Semmi sem szent, mindig csak előre, előre, előre, maradj le mögötte. Mindegy, mi az, csak új legyen és legalább 6 percig imádhassa. Rajta kívül mindenki hülye. Ők. A többiek, kis tével. Csak az újat, a mást, a gyorsat, mert ő már mindent tud, mindent látott. De nem vagyok benne biztos, hogy valójában nem-e az édes édesanyjának valagát látta csak. Tudja magáról, hogy férfi. Mozgáskorlátozott. Ösztönösen tudja magáról, hogy nem nő, hanem egy olyan mozgáskorlátozott férfi, aki önkéntes szobafogságából csak a netlétrán szabadulhat, ha csak monitorálisan is, naponta. A kommentezés számára ugyanolyan stratégiai játék, mint amivel 14 éves kora óta elüti az időt csajozás helyett.

Minden szar, minden fos, minden hulladék, minden unalmas neki. Álsznob. Ő a legnagyobb szarozó, bazmegelő blogbandita, de ha ő botlik bele idegen szarba, bazmegbe, hirtelen elfarizeusodik, szemforgat, és aki a legjobban fel van háborodva, az nem más. Nagy népnevelő. Az erkölcs példaképe, és a család, a barátok, a kutya meg a lelkigyakorlatok mellett mindig szakít időt japán perverz-pornók letöltésére is. Bonyolultnak érzi magát, mégis csak a végtelenül egyszerű dolgok kötik le, sapkás cicák, szarómajmok, néha csöcsök. Bár külsőleg minden jel FÉRFI-ra mutat, belül mégis csak egy alacsony, kövér, csúnya filo-szakos lány, tele frusztrációval, amit csak ezen az önkielégítő módon biztonságos levezetni, hiszen őt nem közelharcra tervezték. Emelkedik az ingerküszöb. Emelkedik utána. Átlép rajta, ebben az aktusban ő akar felül lenni. Úgy reklamál, mintha fizetne a tartalomért és malacmód virtuális izéjére vonja a kezem. Nem kívánatos személy, még saját magának se.

Megint a blogomon lóg. Minden nap találkozunk, ismeretlen ismerős. Levezeti a fölöst a trollfalvai lakos. Igen, itt, éppen itt, ezen a netfelületen. Mert majd ő megmondja, mit csináljak. Mosolygó lófej az ágyban. Még a hallgatása is veszélyes, jelentős, már-már jelentőségteljes. Ha valahol az ő betűhalmaza nincs ott, az nem is számít. Hiánya tüntető.

Elképzeltem őt, el mertem, még az illatát is el merészeltem imaginálni: sóska és perec. Hazatér a ládagyárból és nem az asszonyt vagy a gyereket püföli el, hanem felteper a netre és beszól. Beszél. Még a legutolsó gasztroblogon is képes megtalálni a foshintés módját. A szólás fontos. Rejszólás. De inkább fények halmazában vezesse le fölös agresszióját, mint családon belül. Betűkényszere van. Ha valamit nem ért, nem őrli magát gondolkodással, utánajárással, annyit ír: „ez szar!” – és máris érvényesült! Neki minden blog csak virtuális boxzsák, legyen az gasztro, kölyök, kocsi, léghajóalkatrész, akármi.
 Ő az, aki mindig ráharap arra a fészbukos egóhorogra, amikor azt írja neki az üzifal, hogy „hozzá szóltak egy téged ábrázoló képhez” – Mi? Mi az, hogy hozzám szóltak? – és már szalad is árnyékra vetődni.

Nem én hívom őt. Nekem aztán nem hiányzik, hogy hibbanásával naponta összefirkáljon. Valójában a net hívja, birtokolja, irányítja őt. Akarja őt. Felágaskodva lovagol a blogmotoron.

Tudati faszkodásának magyarázatát talán a globalizációban kereshetjük: túl sok inger ér minket, percenként ezer dologgal bombáznak, millió behatás, sok info, sok impulzus, ezért biztonságosabb a legtöbb embernek egy passzív, szarkasztikus és támadó álláspontból mindent leszarozni és mindenkit lehülyézni, ezzel mintegy levédve önmagát. Így leegyszerűsíti, egyensúlyba hozza magában a világot. Ártalmatlanabbá teszi az ingermezőt. Válaszreakció a felpörgött világra.

