A kincs aranya

- Rejtélybeszámoló kalandhajónapló aranyrajongóknak -

Május 31.

pirate_old.jpgMár huszonnyolchatodik hete hogy hajónk gyógyíthatatlan hajótörést szenvedett és hullámsírba merült. Egy őserdő közepén ébredtünk. Hirtelen túlélők lettünk. Maroknyi legénységemmel elindultunk a bizonytalan lombok, ismeretlen fák és idegen növényerdő megnevezhetetlen közepének irányába. Napról-napra elcsigázottabban, fáradtabban, nyúzottabban festettünk, Pickers segédnavigátornak még a pólója is elszakadt, rólam meg teljesen leázott a zubbony.

Izgalommal vegyes ábrázattal néztük, ahogy burjánzó esőerdők alakulnak ki körülöttünk, és ismeretlen ösvények vezetnek a fák mélyére. Vak zuzmók és veszett vérmohák tapogatóztak mellettünk, különféle páfrányok, jegenyefenyők, duglászfenyők, vörös cédrusok, barna égerek, szép levelű juharfák állták utunkat, de lekaszaboltuk mind, azzal tovább indultunk a tőzegmohás lápon, az előrehaladás csalfa reményében.

 

Május 7.

 

Megettük a hajószakácsot. Még időben észrevettük, ahogy suttyomban enni kezdi magát egy bokor mögött, hogy velünk ne kelljen osztozkodni, így az utolsó falatkái már nekünk jutottak.

 

Május 8.

 

Ütött az óránk! Először az én megbízható, sorszámozott, ezüst Doxám vágott gyomorszájon, majd Peter duplafedeles zsebórája nyomott egy balegyenest a matróz szeme alá. Mindkét szerkezet gyáván beszaladt az erdőbe, és sosem láttuk viszont őket. Alig hűlt ki a nyomuk, amikor az egzotikus páfrányok szétnyíltak előttünk, és ott állt egy fekete törzs. Körülvettek minket.

Bemutatkozás nélkül irányították tűhegyes dárdáikat torkunk felé, amitől kicsit elbizonytalanodtunk. Az egész túléléstől elment a kedvünk!

Egy darabig súlyos hallgatás hasította ketté az erdő csöndjét, majd a törzsfőnök megszólalt:

- Csak nem a kincset keresitek, idegenek?

Nem feleltünk, mert az egész csapatból csak én tudtam, hogy nem.

- Mert ha kincsügyben jöttetek, akkor bizony halál fiai vagytok! - folytatta érthető szalonangolsággal a fekete nép feje.

Ekkor már muszáj volt belefolynom a társalgásba, mert a végén még fellöknek bennünket vagy kirabolnak:

- Testvéreim! Én lenni barát. A barátaim is barátok, az én barátaim pedig a ti barátaitok, de az ő barátaik barátai már egyikünk barátai sem!

A fekete törzs értetlenkedve nézett össze. Csapdát sejtettem.

A dárdák eltávolodtak torkunktól, és a fehér embernek méltán kijáró fogadtatásban részesültünk végre: kényelmes kötelekkel rögzítették kezünket-lábunkat egy farúdhoz, ahonnan a gerincnek oly előnyös alácsüngő testtartásban függhettünk. Ezután vállukra vettek, és úgy cipeltek minket, akár a királyokat, hogy ne fárasszuk magunkat tovább.

A kényelmes utazás egy faluban ért véget, ahol a szalmakunyhók körül kecskék és gyerekek játszottak egymással, a trópusi napsütésben. Szeretem a vendégszeretet!

Házigazdáink forró fürdőt készítettek elő, külön-külön kádban, minden vendégnek. Maga a kád meglehetősen fura alakú volt, engem erősen emlékeztetett nagyanyáim bográcsára, amiben gyermekkorom forró angliai ege alatt barackpörköltet kevertek.

Mikor beleereszkedtem a fürdőbe, kissé furcsálltam, hogy burgonya, répa és egyéb konyhakerti zöldségek is úszkálnak mellettem, és a fürdővíz erős fűszerszagot áraszt, de nem törődtem vele: biztosan a helyi varázsló állította össze ezt a gyógyfüves wellness fürdőt, hogy a sokat szenvedett vándorok elgémberedett tagjai végre kiázzanak.

Aztán eszembe jutott valami: mielőtt átadnánk magunkat a pihenésnek, meg kell köszönnünk a vendéglátást, és a szíves fogadtatást. Gyorsan kipattantam hát a vízből és társaimat is erre buzdítottam. A feketék vezére éppen tollas sapkáját kefélgette egy fa alatt. Mikor rátaláltunk, megrettent és az életéért könyörögve a földre vetette magát:

- Bocsásson meg, nagyuram, hogy nem árultam el a kincs rejtekhelyét! Kegyelmezzetek fekete fejemnek! Hogy dőreségem helyrehozzam, menten odavezetlek benneteket. Az ebéd pedig elmarad!

