Az eltűnésemet legalább dögös élet előzte meg…

Még most is azt hiszem, hogy az egész csak egy szülinapi tréfa volt. Fogalmam sincs, hogyan kerültem abba a nőbe, aki nekem nem anyám, akit ajándékba kaptam reggelig, akivel térdig gázoltunk az unicumos törley-ben … Akit fekete nőnek hívtam. Aki az egyik pillanatban még a kandallópárkányon ül, aztán snitt, felemelkedik, kitárja szárnyait, megint snitt, majd körberepüli a szobát nagy totálban. Snitt, és már benne is voltam. Az állkapcsom kiakadt, annyira. Jaj, de nyűtte a fülemet érte, nyűtte, csak nyűtte, hogy még, még csináljam neki, gyönyörtessem reggelig, szétfolyt a kövön, már attól féltem, fel kell majd viledáznom őt.

Utána jött az automata-ügy… de menjünk sorba.

Tévézek. Vagánymód. Fenegyerekül. Eleinte leleplező ál-dokumentumfilmekkel kezdtem, amik annyira aljasra sikerültek, hogy hamarosan megkaptam az ország legnagyobb átverősóját az egyik vezető kereskedelmi csatornánál. A Nagy ráverő – ma már így ismernek a szakmában. Nem Átverő, hanem rá, mert a Ráverő már egy fokkal magasabb szint. Az elején még kópés, rosszcsontoskodó kandikamerával indítottam, de egy idő után, az emelkedő ingerküszöb miatt már nem volt elég a nénik lájtos ijesztgetése az utcán. A meredekebb munkáim után már leszerződtetett az Ertéel, a Vigyázz, kész, átverés!!! c. műsorába.

A médiázáshoz sokan veszik a bátorságot, de én nem venni szoktam, tudniillik, nekem hozzák. A netes fórumokon azt mondják, egy senki vagyok, … Jó, de nem csak én vagyok senki. Hiszen mindenki senki! Mondj egy valakit, aki nem senki. Ki a valaki? Mitől lesz valaki valaki? Mert nagy az orra? Csinosabb a burkolata? Pirosabb a többiekénél?

A legízletesebb és legemlékezetesebb ráverési akcióm a Légitorta-katasztrófa c. munkám volt: az Ország Főcukrászával és az AirFrance kiváló légitechnikusaival megépíttettem az ország tortájából (ami akkor a feketeerdő volt) egy komplett, röpképes 747-est. Párizsból szállt fel az édes gép, majd Ferihegynél forgatókönyvszerűen dugóhúzóba került és zuhanni kezdett a leszállópálya felé. „Mayday, mayday, zuhanunk!” – üvöltötte a kapitány, aki persze nem a fedélzeten riadt, hanem egy eldugott hangárban, hiszen a gépen nem volt élő ember, csak piskóta, krém és távirányítás. A zuhanást párhuzamos montázzsal vágtuk össze a terminálban menekülő, pánikba esett emberek szaladgálásával. Annyira jó lett! Később a Gangster Zooli be is építette ezt a részt az egyik videóklipjébe. Na, szóval, a gép meredeken tart a reptér felé, majd becsapódik. Ám robbanás helyett krémes puffanással terül szét az üvegen, a parkolón, a terminálon és az irányítótornyon. Öt percig mindenki béna, majd lassan elindulnak az első belenyalások. Végül mindenkinek leesett, hogy mi esett le, és a pánik nyomban felszáradt az arcokról: „nekem a kereke ízlett a legjobban” – nyilatkozta este a Fókusznak egy középkövér utasnő a bőröndjén falatozva. Az álkatasztrófát szenvedett műrepülő maradékát pedig összelapátoltuk, bezsákoltuk, a szervezők pedig magyar és francia árvaházak között osztották szét. A mai napig celofánba tekerve őrzök a hűtőben egy marcipán-vécékilincset, mint valami esküvői tortaszeletet, bár nem tudom, miről álmodnék, ha beraknám a párnám alá, ahogy a népszokás tartja. Szerintem semmiről. Ezt a repülőkrémes adást nagyon sokáig ismételték, még a szilveszteri best offba is bekerült.

