A Marrymack tengeralattjáró tengernyi könnyei

 index.jpegA II. Világháború hiteles krónikáiból:

„Ki fogja ezt megbocsátani nekünk? A kadét felejthet, de a történelem sohasem.” – meséli egy tiszt, aki a Marrymack fedélzetén szolgált, azon a borzasztó napon, utolsó útjára kísérve a USS-D osztályú atom tengeralattjárót. Az ő neve is felkerült a háború névtelen hőseinek végtelen listájára. A gépházban tűz ütött ki, a tiszt bordáit pedig átszúrta egy elszabadult, szürke, barátságtalan torpedó, végzetesen a falhoz szegezve testét. Amikor a nehéz gonoszság kioltotta az életét, mindentől elment a kedve. A hosszú, kemény fémtengeralattjáró lassan alányöszörgött a hullámsírba, s minden áldozatnak csúnyán elöntötte szemét-száját a betörő tengervíz. Utolsó szavai ezek voltak: „1944. június 11.-én a régi szép idők tovább tartanak!”

Akik túlélték a II. Világháborút, egyöntetűen állítják, hogy nem volt jó…
Az amerikai haditengerészeti flotta büszkesége, a Marrymack 1939-ben gördült ki a szárazdokkból. A gigantikus tengeralattjáró rövid pályafutását már születésétől fogva rossz előjelek kísérték – az avatására szánt pezsgősüveg nem tört szét a jármű oldalán, hanem gellert kapott, majd röptében elkapta egy sirály és elszállt vele. A Marrymack eredetileg A2 Type néven állt szolgálatba, ezt fejlesztették tovább a mérnökök, hogy alkalmassá tegyék két, a jobb helykihasználás érdekében ceruzanagyságú hidropláncsónak szállítására. A fedélzetén lévő Aichi M6A1 bombázók képesek voltak akár 800 kiló TNT szállítására is. Az osztály két megépült hajója közül csak a Marrymack részesült atommeghajtásban. Testvérét, az atom nélküli Lawrence ’SeaWolf’ Fishman naszádot 1944. július 16-án, a német dandártábornokról elnevezett Hans Göbelnicht Bahnhoff kísérő-rombolóról felszálló repülőgépek közösen süllyesztették el Yokosuka partjaitól ellentengernagynyira (ez gyalog kb. 500 mérföld keleti hosszúság).

 

„Azon az utolsó, végzetes merülésen a 3607 tonna vízkiszorítású acélmonstrum úgy siklott a naplemente alatt, mintha anyja lenne – emlékszik vissza az egyik áldozat. – Éppen a méretes és szürke torpedókat porolgattam a robbanószer raktárban, amikor Hucks kapitány megérkezett.
- Kapitány a fedélzeten! – kiáltotta a tizedes, hogy tudjuk, és mind vigyázzba vágtuk magunkat.
- Nincs nyomás! Nincs nyomás!!  – üdvözölte tréfásan a kapitány a legénységét.
Hucks kapitány szemében, ahogy végig nézett rajtunk, ott csillant benne a reménytelenség. A sapkáján ragyogó hősi érdemrend valamiért szomorú kis izére emlékeztetett minket. Már ebből sejtettük, hogy ma mind odaveszünk. Zavaromban egy közepes nagyságú csavarhúzóval elkezdtem meglazítani a szonár hátlapját, hátha leköt. Egyedül akartam lenni. Legalább egy kicsit még. Felmentem a toronyba friss levegőt szívni, tekintetem a vízre siklott, ahol a delfinek flottája, mint hatalmas vízi állatok, vetették magukat a felszínre, untalan. Éreztem, hogy talpam alatt feldorombolnak az atommeghajtású motorok, így jobbnak láttam visszabújni, ha nem akarok megázni.

 

Azon a végzetes éjszakán bukkant fel a Hemmersmitt Dieter német torpedóroncsoló naszád. Sötétben jött. A fedélzetén le voltak oltva a lámpák, minden világítás, a karácsonyi futófénnyel együtt. Nagyon úgy tűnt, a hajón mindenki ágyban van már. Tévedtünk. A puha éjszaka egy félmerev anyaöl langyosságával altatta gyanakvásunkat el. A Marrymack lehalkított motorokkal a felszín alá siklott, a kapitány pedig rádiócsendet rendelt el. Mi belementünk. A legénység várakozásteli, izzadt hallgatása mögött vaskos feszültség csüggött, ami lassan formát is öltött, és úgy lógott előttünk, mint egy túlhevült veréb, vagy egy közepesen nagy kutya. Az éjszaka holdtalan és csillagtelen volt. A Marrymack csendben úszott a sós, halotti sötétségben, akár egy eltévedt, gazdájáért rívó kölyök. Akkor még nem tudták, hogy itt követik el a legnagyobb hibát.

