„Azt magyarázzad meg nekem inkább, hogy miért van kedden mindig valami? A kedd miért a csütörtök péntekje? Passz!” – fakadt ki csendesen Csendes Zoltán okl. állatfogász, miközben állatfogászati műszereit, kellékeit fertőtlenítette egy elszuvasodott, nyugdíjas bernáthegyi után. Kivette a szabadságát. Irány van a Bükkben. Volt ott kis vidéki telke, ami már évek óta szanaszét volt unatkozva, gaz meg hiányvakolás. A helyeske parasztház arca a hegyekre nézett, a konyha meg az erdőre nyílott. Csupa panoráma, még a kerti vécéből is - ha Zoltán a nyugalomtól nem nyugszik el, akkor tényleg már csak a sírban. Az első nap be is fészkelte magát, felállította a hobbiját, elővette a fészerből az ecseteit, palettáját és hülyén festegetni kezdte a kilátást - már öt domb megvolt, hat hátra. Így éldegélt madárcsipergés, lombzúgás és halvány szellők közt illatosan, mígnem egyik nap váratlan vendég történt.

Egy lila Smart hajtott be az utcába, a fogász látta is az ablakból. „- Menj tovább, menj tovább, meg ne állj!” - drukkolt magában, de az ennivaló járgány csak megállt. Hát, nincs mit tenni, ez idejött, mert a környéken senki egyéb jelenlét nincs. Nyaralóövezet, nem nyaralva. Ebből az utcából egy állatfogászon kívül hiányzik minden emberi létezés. A kocsiból egy krumplifiú szállt ki, fejére csapta sapkáját, majd végignézett a házon. Átvágott a kis előkerten és bekopogott a fogászhoz. Zoltán szépen beengedte, leültette, leültette krumpliseggre. Nem kínálta meg semmivel, mert nem tudta, mit eszik az ilyen. „Mi a panasza?” – kérdezte végül, és a krumplifiú mesélni kezdett: az a bánata, hogy hónapok óta nem érzi az ízeket, és mivel intelligens zöldség, ezért jött embergyógyászhoz, mivel zöldséggyógyász nincs. Szóval, hülyén érzi az ízeket, tehát érzi ő, csak rosszul: félreérzi - például egy jó spenót számára csak vaníliás sár.

Krumplifiú tudja, hogy Zoltán fogász, nem ízgyógyász, de mivel neki sürgősen kell valamilyen szájkörnyéki orvos, hát azért van itt. A fogásznak irritáló volt, ahogy krumplifiú mindig felvitte a mondatvégeket, affektálva, mint valami jóllakott, túlgazdag, budai jogász. Arra gondolt, hogy oké, ez az íznemérzéses-dolog elég durva, de vannak olyan krumplifiúk, akiknek az élet egyszerűen nem való. És ezzel a véleményével nem volt egyedül, ugyanis Krumplifiú is egyre-egyrébb érezte ugyanezt. Az orvos adott neki egy üveg nyelvfrissítő ecetcseppet, majd elzavarta az idegesítő kolompért.

- Holnap újra jelentkezem, hogy a terápia kerek legyen – mondta a gumós növény. Ahogy az állatfogász kikísérte látogatóját, látta, hogy milyen magas a fű, és milyen szar a sziklakert. Holnap egy kis kertterápiát fog előírni új páciensének…

Reggel, a nagy 8 órási kaka alatt volt ideje töprengeni, és rájött, mit szeretne: a kert közepére kéne gúlába hordani a díszsziklákat, a közöket meg színes, japán kisnövényekkel kiültetni. 

Kedves lesz krumplifiúval, és szorosan tartja majd maga mellett, mert ha a faluban elterjed, hogy ő itt egy nyaraló állatfogász, vége a nyugalmának: hozzák majd a Bodrit, hogy ellenőrizze meg a fogazatát, láncon a tehenet, meg a kecskét.

