nem vagyok finom. És nem ma romlottam meg. Nem. Meséljek? Volt egy partnernőm, az egyik decemberben ismertem meg. Ő Berni, aki egy különösen érzékeny lény. Már az elején megfigyeltem, hogy nagyon szeret, és alaposan vissza is éltem ezzel. Egy lelkileg összetört szexrabszolgát csináltam belőle. Különböző vastagságú láncokkal és peckekkel szépen rászoktattam, hogy csak akkor kívánjon engem, ha mosdatlan vagyok. A Berni meg hamar be is idomult. Amikor már nagyon belém szeretett, úgy kínoztam, hogy mindenkivel lefeküdtem, még az anyukájával is. Jaj, volt nagy sírás-rívás karácsonykor, amikor elmondtam Berninek, hogy oda dugtam be nem rég, ahonnan ő kijött. Zokogott, ne félj, én meg a könnyeiben fürdőztem. Egy horzsolt férfilélek számára nincs édesebb tusfürdő a női könnynél! Mivel ekkor már csak koszosan kívánt, azzal kínoztam, hogy minden sex előtt alaposan letussoltam neki, hogy csak illatosan kaphasson meg. Ez így nagyon rossz volt neki, hiszen pszichoszexualitásilag a szutyerák oldalamra vágyott, arra tudott már csak elélvezni.

Ezzel még nem ért véget a szenvedése. Nem. Arra kényszerítettem, hogy másokkal is feküdjön le, és amikor hazajött, alaposan leteremtettem és mindennek elhordtam, hogy így ribanc, meg úgy ribanc. Érted? Pöröllyel zúztam a női önérzetét, ő pedig hagyta.

Egyszer felvetettem, hogy szervezzünk orgiát, ide, mihozzánk. Ő is jöhet, mert itt lenne a lakásunkon, a nappali közepén, azon a szőnyegen, amit a beteg nagyija hagyott ránk. Vonakodva bár, de belement. Amikor tetőfokára hágott a hágás, én ide-oda dugtam a nyelvemet és mindenemet, vele viszont egyáltalán nem foglalkoztam, de félszemmel láttam, miközben egy japán tyúkot nyüstöltem, hogy könnyes pillantásokat vet rám egy szőrös valagú férfi alól. Képzeld el, mi minden történik ilyenkor egy nő fejében, és mi minden nem!

Amikor együtt voltunk nyaralni Bükkvarsányban, direkt elhagytam őt a sötét fenyvesben, mert tudtam hogy fél a fáktól. Aztán mögé lopóztam, szörnyhangokkal ijesztgettem és pókokkal dobáltam. Jaj, nagyon sírt.

Mit tettem még vele? várj… Ja, többször kikötöztem, majd elengedtem őt és a fején vertem szét a levest, ha nem ízlett. Gyakran a konyháig rugdostam. Kétszer volt miattam kórházban, de azt mondtam, ha beárul a dokinak, felfalom az anyját, őt pedig forró vízben főzöm ki. Azt mondta a dokinak, nem én vertem meg, csak nekiment az ajtó. Milyen az embert verni meg? hát jó!

Gyakran kényszerítettem arra is, hogy legyen a kabátom, magamra vettem és a leghidegebb mínuszokban hordtam az Oktogonon, fel-le, mások szeme láttára.

Amikor már szilánkokban hevert az önbecsülése, kivetette magát az ablakon, de én csak kacagtam és nevettem, míg leért. Majd a házmester felslaugolja, ha ráér.

Gecikének lenni életforma. A geciség rés, belső kényszer. Minden, mi aranyos, pusztulandó préda számomra. Varangy vagyok. Melyik a kedvenc állatom? A szörnyethal! Legyek még vicces?

Ma reggel azt mondta a kis csíz az ablakom alatt, hogy „Tyüü tyü tyü tyüü” –, mire én lesből hamm! bekaptam. Kiharaptam az ágak közül. Sikoltva csúszdázott lefelé nyelőcsövem halálos csúszdáján, gyomrom pokla felé. Árván maradt fiókái ott száradtak el a fán, anyai ölelés nélkül.