 

„A kapitány akkorát rökönyödött, hogy szinte verejtékben úszott az alja – 45 fok! NEGYVENÖT FOK! Merülés!! Még jobban! – üvöltötte magától tajtékozva. De már túl késő volt: a felettünk úszó naszád, csak álcázta magát, hogy alszik – az ágyak alatt azonban élesre töltött aknák lapultak, a papucsokban gyutacsok, az éjjeliedényben gránátok, melyek most türelmetlen péniszekként csobbantak, záporoztak a setét vízmennyiségbe és nyakló nélkül süllyedtek felibénk, egyenesen fémsírunknak irányolva. Az első becsapódást megelőző gyilkos csend kriptamély volt. BAAAMMM!!! – akkorát ijedtünk, hogy félni sem volt érkezésünk. Mintha egy tengeralattjáróba zártak volna és két, péniszre emlékeztető elefántdákóval püfölnének. Wuuunkkk! Riadalmamban elejtettem a borotvám, ami be is gurult valamelyik frizsider alá. Fémkoporsóban találtuk magunkat. A többi robbanás egyenesen iszonytató volt. Az egyik legénység csupán 10 centire állt a faltól, mégis kihullott az összes haja. Egy másik tengerész csak a könyökét érintette hozzá a fémfalhoz, mely mögött iszonyatos erő tombolt – nem beszélve a víznyomásról – mire elfelejtette a nevét. De az enyémet is. A marcipán alakú kulcstartókat gyűjtő Jackson tizedes járt a legrosszabbul: éppen a konyhában feküdt a padlón, amikor a séf nyakon öntötte forró spagetti szósszal, mert sosem bírta igazán. Azonnal megfulladt.

 

A becsapódó torpedók nem tettek jót a hajótestnek.

Az iszonyatos pusztítás eltörte a Marrymack vezérsíkját, propellerét, valamint a létfontosságú ’vízbőlfelmerülő’ gombját - a hajó megveszekedett fémes ólomsúlyként kezdett süllyedni, mint egy testét vesztett félkar. A vécéből feltört a víz, a falról lepotyogtak a festmények, de még a kandalló sem úszta meg szárazon. Nem. A fedélzeten türelmetlenül szétgurultak a ceruzák, a térképszobában pedig kiugráltak üregeikből a gondosan összetekert papírok, akták, indigók, körzők, CD-k. A konyhában a banán, a virsli, a kolbász, az uborka és az oltárgyertya szívfájdítóan nem oda valón, jobb sorsra kívánkozva, némán gurultak szerte.
Azok a szemtelen németek mindent ledobáltak rájuk, amit csak találtak, asztalt, széket, párnát, torpedót… az egyik tizedes, amikor kinézett a tengeralattjáró panorámaablakán, még egy használt Brühwurstot is látott.  

A tengerfenék túl messze volt, mégis, bizonyosságos lassúsággal közeledett, mert elkerülhetetlenül ott volt az. A becsapódás iszonyatos volt. A világítás egy pillanatra kihunyt, hogy egy gonoszul bíztató, játékos felvillanásra újra visszatérjen, majd végleg meghaljon. Tíz másodperc múlva a zöldesvörös vészvilágítás hullafénye árasztotta el a hajó egész mikéntjét.

A tenger a legveszélyesebb folyadék…

 

A tehetetlenség, mint valami gumiszerű izzadmány, egyaránt tapintható volt az egybegyűlteken – emlékezik vissza rá valaki. A kapitány idegesen bekente magát szúnyogriasztóval, majd a szakmai rátermettség látszatát keltve, ám magában biztos félve, mindenkit bő hanggal az étkezőbe rendelt. Jegyben jártunk a balsorssal. A csendet csak a falakra nehezedő baljós nyiszorgás törte meg. A kapitány hirtelen megmarkolta a lába közét. Hímvesszője, melyet terepszínű alsógatya rejtett, most a markában pihent. Így szólt: „Na, fiúk, most megmutatom, milyen helyzetben vagyunk: a heréim önök, a dákóm én vagyok, a markom pedig a satu, ami ebben az esetben a halálos víznyomást és az oxigén készletünk hamarosani elfogyását jelképezi. Van kérdés?” Nem volt, csak mély hallgatás, amit egy sikoly tört meg.