Nagyon megindult a szekerem, és ehhez kellett ez az édes katasztrófa. Utána következett a Frédis meló. Frédi Sándor sómen azzal keresett meg, hogy meg kívánná lepni az édesanyját a küszöbön álló születésnapja alkalmából egy megrendezett szituval. Ugyanis a hölgy annyira elvagyonosodott, hogy nem tudott már mit venni neki, és úgy gondolta, egy alapos meglepetés talán jobb lesz, mint egy doboz Mozartkugle. Jól van. Megírattam a kreatívokkal. A látványterv is átment. Szóval, Frédinéni békésen kötöget a szentendrei villájában, nem tudván, hogy közben már rágyújtottuk a házat. Egyszer csak beugrik az ablakon egy pucér néger, és azt kiabálja: „tűz van, tűz van, babám!”, a Frédinéni meg menekülne, igen ám, de mi szépen rázártuk a házat… szerencsére a beépített tűzoltónk betörte az erkélyablakot, és bekiabált neki, hogy „néni, már csak felfele van út, kezicsókolom, arra tessék menekülni, tetőirányt”. Fel is lohol a néni a tetőre, igen ám, csakhogy ott meg egy csapat sátánista tinédzser várta, akik rögvest fel akarták áldozni őt a Tűzistennek, mert szerintük csak így lehet kibékíteni a zabolátlanul tomboló lángokat.

Hát, majd infarktust kapott az asszony, képzelheted, és ezen a szép tetőponton ereszkedett le heliről a szeretett kisfia, puszi-puszi, és el volt boronálva az ügy. Csak kétszer kellett újraéleszteni a mamát, de ezt nem számláztam ki a Frédinek, vagyok én is annyira jófej.

Na, de volt egy csavar. A végén beavattuk a nénit, hogy ugyan már, tréfáljuk viszont a fiát. Jön is a sómen, és csak annyit lát, hogy az anyja véletlenül lebillen a tetőről, zutty, 20 méter, és a betonba csobban. Na, Frédi kész volt, falfehér lett, majdnem utána ugrott. De még időben elmondtam neki, hogy: „Frédi, képzeld, paradicsomból építettünk meg egy egész nőt, és az halt most meg, nem az anyád!” Hát, volt nagy kacagás! Meg feljelentés.

Aztán jött a Vivatévés Vivike, akiről bulvárszájon köztudott volt, hogy mennyire szerelmes a Jeremy Ironsba. Amikor a színész itt járt Budapesten, ál-meghívót küldtünk a nevében Vivinek, hogy várja egy fülledt szexéjszakára a Meridien királyi hálószobájában. Nem vagyunk állatok, tudtuk Viviről, hogy hajlamos a kötőhártya-gyulladásra, így nem lehetett huzat a lakosztályban. Na, megy be a csajszi, ám azonnal szájba veri a meglepetés: merthogy sajnos nem a Jeremy van a paplan alatt, nem ám, hanem egy súlyos csövi, mélyen berúgva, aki üdvözlésként azonnal le is okádta a nőt. Na, itt volt a bejövetelem a pezsgővel, vagyis a kijövetelem, merthogy az ágy alatt lapultam. Szegény csaj, csak reszketett, sírt, le volt okádva a cipője is, képzelheted, de a végén már együtt fotózkodott a mi műcsövesünkkel, aki csak eljátszotta, hogy hibbant utcai alkat, és már ölelkeztek is a kamerába Vivivel, aki látta, hogy a borosta műborosta rajta, az ágyba szart szar pedig tényleg csak műszar. A csövi bácsika még a szatyrait is megmutogatta a csajnak, hogy semmi szagos csöviholmi sincs benne, sem kannáspia, csak díszújságpapír meg műsztaniol, a hatás kedvéért.

Elmesélem még a gőgös ex-olimpikon, Galán N. Tibor megtréfálását… Az egyik külföldi barátságos vendégedzése során elhitettük vele, hogy meghalt. Be volt avatva a teljes hotelszemélyzet, akik egész nap keresztülnéztek rajta és letakarták a szobájában a tükröket. Még papot is hívtak, aki feladta az ágyban heverő Tibor dublőrmásának az utolsó kenetet.

Tibor lassan elfogadta, hogy kaputja van, és mivel tétje már nem volt, szabadjára engedhette valódi személyisége legjavát. Elkezdett nőket erőszakolni, gondolván, úgyis láthatatlan. Először hat takarítónőt csinált meg, majd az étteremben két pincérnőt, és egy családanyát, a gyerekei szeme láttára - mindannyian be voltak építve, és szerencsére egyik sem esett ki a szerepéből. Hagyták magukat. Tibor többször fölizgultatta magát kézzel, aztán eldzsalt a statisztanők szájában, éltél már ilyet? Végül talpig szexben, ügyeletes szexribinek öltözve megjelentem a pezsivel, és már éppen dugott volna engem is, amikor közöltem vele, hogy mégis él. Visszafogott örömmel vette tudomásul, én pedig fejen csókoltam őt, többször, még a rendőrautóban is, amíg a zsaruk engedték.

