csapódik. T. Dezső az Étterem Minden Íróhoz maradékát igyekszik oltani, de a B. Zoltán házának udvarán keresztül szaladó slag szánalmasan rövidnek bizonyul a művelethez. B. Endre és P. Imre együttes erővel igyekeznek az egyik tűzcsapot feltörni valami célszerszámmal, majd amikor belátják, hogy nem tudnak megbirkózni vele, intenek B. Dezsőnek, aki Sz. Gábor nyitott tetős Cadilac Eldorado SEL-jével máris nekiszáguld a tűzcsapnak. A motorháztető ripityára törik, és irdatlan gejzír fakad a közepén. A tűznek sem mindegy a dolog, mert hamarosan csitulnak a lángok. P. Marcell a házából ront elő és egy nyílpuskával harcképtelenné tesz két overallost. Ezalatt K. László az étteremből elrepült gáztűzhely mögött bújik meg és onnan lő egy másik K. László vadászpuskájával. Hirtelen M. Imre rohan a képbe és újratárazza uziját. M. Krisztián vélhetően lőszert keres, mert egyik házból a másikba rohan. R.-B. Zoltán és Sz. György egy sebesültet cipel. Újabb hatalmas robbanás rázza meg a terepet, és tudom, hogy okozója kivételesen nem az ellenség, hanem mi. Attila működésbe hozta a félkész szerkezetet.

Ez már a mi művünk.

Arra gondolok, hogy nem is azon múlik, mikor nyomjuk meg azt az átkozott gombot… ha időben nyomjuk meg, az elkerülhetetlen akkor is bekövetkezik. Előbb-utóbb.

Látom, ahogy Sz. Balázs megtorpan a Zakó ruhabolt előtt, és véletlenül végigönti Sz. Csaba ingét egy kanna gázolajjal, J. Ágnes kormos arccal, köhögve tántorog a járdán, vállait V. Tibor karolja át és igyekszik hamar fedezékbe vinni őt.

 

…van bárminek is értelme? vagy volt, csak elmúlt? kezdődik valami?...
Megpörkölődött papírok, kéziratok, gépelt oldalak, zsúfolásig teleírt lapok kezdenek hullani az égből, békésen szállingózva, libegve, táncolva. Hiába fúj a szél, őket nem érdekli, saját törvényeik szerint zuhognak lefelé. Már térdig gázolnak a sok kéziratban a katonák, a kommandósok, a maradék overallosok és az életükért küzdő írók. Vér pettyezi a lapokat. Minden reményt feladva, elcsigázottan lehajolok, felveszek egy lapot és elkezdem olvasni. Egy próza. Cím nélkül. Lassan túlvagyok az első bekezdésen, és a szöveg viszi a tekintetem, viszi az elmém, nem tudok mit tenni, átadom magam, megadom magam…

A szakadatlanul hulló papíreső egyre sűrűsödik.

Mindent elborít.

Emelkedik. Az utcán már elérte a kukák szintjét.

 

Címkék: iroda-lom