kerüljön a kánonba

small-man_big-pen.gifTehetségtelenkedés - azt mondta A. B., ez az, amit művelek, évek, vagy ki tudja, akár hónapok óta! Azt mondja, hogy én az ő, vagy más, vagy mégmásabb, de ne menjünk messzire, vegyük csak az övét, tehát az ő irodalmi lapjába én labdába se merhessek rúgni!

Ne is álmodjak róla sajnos. Mert én még nem vagyok. Az ő Kőkútjának én nem vagyok profilja, már ne sértődjek, de vaskos a stílus és különben is, úgy lóg az egész. Azt mondja, ne rugózzak többé azon sem, hogy a hazai irodalmi folyóiratok csak egy szűk kör tánctere, jól leszívják az állami lóvét, sírnak, hogy nincs lóvé, vagy van lóvé, de annyi, mintha nem is lenne. Aztán ha küld valaki valami kéretlent, verset, kisprózát, de, teszem azt, nem név, arrogánsan, ha-ha, így mondja, ha-ha! elküldik a művüket a szaros, már elnézést, hogy így mondom, nem pedig durvábban, lapunkban megjelentetni szíveskedjünk. Erre mi így válaszolunk sportszerűen, de azért vegye a lapot a kedves szerző, hiszen kéretlen a kézirata: „Vegye tudomásul”… „Értse meg, nem tartunk rá igényt”… „Megértését köszönjük”. Mit jön a csatolmánnyal, meg az rtf-el? Csinálja onlájn magának, magáért. Tessék kibontakozni máshol. Otthonról végezhető. Ezek a kéretlenek olyan értetlenek. Mondja hajnalban A. B.

 

Én beraknám neki, be, bármijét, de az én újságom nem egy literaturális meth-labor, az isten szerelmére. Erre azt írja vissza sértve, nagymellénnyel, mintha jogosan lenne az ő mérete, hogy, Hát lóizét maguknak, hülye szerkesztők, nekünknek. Nekünk, a kesergő folyóiratoknak. Ne is támogassa. Az állam. Inkább. Be vele mind. Egy nagy darálóba. Vagy. Papírgyűjtésbe velük, hogy keressünk is rajta. Kilóra. Oda mindent bevesznek. Na, mindezt ne gondoljam. Mondja hajnalban A. B. Mert itt vannak ezek a tekintélyes irodalmi, már így mondom, kortárs orgánumok, presztízs lapok, tele tapasztalt publikáns ősz fejjel. Ők írhatnak csak. Meg akinek neve van. És akinek nincs neve? De neve mindenkinek van! Még ezeknek a lapoknak is: ugye, itt a Noé, a Magyar Dél, a Penna vagy a CsimborasSZÓ. Meg A. B. Kőkútja. Kell nálunk több? Meg hát! Megválogatom, mit rakok be, de nem a szövegfertőzéstől félek, vagy urambocsá, a keveredéstől, csak hát az anyagiak egzisztenciája, hogy ki ne nézzenek már a megszokásból. Mert aki legalább fordít nyelvből, de unalmasan karcol, vagy csak a szívügyét, tárcát se, legalább kirakjuk neki, mert hátha olcsóbban vállalja a mi dolgainkat, netán hálából, ingyen, az a legjobb. Mi meg tesszük-lopjuk magunkat előtte, hogy de jó, amit csinál, csak így tovább és az isten tarcsa meg, leközöljük. Vagy ha határon túli a kedves szerző, az igen, pláne, az a nem mindegy. Meg aztán, számonkér a kedves szerzőcske, hogy mikor fizetem a prózát? Bőcsködik! Meg tiszteletpéldány? Hallo! Ne oktasson. Ne neveljen. Fizessen ő érte, hogy beraktam neki, mit képzel, most nem?? Pofátlanok, esküszöm. Ne az én kontómra kerüljön a kánonba! Mondja hajnalban A. B.

Szóval, A. B. lesajnált, ilyen korán, együtt sírt önnön tehetségtelenkedésemmel, nyitotta, zárta az ajkait, szipákolt hatásosan, vérzett a szíve száz irányba, száz dilettánsért. Elgyászolt, elhamvasztott. Feltámasztani, kit és minek? Bárcsak tehetne valamit, de menthetetlen vagyok. Amit már egyszer kimondott pedig, azt sportszerűen nem bánja meg. Mondja hajnalban A. B.

És ne gondoljam róla, hogy furtonfurt rossz ember, aki kiköp az elefánt, bocs, hogy már így mondom, csonttoronyból. Áldozat ő. Pálinkászik, de áldozat. Cigánymeggy. És különben is, fogadjam el, hogy „Nem tart igényt” mert igényt nem tartani jogában áll bárkinek. Puhább a hangzavar. Azt mondja, simuljak bele nyugodtan a publikálatlanságba, vegyem tudomásul, van rosszabb a rossz írónál. A sértett író. Aki még rossz is. Ráadásul. És neki, mint ilyen folyóiratnak, jogában áll a kéretlen névtelennek arrogánsan, igen vagy nem válaszolni. Azt ő nem mondta, hogy szar! A szart a szájára nem veszi kiművelt fő. És ő. Ez már a rómaiaknál is, hidd el, így volt. Keress rá. Nórikám, egy fröccsöt légyszí, köszi, ismersz már tavalyról, akkor is én voltam. Jól nézel ki. Köszi. Meg még egy ilyen cigánymeggyet.