Na, a Bandy bácsi esetét is elmesélem még. Az öreg, és szellemileg kissé megborult, a második gyerekkorát élő Bandy Ferit, a 70-es évek sztár-gyerekműsorvezetőjét azzal vicceltük meg, hogy visszajöttek az oroszok. Bécsből elhozattuk a Cobra 11 robbantómesterét, de a tankok magyarok voltak, csak vörös csillagot kentünk az oldalukra. Felvonultunk az utcájában és szétlőttük a házát. Nem számítottunk rá, de viszonozta a tüzet. Jaj, amikor a pezsivel megjelentem, a vén paranoiásnak annyira kellett nevetnie, hogy még a gépkarabélyát is elejtette, amivel előzőleg 20 statisztát kaszabolt le.

Azt meséltem már, amikor élve temettük el a playmate-és színésznőt? A Dorkát? Csak mi tudtunk róla, hogy veszedelmesen viszolyog a saját temetésétől, és azt, hogy privátban örömlány, így kibéreltettük őt egy álstatisztával, aki lekloroformozta, majd hopp, föld alá. Ment a sutáskodás, mi legyen, telt a 10 perc, aztán amikor kihantolták, már ott volt a kezemben a Törley, de a csaj kicsit se könnyebbült meg, pedig akkor már volt levegője bőven. Amikor visszatért katatóniából eleinte nem akart beleegyezni, hogy leadjuk adásba a megszívatását, de fél millát ajánlottam neki, és arra már bukott. Én nem vetem meg, mert bukik a manira, hiszen színésznek már senki, és vagy ez van, vagy az áruházmegnyitós bohóckodás. Azt mondtam a Dorkának, ha rossz lesz, jövőre megszervezem az újratemetését, mint a Nagy Imrének.

Meg a Sándor atya! A Nemzet Keresztje, az Örömóra c. műsor háziatyája! Csinált egy filmet a katolikus jézusról, vagy miről, egyházi lóvéból. A trailer sajtóvetítésére összegyűlt az egyház a Marionett szálló dísztermében. De mi egy hardcore pornóból vágtuk össze neki a bemutatót…! volt nagy hüledezés a vászon előtt, még én is beszálltam a játékba, aki pincért alakítottam, hogy: „fúj, gusztustalan atyám, az isten tossza magára az eget, miféle erkölcstelen féregség ez a maga részéről!” – aztán az Ertéelen ebből lett végül az előzetes is, úgyhogy jó, hogy beleimprovizáltam, mert feldobtam kicsit az egészet, amúgy tökre lapos lett volna.

A Várady Ramónka énekesnő is elég csúnyául járt velem… Azt mondtuk neki, hogy a tüneményes 6 éves kislányát, akit minden fellépésén maga mellé ültet a színpadra, elcsapta egy kamion. Jaj, de brühühüzött szegény. Amikor levittük Ramónkát a hullaazonosításra a proszira, várj…. ne röhögj még, szóval… boncmesternek öltözve kihúztam a tepsis hűtőből a szétnyomott fejűre sminkelt kislányt, aki elszámolt magában ötig, majd kipattant a szeme és a csöppség egyenesen édesanyja nyakába ugrott egy csokor virággal, meg a behűtött pezsivel. Ramónka örömében, vagy nem tudom, mijében, összevizelte magát. Jaj, de volt nagy sírás-rívás.

De sokat hallottam már azt a mesét, hogy nincs olyan gerinces, aki ne lenne néha pénzért mindent-alkatú, és nincs az az összeg sem, amiért embertelen dolgokat vállalna, stb. stb.. Pedig azon a szépre fényezett önérzeten bizony árcédula fityeg, csak meg kell találni rajta. Megkerestük a Nemzeti Kossuth-díjas, érdemes színészét, Horváty Marit, hogy 5 millió üti a markát, ha Az Amál és az üvegcsengő ősbemutatójának fináléján lehúzza a bugyiját és a színpadra kakál. A hetvenkét éves művésznőt sokat kellett győzködnöm, haj de, ne tudd meg, napokig, de végül ráállt. Azt mondta, neki már amúgy sincs sok hátra, az emésztése tropa, az életművét meg leszarja, inkább az anyagilag kiegyensúlyozott évekre gyúrna. Ám az orbitális színpadi szarás nem jött össze, mert hiába nyomta, hiába erőlködött a művésznő, csak egy nyüzüge, nyamvadt kis fost sikerült produkálnia, azt is rá a lábára. És nem erről volt szó. De mit bánom én, hiszen a megígért 5 milla is az átverés része volt, egy pezsgőn kívül nem kapott mást az öreglány. Vagyis dehogynem, elismerést: eddig nyolcszázezren látták a jutubon, ahogy nyom! Az előadás után pedig vágni lehetett a tapsot a nézőtéren. És ez így még mindig kevés volt, ezért második csavar gyanánt bekentük szarral a küszöbét, ő meg bele! kész! Ááá…

