Gyerekkoromban soha nem tudtam egyetlen csoporthoz sem tartozni, legyen az sakkszakkör, fociegylet, vagy bármi más divatos csoportosulás, ahol rajtam kívül többen vannak. Az zavart a csoportosulásban, hogy csoportosulás, és együtt kell mozogni a többiekkel agyilag, más ritmusra, mint ami vagyok, vagy még fárasztóbb máshogy. Fel kell venni a tömeget, ha idegen is, és ha nem veszed fel, kinéznek, kiközösítenek. Fura fiú leszel. Hibásnak, selejtnek, kívülállónak, betegnek éreztem magam. Aztán amikor kikerültem végre a proli szülők proli gyerekinek csoportosulásából (iskola) egy ébredő közegbe, elmondták, hogy én nem vagyok bűn. Akkor kiderültem. Sok olyannal találkoztam, mint én. Azt mondták, nem selejt vagyok, hanem egyéniség, ritkaság, egy Ébredő, aki felszámolta a mémjeit, még ha öntudatlanul is. De ne legyek erre büszke, mert ebben a világban az igazságot meglátók csúnyán végzik. Kivéve, ha gyorsan könyvet ír, akkor befuthat, megtollasodhat és repülhet pár kört, akkor is, ha csak jó másoló. A társadalom nem szereti, aki nem társadalom, aki egyetlen mémcsoportba sem sorolható. Annak, aki nem áll be a sorba, még van esélye saját magára. Valódi egyéniség lehet. Ekkor elgondolkoztam a rák definícióján, miszerint van egy sejt, aki elkezd a többiekhez képest másképpen viselkedni, bontja az összhangot, a közös munkát, úgymond, egyéniség lesz. Akkor én most rák vagyok? Lehetséges, de jó indulatú.

A csoportba rendeződés biológiai előnye, hogy nagyobb a túlélés esélye (az igaz, de nem az örök életé). Ábrázol, felmutat, celebrál, de nem tol ki semmit, nem old meg semmit, csak önbecsap. Hazug, finom és hihető. Ehető. Tápláló. Világos. Összeverődnek az emberek az áltúlélésre, közös érdekből, szabad akaratból (?) saját maguktól sem szabadulva, istentiszteletre, (de csak tiszteletre, csak semmi egybeolvadás! mert akkor felszívódik az én, biztonságosabb innen távolról ez az egész). Annak az eszmének, amelyik szilárdan beágyazódott valamely mémkomplexumba, nagyobb  az esélye az életben maradásra a memoszférában, mint az elszigetelt eszmének. Ezért marad fenn olyan tartósan a vallás, a párt, az irányzat, a divat és a satöbbi. Egymást fertőzzük az illúzióval.
És itt a választás ideje. Mivel azonosuljak, hogy szeressenek az emberek nagyon? Hogyan legyek normális, és jó? van ilyen tanfolyam? OKJ-s normálisképző. Miért maradtam tiszta és ártatlan, amikor élvezhetném az átlag öntudatlan, heheri szabadságát is? Lehetnék boldog is. Lehetnék. Melyik a legjobb ember-frencsájz? Azt mondták, viselkedjek jól. Hogyan kell jól viselkedni? Ahhoz, hogy jól viselkedj, el kell fogadnod valaki más rendszerét. De ha elfogadod, saját magad előtt nem viselkedsz jól. De fasz egy helyzet!! Abba akarom hagyni a fejlődést. Nem éri meg. Régen lángokkal tisztelegtek a másság előtt, aki boszorkány vagy egyéb rendellenesség volt, huss, alágyújtottak. Ez ma is így van, csak más eszközökkel. Tökre kényelmes lenne minden kérdés nélkül beleélni a világba és csatlakozni egy csoporthoz, együtt áramlani, személyes felelősséget hárítani. De nem vagyok rá képes. Miért? Azt mondták, női lelkem van. Férfinő vagyok, hímnőstény, csajpasi, ezért vagyok isten. Isteni.

Egy középtermetű, de embermagasságú barátnőm 2 évig járt az ex-férjével, aki egy rettenetesen trágár egyéniségű egyén volt. Csak magunk közt elmondom, hogy az se volt ritka, amikor azt mondta neki, igen trágármód, hogy „szeretem az orális sex közben az orális sexet nézni.” - Most szólj hozzá! Te lenyelnéd? Ha a párod ilyennel jönne? Egy kezemen meg tudtam számolni a normális pillanatait, mert ő egy igazi f*asz volt. Amikor én jártam vele, ezzel a szóban forgó pasival, az elején még rendes volt, utána megförmedt és befellegzett! Számra nem venném többé. De hamar elment tőle az étvágyam. Sámli volt velem, kit olyan fából faragtak. Amikor elhagytam, leszemetezett és teremburázott, de vissza se néztem. Az élet megy tovább, néha belemegy az arcodba, de töröld le. Nem sokkal később, a Rumba Sebestyén utcai orgián, melyet egyik ex-pasim kerített megrendezésre, megismertem egy fehér pasit. Fitymálta a vetületemet, elkerekített szájjal nézegette ágyékomat, majd csettintett a szájával. Összejöttem. De vele is sok gond volt, hajaj, de sok. Foglalkozását tekintve a reptéren dolgozott, arcfelismerő volt, bárkit kiszúrt. Egyik nap zaklatottan állított be hozzám, csupa szar volt, egy repülő ráverte. Egyszerre tűnt mulatságosnak és idegesnek. Aztán megcsalt. Egyik nap megjelent a lakásomon egy festői srác, ő hozta fel, azt hitte, későn érek haza, és addig picsipacsizhat majd vele, de túl hamar láttam meg, a semmiből bukkant elő, már alig bírtam lefékezni, majd váratlanul elkezdtem folyamodni. Bemutatta nekem, azt hazudta, csak kollégák, idén ismerte meg és csak a termosztátot jött ellenőrizni, mert ő nem ért hozzá, és amint tudja, én sem. Mondtam neki, hogy akassza fel magát, de nem állt kötélnek. És ekkor magyar félelem szorított keresztbe. Ezen nem segít a gluténmentes étrend.

Levelezni kezdtem egy másik emberrel, éppen frissen szakított. Amikor képet küldött magáról, láttam, hogy egy hatékony arcú emberről van szó, kinek másfélszer nagyobb arcán világosan hallatszódnak a szakítás ecsetvonásai. A fogamhoz vertem volna, ha módomban áll.

A deáktéren találkoztunk volna, a forgalmilag kiürült metróaluljáróban, de nem jött el, így a következő mozgólépcsővel hazamentem.

És ilyen az élet: egy véget nem érő mozgólépcsőzés…
(Senkinek sem tűnik fel, hogy beleragadtunk saját magunk filmjébe és saját magunktól bűzlünk?)