Az utóbbit bántam, mert éhes voltam.

 

Május 9., teaidő tájt

 

Nekivágtunk a kincskeresésnek, tökön-babon keresztül. Túravezetőnk útközben elárulta, hogy Mayaya istennő vicsorgó halotti maszkja az egyik közeli vulkán barlangjában lapul, ahova élő ember még nem tette be a lábát. A maszk körül kincses ládák, gyöngyök, csecsebecsék, aranypengők, gyöngysorok, ezüst cigarettatárcák, márkás borok és tojásnyi zafírok hevernek elszórtan.

A vulkán három buszmegállónyira volt csak a falutól, így hamar odaértünk.

A vulkanikus talajon már gyalogszerrel haladtunk tovább, de egyik társamat megharapta egy sün, így tettünk egy kitérőt, hogy méltómódon eltemetkezhessük. Kérte ugyan, hogy szívjuk ki a bal heréje fölött ejtett sebből a mérget, de a csapat egyöntetűen döntött úgy, hogy barátunk menthetetlen, majd egy ásóval nyugtattuk meg, hogy ne szenvedjen. Nehéz a túlélőélet, és farkas törvények uralkodnak az égig érő fák tövében! Tovább kellett indulnunk.

Vándoroltunk tőzegre fel, tőzegre le.

Aztán megálltunk pihenni. Már-már elővettük volna a piknikpokrócot, de egyre növekvő, váratlan izgatottság uralkodott el a feketéken.

Égő szemekkel fordultam szertefelé. Semmi. Felszedtük a sátorfánkat és tovább indultunk a zölden sötétlő, aranyba hajló, kéken tündöklő, barnában játszó vörös őserdőrengetegbe. Már-már olyan érzésem volt, hogy nem látom a fától az erdőt, amikor egyszer csak szétnyíltak előttünk a lombok…!

 

Május 13. péntek

 

Egyszerre ijedtünk meg. Ilyen borzalomra nem voltunk felkészülve. Zengett az erdő, a fákon madarak végezték a dolgukat, az ágakon majmok hülyéskedtek, míg a névtelen fák földbe markoló gyökerei közt egzotikus férgek parádéztak, mit sem törődve az előttünk meredező iszonyatról. Nem hittünk a szemünknek, Gillette árbócnok aléltan csuklott össze mellettem. Még a fekete törzsfőnöknek is félig kilógott a nyelve, szemei őrült tűzben égtek, s majd’ kiugrottak üregükből. A csapatomban ketten szélütést kaptak és összerogytak, Markó fedélzetmester kezében megfagyott a félig előhúzott beretta, nyakában izgatott pörgésbe kezdett az iránytű, majd hat óránál kiakadt. Esteledett.

Tovább mentünk.

 

Május 13., este, a Barátok közt után

 

A sütemény és kávé elfogyasztása után ejtőztünk egyet a közeli tisztáson. A törzsfőnök bejelentette, hogy greenwichi középidő szerint már csak 10 percre vagyunk a kincses vulkántól. Ahogy elméláztam ezen a teremtményen, most először néztem meg alaposan öltözékét – pontosabban annak hiányát. Az egyetemen sokat olvastam a nomád ősnépekről, akik a civilizációtól elzártan saját kultúrát alakítottak ki, a miénktől gyökeresen eltérő ruhadivatot követve. A mi kultúránkban az ilyesmi meghökkentő, már-már naturálisan pajzán, ugyanis a férfi nem viselt melltartót. Mellei a maguk pőreségében szabadon lengtek, köldöke szemérmetlenül kacsintott felém. Mikor tekintetünk találkozott, ő zavartan elkapta és szórakozottan játszadozni kezdett a dárdájával.

 

Május 13. aznap még

 

Megérkeztünk a vulkán tövébe. Walter barátom elnyomta a csikkét egy mamutfenyőn, és természettisztelő lévén, gyorsan beseperte a vulkán alá, hogy ne zavarja a buja vegetáció ökológiai egyensúlyát. Elindultunk a vulkán bejárata felé, ám alig kértük el a portástól a kulcsot, amikor élénk hejehujázás, vad csatakiáltás ütötte meg fülünket. A törzsfőnök beleszimatolt a levegőbe, majd dermedten így szólt.

- Kalózok!

Alig haltak el ajkán a vészjósló szavak, máris kalózok ezrei lendültek hosszú köteleken elibénk. Szempillantás alatt körülfogtak minket. Ahogy végignéztem rusnya ábrázatukon, erőszakos vonásaikon, rögtön láttam, hogy nem jófajta családból származnak.

- Yippié, geráppá, hej, hej! – kezdte a kalózkapitány éles szablyával hadonászva – Mit kerestek a kincsem körül, szárazföldi patkányok, ahol még a madár se jár? Ha aranyra fáj a fogatok, akkor rossz helyen jártok, mert nekem is arra fáj. Ha-ha-HAA!

