(Egy fájó apácanő hajnala, s alkonya) 

Octavia a kecses apácanő lóhalálában rohant, szinte zaklatottan száguldott a kemény kövekkel kivert kolostor vagy plébánia rideg kövezetén, visszhangja kétszer csapódott vissza az érseki zuhanyzó ajtajáról és a nővérek déli magnéziumának színhelyét adó refektórium festetlen falairól. Octavia sokszemű rózsafüzére csak úgy lebegett utána szép fehér, rendkívül visszafogott és művelt hattyúnyakáról. A templomba lépve ujjait tétován belemártotta a hideg, csendes és szénsavmentes szenteltvízbe, majd belemerült a soha el nem fogyó templomi környezetbe. Elrohant a padsorok között, majd átlépve a gondatlanul elől hagyott apszison, az oltár elé borult. Egy darabig kisírt szemekkel nézett az oltárra akasztott, szomorú Krisztus egész alakos arcába, kérlelve, kérlelve és vigaszért esedezve, majd széttárt karral lefeküdt oda, a függő Isten Fia alá. Úgy hevert ott, mint a szent helyszínelőket váró holttest, akit már csak körül kell krétázni, és hagyta, hogy rázza, rázza a fel-feltörő tisztító zokogás. A templomi hűvösben, a megnyugtató, millió hallelújától fűtött térben úgy érezte, megnyugvásra lelt zaklatott lelke, vagy legalábbis annak egy nagyon komoly része. Sebzett rigó volt ő. Meglőtt ünő. Súlytalan patikamérleg. Máglyán szabályosan szénné égett Szent Johanna!

- Ó, jó Uram! Jézus mondá: kard által vész, ki karddal él, de bolondszívem most ma éppen ma éppen mit remél?! Mély fájdalommal tudatom, hogy hosszú szenvedés után elhagytam azt az embert, akivel Színed előtt keltem egybe. S mit te összekötöttél, most ember választja szét. Férjem volt ő sokáig, jól. De tékozló lett, sőt gyakori vodkafüggő. A saját képmására teremtsen az ilyen, ne az enyémre! Nem szeretem őt, de kicsit igen, ő engem csak félig vagy egyáltalán nem. És a szeme? A szeme! Nagy barna, mély, és szagtalan szemei, mintha az Úr nézne le rám abban a nagy barna tócsában, melyben én, mint szöszke falevél, úgy eltűnnék, mint muflon a Bakonyban!! Ó férfiak! S jöttem most. Hogy a férfiakat messze ellökve megtérjek Te hozzád. Az apácák izgalmas életét élni, leprásokat ápolni, krumplit szedni, kecskét fejni: közös vezeklés, kovásztalan kenyér, fölös tej, zárdatakarítás, napi 25 óra ima... ó, micsoda tiszta élet! In Nomine Patri Et Fili Spiritus Sancti!! Spiritus Sancti!

Octavia szótlan vallomását az odakint libasorban sétáló szerzetesnővérek suttogó zsolozsmája törte meg, amint az esti folyosó hosszú és egyenes kerengőjében halkan lépkedtek az imamalom felé egy kis éjszakai kakaóscsigáért, készülve a reggeli tabernákulumra.

Octavia imára kulcsolta ajkait: „Én istenem, jóistenem, de régen írtam már neked. Úgy döntöttem most két kézzel ragadom meg a tollat. Úgy érzem magam, mint a vonat, aki előtt az összes sorompó zárva. Az Úr keze bedugta a konnektorba azt a turmixgépet, melynek alján én csücsültem. Úgy érzem, az élet bedarál, minden szempontból. Nem voltam szent. Azt hiszem, mind a hét főbűnt kipipálhatom. Olyan vagyok, mint egy IKEA-ból szerzett feszület a falon: talmi fényes műanyag, vonalkóddal a hátán! Sátán! Megérdemlem, ha a Pokolban flambíroznak majd, és nyakon öntenek a kénköves bárbekjú szósszal. Keblemre szorítom most a rózsafüzér minden golyóját, melyek hidegen perzselnek kíméletlen, és lelkem üdvéért, last minute útért fohászkodom a Paradicsomba!

A kecses lány érezte, hogy szíve minden verítéke szétszóródott már, mint a sekrestyében a bérmakifli. Sőt, már a misebornak sem olyan íze volt, mint ezelőtt - így, tisztán, kóla nélkül. Octavia széttépte mellén a könnyű neglizsét és hófehér keblét nekiszorította a hideg, padlófűtést hírből sem látott márványkövezetnek.

Isten ujjai kifürkészhetetlenek – gondolta, majd lepergett a szeme előtt élete filmje, ám a DVD változat rendezői kommentárjait és az extrákat a Sátán prezentálta.

Most itt fekszik a kövön, igen, egy szál szűzies barnás-rózsaszín-rikítózöld stelázsiban, ami a próbaidős novíciák sajátja, és úgy érzi magát, mint a templom egere. Önmaga ilyetén önzetlenségéről hirtelen Jézus Krisztus jutott eszébe, aki az év bármely napján megszülethetett volna, ám ő mégis a Karácsonyt választotta. 

Octavia a rusztikus ablakhoz lépett, melyen a festett üveg egy festett üvegképet ábrázolt, melyen a művész azt a jelenetet örökítette meg, amikor Szent Agrippát elkapják a jeruzsálemi reptéren, mert nincs vízuma.

A feltűnően szépséges Octavia letekintett, kitekintve az ablakon és mosolyogva szemlélte a kolostor kertjében téli álomra készülődő püspököket, amint szertartásosan elvégezve az éjféli pesszáriumot, mind elügetnek a környező bokrok közé.

Octavia érezte, hogy istenéhez még a drótsodronynál is erősebb madzag köti mindig. 

Octavia ellépett az ablaktól és úgy döntött, lefekvés előtt még megitatja az egereket. „Kevélység és árulás, Isten haragja. Érettünk bűnösökért. Az élet esője úgy elvert, mint Krisztus a vargát, és most csak nézek ki novícius fejkendőm alól. Így nézhetett Szent Pál az oláhokra. Már nem érintenek a férfiak, akik folyton csak a testiséget keresik egy nőben. Eszközként használva, lealacsonyítva és minden. Ijesztő szexfullánkjuk nálam már csak egy felvont felvonóhídba ütközik. Tágra zárt térdekkel állok most a színed előtt, s feléd sóhajtok ezeken a remektelen napokon…”

S odakint feltámadt a szél…