De tavaly mit műveltem! Elmeséljem? Elmesélem. Lakott mellettem egy kedves néni. Babi néni. Szabit vettem ki, hogy bánthassam. Babi nénit mindenki szerette, mert tényleg kedves néni volt, olyan, amilyennek lennie kell, a légynek sem ártott soha, vagy ha mégis, akkor véletlenül és utána kurvára megbánta. Rétest sütött az egész lakókörletnek, a szelektívnél pedig színeset a színesekhez, fehéret a fehérekhez rakta, sose össze nem keverte és satöbbi. Feljelentettem, hogy éjszaka hangosan baszik és bömbölteti a Heti hetest. Kijött öt rendőr, elverettem velük a nyanyust, az önkormányzaton keresztül - ahol rengeteg ismerősöm van, akik hozzám hasonló mentalitásúak - pedig elpereltem a lakását. Még aznap. Semmije sem maradt, csak egy alu bögréje meg a retikülje, amit elmartam tőle, amikor a zsaruk kifele rángatták. A szeme előtt égettem el az unokái fényképét. Megkért, hogy most már - mivel semmilye nem maradt – legyek szíves, gyújtsam meg őt is, és hidd el, kajakra megtettem volna, ha nincs épp zsarugyűrűben. Sikolya édes méz lett volna nyelvemen. A fogdában még aznap este kilehelte a lelkét.

Hogy hány százalék testem gecike-tartalma? Biztosan több, mint kevesebb. 
2011 péntekén megpillantottam a szembeszomszédasszony homokozó kislányát. Megvártam, míg a kis ivadék befejezi a homokvárat, majd kiugrottam a bokorból és széttapostam. A homokvárát is. Jaj, nagyon sírt szegény. Egyébként ez a kislány nem volt kedves jelenség, se kislányszerű, ránézésre megmondtam, hogy ez már alig várja, hogy ivarérett lehessen és istentelenül belevethesse magát a szexualizációba. Nővé válása elmaradt, mert áthajtottam rajta a tolató kocsival. Emberi mulasztásnak álcáztam és nagyon sopán arcot vágtam. Nem győztem utána bocsánatot kérni a szüleitől. Valószínűleg nagyon megharagudtak rám, mert utána már nem is kaptam tőlük több karácsonyi üdvözlőlapot. Nekem nem fog hiányozni a kis csimpánz, folyton az ő istentelen hangjára ébredtem. Lehet, hogy én is hangos kölyök voltam, nem emlékszem. Őrült és aljas, az voltam, de nem neveletlen. Az biztos, hogy már ovis koromban is alapvetően az aljasság vezérelt: például elhitettem egy kislánnyal, hogy ovi után nyugodtan hazaviheti a hajas babát, örökbe. Ám amikor ütött a záróra, és vonult mindenki kifele, beköptem az óvónéninek, hogy lop a kis kurva, és a szeme hallatára téptem ki kezéből a babát, amit már magáénak hitt. A kis nyamvadt! Olyan keservesen zokogott, mint egy anyját vesztett galamb.

Az oviban az autótologatósdi volt a kedvenc játékom: többnyire másoknak neki, dömperrel.

Mondanom sem kell, de a nyelvem már akkor fel volt vágva! De szerettem a másik ruhájába törölni a személyiségemet, belemártani magam a hátába és alaposan megforgatni! Meséljek? Mesélek. Az egyik ovitársamat ebéd előtt lesből leszarfasírtoztam: azonnal kifordult önmagából és többé nem volt normális. A kegyetlenségbe már akkor belebizsergett fejletlen kis nemi szervem. Az egyik kisfiúnak pedig a tejét borítottam ki, majd ráfogtam a mellette ülő gyerekre, azok meg összeugrottak, folyt a vér, gyerekvillával kanalazták ki egymás szemét. Azonnal meghaltak. Ekkor éreztem meg, hogy nincs finomabb nektár egy gecike számára, mint egy ártatlan gyermek kendőzetlen zokogása. Miért sír a gyermek olyan istentelen nyakló nélkül, kegyetlenül? Mert egy kisgyerek még rettenetesen érzékeny, nem tud védekezni, minden behatást százszorosan él meg, és bevisz, egészen be – ezért csírázik a komplexusok zöme a gyerekkorban. Nincs mértéke és elvrendszere, nyers és zabolátlan, ezért ha két kisgyerek összeugrik, az nem egy bájos cicaharc, ahogy a galambetető nyanyusok gondolják, hanem egy szabályok nélküli vérkomoly vérharc, életre-halálra. Csak törd el a maciját egy ilyennek, megöl. Kis gyilkosok! A római időkben a gyerekharc ínyencség volt, matinén csaptak össze a Colosseumban a kezelhetetlen, hiperaktív gyerekek. Gazdáik vagy szüleik aranyos kis pengéket adtak a kezükbe és összeeresztették őket a homokon, majd mosolyogva lesték a nézőtérről a dühös kis gézengúzokat.

Mire általános isis lettem, gecikeségem csak hatványozódott. Az egyik kisfiú elől rendszeresen elebédeltem az ebédjét, míg éhen nem halt. Senki nem értette, hogy történhetett ilyen, ilyen fiatalon… a hittantanár magát okolta, azt hitte, túl sok házit adott neki böjtből, és minden az ő hibája. A tanári kar pedig egymásra mutogatott.