Közvetlenül a Mari után megtréfáltuk az éppen hazánkban tartózkodó dán főparfümört, aki azzal vált világhíresé, hogy személyre szabott parfümöket tudott pancsolni, irreálisan sok euróért. Köztudott, hogy az orrából él, és igen érzékeny a szaglószerve. Hát, ellátogattunk hozzá egy szupermodellel, akinek mindene szuper volt, csak a szaga nem, ugyanis bekentük előtte hallal, tormával meg egy kis lófossal, hát pattantak is le mellőle a buszon, míg odaértünk, direkt tömegközlekedtünk, mert kellett a vágóképekhez a menekülő lakosság. A dán orr már 15 méterről öklendezni kezdett, amikor a lánynak még a nevét sem tudta. Mivel a pasas menekülni akart, ki az Astoria Szállóból, sarokba kellett szorítani, így a csajunk bekergette a lobbyba, majd rávetette magát és ledöntötte a lábáról. Szegény dán nem tudott felállni, ott fetrengtek mindketten a padlón, a beépített bűznőnk szépen ráfeküdt és azt nyöszörögte neki kényes hangon, hogy: „Jaj, mester, azonnal köll nekem valami jó illat, ugye érzi, hogy miért??” Hát a buzeráns dánt katatón állapotban szedtük ki alóla. Biztos megbánta, hogy nem maradt otthon. Egyébként szerintem megérdemelte. Személyre szabott illatkreáció… ezt a parasztvakítást! És akinek alapvetően unszimpatikus a személyisége, annak milyen szagot kever ki? Szardíniás kátrányt? Mustáros kecskefingot leheletnyi pakura vonulattal? Mindegy.

Na, mesélek valami lájtosat is… Elraboltattuk az egyik kibeszélő só háziasszonyát egy ál-terroristával, aki elzárta egy sötét kazamatába, majd elkezdte levagdosni a lábujjait egy elektromos késsel. Négyig jutott, amikor a csajnak megeredt a nyelve és mindent bevallott, amit kínzónk hallani akart, még azt is, hogy ő languszta, meg hőlégballon, csupa tréfás dolgot adott a szájába, ebből is vágtuk össze a promót. A csajszit fel kellett locsolni, hogy meg tudjon könnyebbülni, amikor bemasírozok hozzá a pezsivel, legyen meg az a feloldás, ugye, meg a vágókép. Konfetti és fény gyulladt, látta már a kamerákat, én meg elmondtam neki, hogy kínzója egyáltalán nem igazi terrorista, hanem csak a mi beépített statisztánk, aki éppen végzős a színművészetin, és képzelje, a Tímár Péter az osztályfőnöke. Kifele menet az ál-terroristánk tréfásan megfenyegette a lányt, hogy legközelebb felgyújtja az arcát, de puszival búcsúztak. Később a tyúk személyi kölcsönt vett fel a pszichiátriai kezelésére … A királynő!

Olyan sosem volt, hogy valaki annyira gátlástalanul meg lett tréfálódva, hogy végül tényleg belehalt, vagy meg kellett volna ölnünk, nem. A szakma nem kívánt áldozatot. Azért mi sem vagyunk ennyire elvetemültek. A műsoridőt viszont ki kell tölteni - ötlet van, és ha nem én fejem meg, megfeji más. Nélkülem is van műsor. Ha nem leszek, a só akkor is megy tovább. … Tehát, megvolt nekem a hazai közélet és a bulvár, széttréfáltam az országot, hahotázásba taszajtottam minden bamba nézőt. Abban a hitben éltem, hogy mindez sosem üt vissza rám, a hóhérakasztás elmarad. Aztán egy nap új kávéautomata érkezett a stúdió folyosójára. Ügyet se vetett rá senki, használták, ahogy kell, fogyasztották belőle feketét. 
A munkámból kifolyólag én állandóan gyanakszom, és felfigyeltem rá, hogy mindenki, aki iszik onnan… elfogy. Előbb-utóbb. Valahogyan. Napról-napra kevesebb látszik belőle, végül teljesen elenyészik. Először csak a szemei esnek be, aztán jön a keze, a lába, mindene, és egy szép napon teljesen felszívódik. A gyártásvezető eltűnése volt a legijesztőbb, behúzta a nyakát, végül a végtagjait vonta vissza a törzsébe, és az esti Híradóra már nem maradt belőle annyi, amennyi haza tudna menni. Amikor kihívtam rá az orvost, hogy a gyártásvezetőm halványodik, már nem volt mit megvizsgálnia. Néztem, hol lehet a kamera.

Végül én is megkóstoltam az automatát… éreztem, a reklám után nem biztos, hogy visszajövök…

Elindult bennem valami. A beépítetlen önmagamban.

Úgy érzem, most valaki engem próbál megtréfálni, de cudarul…