George Vietnám segédzászlós szanitéc egy kötéllel lépett elénk - ha valakinek lett volna étvágya, és éppen csemegézett volna, hát’ megállt volna a szájában a virsli. George közölte velünk, hogy öngyilkos lett, és amikor elmondta, már mi is tudtuk. Arcáról könny csepegett, korábban gondosan zselézett frufruja meglehetősen zilált volt, de legalább passzolt ökölbeszorult ábrázatához. Így szólt:

-         Én nem leszek kortárs hadirokkant! – mondta, azzal felakasztotta magát.

Túl későn értünk oda, hogy levágjuk. Pedig ő lett volna a Hónap Tengerésze…

 

A halálosan sérült harcigép már három órája vesztegelt a mélyben, oldalából drámai gyorsasággal szivárogtak felfelé az öklömnyi légbuborékok. Ám maga a hajótest oly nyugodt méltósággal hevert odalent, akár egy csapdába esett, büszke uborka. Mintha hazaérkezett volna… Odabent a káosz nem verte fel a belenyugvás csöndjét. A kétségbeesés lassan átadta helyét egy halálos beteg végső stádiumban lévő órájának, perceinek. A súlyos csendet még a nukleáris hajtómű vidám kattogása sem enyhítette. A tüzérségi lövegálláson az erős torpedók kazalba hányva fetrengtek, bevetetlenül, mint a hadsereg funkcióját vesztett, méltatlanul elhányt tulajdona.

 

Stepperton kadét katatón izgalmában pajzán verseket irogatott, ám mély megrendültségében az istenért se talált rímet az ’inkontinencia’ szóra. Hucks kapitány a hajóhídra lépett és megszólalt. Szavait a hajó utasainak szánta, és a teljes személyzetnek: „Fiúk! Barátaim! Eb legyen, ki feladja, ezirányomban! Nem töröljük a házba az arcunkat!” - mondta, majd összeesett és meghalt. A legénység a saját halottjának tekintette, és katonai tiszteletadással átdobta testét az óceánnak, mely tengernyi kegyelettel ölelte magához. A kiárvult, elapátlanodott hajóhídon sárga mentőmellényben didergő legénység egyre kisebb kortyokban kapkodta a fogyatkozó levegőt. Jól tudták, ha elfogy a szívnivaló, bajban lesznek, ráadásul meg is halhatnak. A kapitányi hídon szomorúan, impotens péniszként csüngött alá az elárvult periszkóp.

 

Háború idején senki sem számít arra, hogy bármikor eljöhet a vég kezdete. A legénység érezte, hogy hamarosan megindul a csoportos elhalás. Ahogy végignéztek egymáson, az elcsigázott arcokon, tudták, hogy di finito. Az egyik tengerésznek eltört a bal gerince, a másiknak kiszúrta a szemét a saját bordája, valakinek bezúzódott három koponyája, a fedélzetmesternek pedig egy idegen ásványvizes palack kétszeres kulcscsonttörést okozott. Az egyik nővérke annyira nyugtalan lett, hogy az orvosi szobában beadott magának egy infúziót - amikor Stepperton ezt meglátta, eldobta verses noteszét és ő is kért egyet.

A csendnél csak a legénység halotti suttogása volt iszonyúbb.

Még ha meg is mentenék őket, már mozdulni is mindegy volt. Elment a kedv.  

Odafönt, a biztonságos felszínen a Hemmersmitt Dieter dicsőségben fürödve kitolta gyilkos pőreséggel csillogó ágyúit, és kilencszer belelőtt a levegőbe, dicsőségük jeléül. Pezsgő pukkant és a vízen ezernyi napként csillant meg a lebukó nap diadalíve.

 

Az odalett Marrymack hajótestét két hét múlva emelték a felszínre. Odabent halott tengeri hullák elvadult, penetráns szaga csapta meg a felderítő mentőszolgálat érzékeny szaglószervét. A haditengerészeti körzeti orvos, a törvényszéki halottkémmel az oldalán megállapította, hogy nem a léghiány, nem is a betörő víz, még csak nem is a hegyes tárgyak behatolása végzett az egész hadosztállyal, … hanem: a stájsz.

Az utolsó stádiumban nem a levegő fogyott el, hanem a csejmisz.

A háború a legerősebb gonoszság.

A férfi tehet mindenről.