Az egyik kislány rettenetesen megjárta, amikor az Ötödik Á virágfelelőse lett: elbújtam a bozótban, megvártam, míg közeledik, majd hú! - annyira megijesztettem, hogy elölről teljesen kiestek a szemei. Az anyukája se ismert rá.

Ilyen az élet. Ilyen az ember.

Milyen az ember? Miből áll? Az ember nem áll másból, mint csontból, vérből és könnyből.

Az utóbbi az én kerozinom. Folyton és azonnal kell. Kétféle ember van: az azonnalista meg a későbbista. Én az előbbi volnék.

A gecikeségre vonatkozó integritásomat, én kérem többszörösen hajlandó vagyok megtartani.

Módfelett nem tiszteltem soha senkit. Az öregeket se. Sőt, őket kiemelten szeretem izélgetni.

Kisfiúként az ártatlanság báránya voltam, arcomon csak puszit lehetett elhelyezni, pofont alig. Volt egy nagyim, aki 83 éves korára teljesen leépült már. Élvezet volt foglalkozni vele. Sokáig csak érzelmileg kínoztam: felhívtam telefonon és megmondtam neki, hogy már nem szeretem, és soha többé nem akarom látni a ráncos pofáját. A vén szemét elmondta a szüleimnek, de mindent tagadtam: „szegény néni, tiszta köd már az agya, módfelett el van varázsolva kissé” – mondtam. Sokat fenyegetett engem öngyilkossággal, de én rá se hederítettem. Néha, amikor az udvaron labdáztam, szándékosan fejbe rúgtam, majd sűrűn bocsánatot kértem, persze, belül örömorgazmus töltött el. A temetésén felállva zavartam, nem hagytam senkit békésen gyászni, azzal maceráltam a szüleimet fennhangon, hogy éhes vagyok, meg szomjas, meg unatkozom, meg pisilni kell, meg le vagyok hangolva.

Ha még nem mondtam volna, az istentelenség is megmozgat. Egyszer megrontottam egy papbácsit is. Szerette az egész egyházközség, minden pünkösdkor friss barkát tett a körmeneti tálba, az éhezőket felnyalábolta, az elesetteket oltalmazta, aranyfogazatú támogatója volt a paralimpiának (a paralimpia a kedvenc sportom amúgy, mert egy csomót lehet röhögni a sok csetlő-botló bénán!!). Ha tudomása volt arról, hogy az egyházközségben valaki elfelejtette jelszavát, azonnal küldött egy mélt. Ha látott valamilyen nyereményjátékot csomagoláson, ahol konyhabútort lehetett nyerni, és tudott olyan hátrányos romacsaládról, akinek nem volt ilyen, kivágta és beküldte, hogy megnyerhesse az egyikét. Jó ember volt. Mások szerint helyesnek mondott, mert ilyenből kéne emberiséget építeni.

Na, mit tettem vele? Amint 12 éves lettem, elgáncsoltam, ő meg nekiesett a szenteltvíz tartónak. Azzal vádoltam, hogy pedó és mindenki elhitte. Vége volt. Nem halt meg, csupán visszavonult a nyilvános szerepléstől és átadta a hivatalt valaki másnak, a titkárnőnek, vagy egy ministráns fiúnak, vagy az isten tudja, kinek, nem értek hozzá, ő pedig elvonult a hegyek közé zárdának.

18 évesen acélbetétes bakancsban jártam a bűn útját, és tárt karokkal üdvözöltem mindent, ami akár egy kicsit is gecike volt. Egyszer beszorultam a liftbe egy csinos lánnyal. Ő azt javasolta, hogy essünk pánikba és kiabáljunk, én viszont azt mondtam, hogy inkább keféljünk. Neki is láttunk. Annyira szét, érted, annyira szét, hogy mire a tűzoltók feltörtek minket, a lánynak már híre-hamva sem volt: ruhástul fogyasztottam el.

Tavaly nyáron egy építkezés mellett vitt el az utam, mert követtem egy szőke ringyót, akit le akartam vadászni. Az egyik építőmunkás utána fütyült, hogy „Hé, cicabogár, mit csinálsz este?” Hogy megalázzam a kiscsajt, úgy tettem, mintha a fütty nekem szólt volna, eléje ügettem, megelőztem, és én vetettem magam a melós malteros karjaiba: „itt vagyok, édes, gyere, picsipacsizzunk!” – búgtam neki kéjelegve. Közben fél szemmel azt sasoltam, mit szól hozzá a rima, de addigra ő már tovább gyalogolt. De ha már belementem ebbe a kapcsolatba, nem volt más választásom, be kellett fejezni, amit elkezdtem: kicsomagoltam a fickót és gyorsan leszaxiztam, mert aznap még sok dolgom volt. Bíztam benne, hogy a csaj visszajön, meglát minket, és sírva nézi végig, mit hagyott ki, de nem jött, a műsort csak a faszi védősisakos kollégái nézték végig, lapátjukra támaszkodva. Nagyon élvezték a látványt, mert egy mukkot se szóltak.

