Eljött az ütött az óra ideje.

Sokan kérdezik tőlem, én meg tőlük, hogy fáj-e meghalni? A haldoklás, tehát: maga a -doklás esetleg, de a hal- önmagában nem valószínű. Az ember meg különben is úgy van kitalálva, hogy mire sor kerül a halálra, addigra már aggódásmentesre ködösül a tudata a demencia által. A meghalás akkor fáj különösebben, ha fizikai baleset ér, mondjuk kompkatasztrófa, és te pont a fenék és a tat közé préselődsz. Na, az fáj. Vagy a fizikai autóbaleset. Mi történik, amikor meghalsz? Semmi. Illetve, de. Mert elindulsz egy esély felé. Átrendeződsz. Képzelj el egy olyan tudatállapotot, amiben nincs függés, minden mikénted, s tárgyas kapcsolódásod, személyes mismásod elhalványul. És még valamit elvesztesz: a függést és aggódást. Képzeld el, hogy nem azon agyalogsz, hogyan tartsd fenn a testedet, énedet, mert odaát ijesztően semmi nincs, ami miatt aggódhatnál. És ez a baj. Ezért nem vonzó. Mert nincs kettősség, nincs polaritás. Ez az a „fehér fény”, amitől majd meg fogsz ijedni és visszaájulsz az újjászületésbe. Mert annyira hozzászoktál a függéshez, az aggodalomhoz, hogy azt hiszed, ez a természetes módja a létezésnek.

Mondok egy névtelen példát: a nagybani városi forgalomban, a Flórián téren minap összeesett egy egyedül álló nő a híd jobb lábánál. Egy jó szagú férfi lefektette a fűre középtermetét. Akkor több irányból, mint a rovar, szemtelen mobilkamerás kölykök vetődtek a testet filmezni, nem segíteni. Fontosabb a jutubra. Megosztani mások szenvedését. Nyitott szemű csőcselék, vérszopó magyarok, műsor van! Lehet bámulni. A körülötte császkálóknak feltűnt a válsághelyzet, imádják. A nő egyre természetellenesebb szögben hevert, mozdulatai az élettel már nem egyeztethetők össze. Aztán lassan szűnt a bámész, rendes lett mindenki, magukhoz tértek, valaki éppen a mentőket tárcsázta mobilján, valaki zöld sortban szaladt valahova, egy középkorú nő pedig velőtrázón sikoltozni kezdett, jajveszékelt, kezeit halántékához szorítva, hátha az segít valamit. De nem segített. A test már másnap meghalt. Nem kapta őt sebesen ölbe a Brucewillis, nem iramodott meg vele az életmentés irányába.
És akkor kilépett egy nagyon kedves bácsi, aki még volt katona! kilépett a sok tátott száj közül, vállára kapta magát és felszólalt. De egyebet nem csinált, csak beszélt. Szónokolt. Szónokolt arról, hogy miért nem tesz senki semmit. Küszöbön állt, de eltekintett.

A nő valójában nem halt meg, csak nem mert szólni, hogy él: a megfelelési komplexum kényszerítette padlóra. Rendes áldozat akart lenni. Túlságosan beleélte magát a halálba, így egy idő után már nem lehetett vele madarat fogatni. Túl sok volt a közönség ahhoz, hogy nő legyen. Lakatot tett fincsi szájára ez a jó szagú teremtés. Nem kelt fel, maradt a Flóriánon, vízszintesben, hogy a hozzászokott járókelők kerülgessék. A mentők csak kapóra jöttek, de mire kiértek, a nő már nem látszott.Felszívódott. Ugyanis a nőnek ma kellett volna meghalnia. Mindenképp. Emberi szinten ma járt volna le a futamideje… Egy ér pattant volna el megterhelt agyában. Halála könnyű és fájdalommentes, szinte észrevétlenül kényelmes lett volna, kidolgozatlan haláltusával. Önvédelemből lett öngyilkos, mondjuk ki…
Mekkora a sors. Nehézséggel is mérik, tán még centivel is.

A halál életveszélyes testmeghibásodás.

Többet találkozunk mások halálával, mint a sajátunkéval. Én úgy próbáltam védekezni a megrázkódtatásoktól, a mások halálhíre ellen, egyfajta meditáció gyanánt, hogy levetítettem magamban valamennyi szerettem és ismerősöm halálhírét, így amikor bekövetkezik, és a hír megérkezik hozzám, már nem ér annyira váratlanul, kevésbé ráz meg, és nem taglóz le annyira. Nem szeretem a letaglózást, a fájdalmat, valamiért csak a kellemes dolgok érdekeltek világéletemben.
Félsz a haláltól? Hát a zacskós levestől? Mert mindkettő létezik.
Élj úgy, mintha bármelyik nap bekúszhatna az a Vége-főcím.