A fogász az első munkanapon ideológiai vitába keveredett krumplifiúval, aki már félig lenyírta a terápiafüvet. Azt mondta Zoltánnak, hogy vissza kéne állítani a királyságot. Vagy lehetne egy alkotmányos monarchia. De az se lenne hülyeség, ha valami szakrális társadalmunk lenne, mint az ókori egyiptomi. Mivel Zoltán eleinte nem figyelt, (csak a szózat végéről a ….-tomit értette, de nem ismert tomit) visszaközhelyezett, totál nem vágva, mi a téma: „Akkor könnyű adni, amikor van. Akkor adjál, amikor nincs!” Krumplifiú kezében a nyíró mintha dühösebben kezdett volna berregni. „Offolsz. Honnan ez a bűntudatkeltő közhely?” – kérdezte Zoltánt, aki erre már felfigyelt és abbahagyta a rózsametszést. Krumplifiú azt kezdte fejtegetni, hogy a biztonság minden és ha egy állam megteremti, akkor tényleg van jóllét. És mindenki ideges mostanság, csak az egyik ember bent, míg a másik kint hordja a sikoltozást. Zoltán azt felelte, hogy a boldogság titka egy kreatív könyvelő és a szimmetria, egyébként az egyik ember, mint a másik. És a legtöbb ember azt hiszi, hova megy… Krumplifiú begurult: „Ezer krisztusokra esküszöm, te az a fajta vagy, aki lapítva próbadiktátor, de ha összemarkolják a tökeit, akkor te vagy a legjobban felháborodva.” Mindketten egymás szavába vágva kiabáltak, majd Zoltán hozzácsapta a sövényvágót krumplifiúhoz, aki ettől új és érthető mondatba kezdett: „Akkor mondja meg, Zoltán, mondja meg, hogy manapság miért ilyen szar a legtöbb ember? Illetve, mér ilyen szarkedvű?” Zoltán azt felelte, hogy azért, mert túl sok az info, percenként ezer dologgal bombáznak minket, túl bőséges a behatás, inger és impulzus, ezért biztonságosabb a legtöbb embernek egy passzív álláspontból mindent leszarozni és mindenkit lehülyézni, ezzel levédi magát és leegyszerűsíti, egyensúlyba hozza magában a világot. Úgymond, kissé ártalmatlanabbá teszi az ingermezőt. Ez egy válaszreakció, egy túlpörgött világ tünete. Ezért tűnik szarembernek, de nem szar ő. Csak infóilag túltöltött. Ki kell sütni, vagy droggal, vagy kussal. Zoltán az utóbbit választotta, ezért is jött ide ő, erdőszélre pihengészni, belenyaralni a magányos zöldbe.

Krumplifiú fújt rá, mire Zoltán azt mondta neki, hogy most pont úgy viselkedik, mint valami szuicid költő, erre krumplifiú lecsapta a fűnyírót és elviharzott, otthagyva Zoltánt lőzungos parafrázisaival együtt.

Este hét felé kopogtatnak. Bocsisütivel érkezett meg, háziborral. A krumplifiú. Azt mondta, kicsit ingerült volt a délelőtt folyamán, és íme egy kis enném-innám, a kibékülés és az ember-gumó barátság jegyében. És igaza van az állatfodrász úrnak, mindenben, a szar dologgal kapcsolatban is. Zoltán kijavította, hogy ’-fogász’, majd tréfálkozva leültek. Amikor is megint jöttek, kopogtattak. Zoltán kinézett az ablakon és nem akart hinni a látószerveinek: egy falka farkas állt kint. Több darab félelmetes, nemesen vicsorgó vadállat. Zoltán viccből azt mondta a krumplifiúnak, hogy őt keresik, de már egyikük sem nevetett.

Három napig tartott a néma követelés, az ordasok körülállták a házat, és az ostrom soha nem ér véget, ha krumplifiú nem hoz egy döntést. Felállt és azt mondta Zoltánnak, ki kell mennie, mert valamelyiküknek ki kell. Zoltán azt mondta, ne. A krumpli meg azt, hogy de. Nincs egyéb választás. Krumplifiú kilépett az ajtón, a bestiák pedig utat engedtek a prédának, hogy mindenki egyformán kivehesse belőle a részét. Szedés az ízekre… A farkasok, se szó, ránehezedtek krumplifiúra, elárasztották őt… kecsap nélkül. A marcang küszöbén a krumplifiú utoljára még visszanézett a konyhaablakban álló Zoltánra. A kérdés nélküli krumpli-szemekben csak belenyugvás látszott.

Még sosem volt ilyen közelről bevilágítva az ember és a gumófélék közti barátság.

Ha egy mondat elfogy, nem mindig van másik.