Tudod, néhány szerzőt, most, hogy így magunk közt vagyunk, elárulom, kisubrintanék a Magyar Irodalomból, mármint annak tartalmából, úgy ahogy van. De megadnám ám a módját, nem csak úgy!! Lenne az Operaházban, ott benn, egy ilyen fényes, illatos gála, ahol a kirúgandó írócska lenne a díszvendég. Az est fénypontján fölállna mindenki. Székelyhimnusz. Az illető [ő] írók árkádja alatt sétálna végig, akik így szimbolikusan búcsúznak tőle, szépen, érted, elengedik a kezét. A színpadra. Ahol a babérkoszorús kulturális miniszter formálisan eltöri a ceruzáját, formális tollfosztás, majd jelképesen kifeszítenek egy hosszú, nemzetiszín kötelet, amit a kult.miniszter egy karddal elvág. Mint a köldökzsinór, nem tudom máshoz hasonlítani, avatáshoz plánem. Leavatás, érted? Ezzel szimbolizálva, hogy az illető író immár nem írhat többé és szimbolikusan el lett vágva. Ezzel formálisan és konkrétan el van taszajtva a Hazai Szép-és irodalom túlcsorduló csecsétől. Utána lenne lazac, rozé és szintipop! - álmodja le nekem hajnalban A. B.

Én meg éppen jöttem berúgni a havat, de nem zavarni, valaki a konyháról könnyelmű leveseket hozott. Reped a hajnal, lassú öt óra az utcán. Kegyetlenül van fesztiválsör és alkalom. Így zajlik a Soproni Írótábor. Tavaly irigykedve hallgattam, hogy mégtavalyabb egy költőkből és nemtudomkicsodákból álló kultúrhorda összeugrott itt, éppen itt, volt egy kis bunyó, csetepaté meg nézeteltérés. Zajlott bennem a kérdés bőven: min veszhettek össze a műveltségesnek mondott fiatalok? Politikán? Nőn? Paramétereken? Kinek nagyobb, jobb, hosszabb? Fennforgás volt. Irigykedtem. Mert legendává vált az, aki ütött és az, akit meg. Irigykedésem máig tarthatott csak, amikor is én lettem egy ilyen mű-veltségi vetélkedő kirobbantója, tettlegesség adója és kapója.

Mert ebben a hajnali valahánykorban összefutottam a pultnál A.B.-vel. Azt kérdi hirtelen, mikor szándékozom emelni már az irodalmi nívóm és lépek feljebb egy szinttel? Erre azt válaszoltam, hogy én nem vagyok. Tehetséges. Sőt. Még az alatt is vagyok egy kicsit.

Megbocsát, és azt mondja, nem is vagyok olyan szar, szívesen nevezne engem féltehetségnek. Pedig nála ez nagy szó, ritkán is osztogassa. Mert ő sosem mondta még egy szerzőcskére sem, hogy szar, mármint nem rá, hanem konkrétan a művére. Se szimboletikusan se. Nem írta egyik kéretlennek sem vissza, hogy szar az. Leginkább nem indokolt. Mert nem név. Egy nemnévnek meg mit indokoljon, mit mentegetődzőn, kapkodja a száját, nem ő kezdeményezett! Teszi neki a kéretlen jószág: „mi van? mivan?” Mi van a mivannal? Mi lenne?? A bizalom a nem semmi, azt nem lehet kiverni valakiből, nem. Tudni nem lehet jól…

Tehát rábólintottam, hogy vállalom a megtisztelő féltehetséget, mind a szemében, s annak elnéző derűjének zenitjén. Erre azt kérdi: „ha belátod, hogy az vagy, akkor mit keresel itt?” A szegecselt kérdésére azt válaszoltam, hogy azért, mert találkozni szeretnék a többi féltehetséggel, és így talán majd összehozunk egy egészet. „És engem mire tartasz?” – kérdezi vissza, ha már így benne vagyunk, pálinkás szemekkel, mire szellemeskedni próbálok: „egy mohó díszmajomnak”. Kimondtam, visszaszívni itt már mit? Engem is simára csiszolt a fesztiválsör. Azonban A. B. valamit valamire értett félre, mellédekódolt, és saját mellére szívta csinálmányom.

- Én. Én, az irodalom savgerince, s motorja?? – kérdi. Üvölti. Szúrja.  

Nekem ugrott, ha toll van nála, használni sem fél, belém mártja, de csak a hegyezetlen ujját szegezte nekem. Azzal vádolt, majd ököllé görbítette, kis csontkrumplivá, élő kéz és gránát. Hozzá a pálinkázott szeme, rém rémes, amikor azzal szúrt, jobban megéreztem. Elhajolni, lebukni, kitérni egyik elől sem akartam. Szem és ököl. Mindkettőt ide nekem!

Túlságosan néztem rá. Kicsit csúnyául járt, mert a nekem esés epizódjában, hopp, a bárszékben el. Pofára. Azért még szépen elért. Két napig meglett az arca a padlótól. De én is. Büszkén hordtam a szemem alatt. Mert. Végre nekem is odabaszott az irodalom, a nem tehetségtelenkedő, szép és fiatal A. B., aki ma érdekérvényesített, hovatovább ellensúlyozás nélkül. Legenda lettem -tól –ig, ha tehetséges csak félvállról.