Démon vagyok. Tibetben úgy köszönnek egymásnak az emberek, hogy kiöltik a nyelvüket, így mutatva meg, hogy nem démonok, merthogy a démonoknak fekete a nyelvük. Én most kiöltöm neked. Na? Fekete vagy nem fekete? Nem fekete.

A neten is haramia vagyok, egyre haramiább, sőt, egyre egyrébb. A minap a Katika, akit nem ismerek, de bejelölt a Fészen, nagyon megjárta. Katika mindig felrakja, hogy éppen mit ebédelt, lefényképezi a bélszínt vagy a kaját és hopsza, bepattintja. Én erre válaszul minden nap lefényképeztem a végtermékemet és beraktam neki viszonzásul, hadd gyönyörködjön benne, de nem sokan lájkolták. Nem tehetek róla, hogy nem tetszett neki a szarhurka. Valaki evés előtt szeret fényképezni, valaki evés után, mi a nem vicc ebben? Azt írta a Katika, hogy szánalmas alakzat vagyok és hogy „nem kell folyton belepuzsérkodni a dolgok rendjébe”. Terjedelmes viszontmélt írtam neki, mert le akart tiltani, hogy hordja el innen a megnyilvánulását, mert a boszorkányokat néha eltüzelik. „Krisztus legóból? Tudja, hova valósi maga? A prehisztorikusba! Az őskorba, kutyányi hernyók közé, hogy ijedjen! Maga haszon nélküli dínónő. Keresse meg a konyhában a leghegyesebb tárgyat és essen bele, magától. Hogy velem ilyen hangon!” – írtam neki.

Lecseszett! Egy ikrás hajnalon. Önbizalmamban izgatott fel gyökerestül! Ez ráhúzza az ember miheztartására a rókabőrt, hogy így mondjam. Nem mondhatom, hogy legyen szíves újat húzni velem. Mi vagyunk, úgymond szkolárisan, kikarikírozva és reggel fejdarabokat találok a párnámon, arról én nem tehetek.

Tegnapelőtt pénteken megismert egy általános osztálytársnőm, a Lőzung Marika. A turkálóban futottunk össze. Te ördög! - így üdvözölt. Gyűlölt, parázslott, turkált. Bálabontás volt a second hand-be, én pedig belevetettem magam, hogy elszomorodjon, mindent elvásároltam előle és egyszerre hordtam el. Érted? Én halál lelkes vagyok, de addig nyújtózkodom és nem tovább. Szívesen megnyúztam volna, ha nem szalad el. Vagy lecsapoltam volna, míg el nem múlik. Vagy kilyukasztottam volna. A férfi mindig oda akar kilyukadni, ahol a nő már ki van lyukadva. Hagyjuk már ezeket a felesleges tiszteletköröket!

Lőzung Marika azt mondta nyolcadikban, hogy őt illik szeretni. Nem szerettem, mert háromszor akkora volt, mint én. Erre behívatta az anyukáját. Én meg az enyémet. Az osztályfőnök csúnyán nézett, kívül hordta a szemüvegét, fenyegetett a fejével, hunyorgott a barna köpenyben. Ne maceráljam magam! – mondta nyolcadikban.

A turkáló után Metróval szaladtam haza. Láttam. Egy másik nőt. A metrót vezette. Széttette a lábát. Pirosan állt. Elnézett. Végképp el. Natasának hívták, mint minden metróvezetőnőt. Totál Natasának. Hegyesen, párizsi akcentussal azt kérdezte: „ekrű”? Leszúrtam jégcsappal. Nappal. Fegyvernek minősül a víz, olyan keményre fagyott. Hímvesszej-alakúra valamiért.

A metrónál lejjebb ember már nem süllyedhet.

Használat előtt fejrázni, csak szembe ne kerüljön. Mondtam már, hogy Jobban szeretek álmomban elélvezni, mint a megtestesült életben? Tudniillik, azért olyan állat a pollúció, mert az álombaélvezésnél nincs zavaró test, CSAK a tiszta TE, a puszta élvezet, a Magad, a testtelen orgazmus. Esküszöm, megéri.

Engem senki nem ért meg, ha baltával vagyok.

Annyi szó kijön a számon.

Ne feledd!