- Kalóz barátaim! – kezdtem, a magabiztosság látszatát keltve. – Ez a kincs annyira hatalmas, hogy jut belőle mindenkinek! Javaslom, hogy álljunk össze és egy team workshop keretén belül, dolgozzuk ki a legoptimálisabb megszerzési módot. Törzsfőnök barátom, ez a buta, meztelen, primitív alak, mindent tud, amit tudni érdemes, sőt annál is többet.

A kalózvezér szakállát vakargatva gondolkodott, majd bölcsen visszaérvelt, ahogy csak egy öreg tengeri medve képes:

- Frászt!

Ekkor megzendült az ég, majd éjszakai sötétség borult ránk. Vad szélvihar támadt, melyben a hajladozó fák és a kiteregetett ruhák istentelen táncba kezdtek. A törzsfőnökünk a földre vetette magát és imára kulcsolta a kezét:

- Miatyánk, ki vagy a mennyekben…!

Muszáj volt megszakítanom primitív fohászát hagymázas isteneihez, mert egyre jobban érdekelt a furcsa természeti jelenség.

- Nos, jó uram – kezdte a primitív fekete férfi – Ez bizony Mayaya istennő átka! Mindenkinek jut belőle. Azoknak a látogatóknak tartja, akik túlságosan közel kerülnek az aranyához, gyémántjához, csecsebecséihez, satöbbijéhez. Veszélyes csapdák, sötét ármányok várnak minket odabent. Ki itt belépsz, hagyj üzenetet magad után!

Öt perc múlva a rémvihar elcsendesült, pár órára töltőre kellett dugni az átkot.

- Felezzünk, és menjünk békességgel – javasoltam az elkámpicsorodott, szutykos kalóznak, a legjámborabb orcát öltve magamra.

- Nem alkuszom, kard ki, kard! – jegyezte meg udvariatlanul a goromba kalózvezér, mindkét kezébe kardot rántva.

Május 13.

Összecsaptunk a neveletlen kalózokkal.

Kezdő stratégiám zseniális és váratlan volt: az egyik emberemet egy azúrfának taszítottam és leszúrtam egy összetekercselt világtérképpel, hogy eltereljem az ellenség figyelmét. Ezután üvöltve ugrottam neki a kalózvezérnek és négy helyen is megharaptam.

 

Május 13.

Embereim egy hatalmas majomkenyérfára menekültek, ahogy a kalózok népes serege is. Egyik csapat sem akart a másikkal konfrontálódni, mert még komoly baja esne valakinek.

 

Május 13.

A harc végképp elharapózott: a kalózhorda egyik embere csúnyán megvágta a nyelvét egy borítékkal, mely baleset a harc végkimenetelét is eldöntötte: döntetlenre.

A legörbülő szájszéllel átkozódó sérült, uralma alól elszabadult dühében belerúgta az egyik emberemet a vulkán éhesen ásító kürtőjébe, de én fejcsóválva, rosszallóan meredtem rá, mint idős apa az ifjú, szertelen fiára. Kezdett elegem lenni az udvariatlan manírjaiból!

Erre nincs bocsánat.

 

Május 13.

Leborotváltam az egyik haramia szemöldökét, majd elástam egy fa tövébe, míg másik háromnak egy üregi mormota vackába nyomtam a fejét. Peter bravúros ügyességgel csomózta össze két kalóz cipőfűzőjét, majd három másiknak bevásárlókocsit tolt a lábára. Azonnal meghaltak. Legközelebb kétszer is meggondolják, hogy kivel húznak ujjat…

Véres kezeimet nadrágszáramba törölve felegyenesedtem, és beszédbe elegyedtem a kalózkapitánnyal, aki bánatosan ült a kráter szélén, szendvicsét majszolva, csizmás lábait alant lógatva.

- Vajmi kevés értelme van ennek az esztelen marakodásnak – kezdtem. - Az erőszak erőszakos szülőket szül.

- De akkor kié legyen a kincs, ha ódzkodom a felezéstől? – háborgott morzsás szakálla alatt a csúf kalózfő.

- Nincs viszály, ha nincs kincs se! – rukkoltam elő a megoldással. – Ne legyen egyikünkké se. Hagyjuk itt és menjünk szórakozni. Közösen! Az arany csupán gazdaggá és boldoggá teszi az embert, de semmi több.

A kalózvezér belecsapott a tenyerembe, majd kétszer szembeköpött, tisztelete jeléül.

Innovatív javaslatomat dagadó hullámban hömpölygő, egyetértő örömkiáltás követte, majd egymást vállon veregetve mindannyian elindultunk a faluba sörözni. Kalóz és ember együtt!

A falubeliek nagy murit csaptak a tiszteletünkre! Volt szesz, nőnemű, hús, disznóság, marhaság.

Peter megpróbált részegen fejen állni, mire az egyik arra grasszáló koca belenyalt a fülébe és felborult.
Egymás nyakába kacagtunk a nevetéstől!