Öncélú, narcisztikus gibbon. Szereti a saját maró humorát visszaolvasni. Szerelmes a saját a szavaiba. Napokig képes követni saját nyamvadt, de szerinte frankón megfogalmazott kommentjének sorsát, akár a legszarabb oldalon is, (azt nézi, hogy levették-e / nem vették / meg merték-e szólítani). Leginkább létigazolásért jön, hogy ő igenis van. Ha nem tud fontoskodni, nem érzi magát. Ha érzi magát, jól érzi magát. Valószínűleg fizetnek neki a kommentezésért, hiszen minek megy rendszeresen egy olyan oldalra, amit látványosan utál?? Terror troll. E-perverz. A végletekig próbálja lealázni a szerzőt, és ennek metodikájára veri ki. A mások sorsa fölötti képzelt hatalom, a beleszólás, a szomorítás izgalma élteti. Neki már csak erre áll fel. Ő volt az, aki gyerekkorodban szétrúgta a homokváradat. Ő lesz az, akit élvezet lesz eltemetni. A monitor mögött való húsvaló valószínűleg egy több éve állástalan, harcsabajszos, kövér, magányos értelmiségi. Még sincs egyedül, hiszen akár 7-8 megás barátai is lehetnek.

Rosszul lesz, ha nem sikerül egy friss poszthoz elsőznie – probléma: ha az első kommentek közé lövi a sajátját, a többi befolyásolható kis gibbon csatlakozik hozzá, mert nem mernek neki ellentmondani. Nyelvtan-náci. Képes kibogarászni a legszarabb blogból is a helyesírási hibákat és beküldeni. A kérdés: MIÉRT??… De mindig övé az utolsó szó. Szánalom fucktor: 10/10. Képes elhitetni az olvasóval, hogy ő polihisztor, pedig csak a wikipédia van bepattintva a könyvjelzői közé. Tényleg abban a hitben van, hogy bárki is kíváncsi rá. Nincs humora, és a kommentelés szüneteiben 80-as évekbeli sci-fiket szed le. 

A kommentezés lelki motivációja az alkotni akarás, rendcsinálás (ha belül nem mer, akkor kint), perverz önkifejezés, és az a ropogós kritikaigény - mert ha valamit kritizálsz, okosnak érzed magad. Ennyi a titka. Teremtés, alkotás. Merjünk nagyot ásítani.

Én pedig preventív szolgálatot teszek neki, hogy levezethesse a fölöslegét rajtam, ütlegelhető felületet alá, oda tartom a másik profilomat is, verje csak rám, pornósan, kérem azt az extra feltétet. Már-már hoszpiszális, amit teszek, hogy vagyok neki. Gyógyítok! Tisztítok. Makacs szennyeződést a webfelületről.

Láttam már kedves kommentezőt is, léteznek, hogyne. Szende, unatkozó titkárnő ő, aki a lázas munka látszatát kelti odabent, a kotyogó billentyűkkel, csakhogy ujja alól nem táblázatok és vállalati stratégiák kerülnek elő. Súlytalan hozzászólásai ellenére őt mindenki szereti. Kényszeres lájkoló. Konkrét véleménye nincs, de unisex véleménye van. Minden témával kompatibilis, semleges panelek ezek. Ő igazából csak társaságot keres, mert már évek óta nem járt benne emberi hímtag.

Az igazi kommentező szuperegyéniség: elolvassa az összes kommentet és olyat próbál írni, ami mindegyiken felülkerekedik és mindenkiénél jobban megmondásnak tűnik. Akkor is, ha hülyeség. De ha rá is jön, hogy hülyeség, a végletekig ragaszkodik hozzá, kitart mellette, hiszen onnan nincs visszaút, muszáj neki. Ha éppen nincs formában, bedob egy lejárt, de divatosan köztudatban lévő petárdát (ízirájder öcsém / gyúrunk vazze / xy for president / xy monnyon le / íme egy újabb szar blog / na tese vagy 1 íkú harcos… / gratulálok, te egy nagy szar vagy, írni se tudsz, te szar stb. stb. stb.) ezek az olcsó, egyszerű panelek mindig bejönnek, mindenki nevet rajtuk. Megvolt a netszex. És beveszed. Lenyeled.  

Vele vitának nincs helye, az csak illúzió, hogy meg tudod őt győzni szavai ellenkezőjéről, vagy más irányt adni a nézetének. Ő így teljes, oda rajta kívül más nem fér be.

Nem lenne jobb testben beszélgetni, testben, mint valamikor, a régi, kékre festett ablak előtt?

Valódi szavakkal, a kertszagú verandán, bojtorján, susulyka és katáng között, ómódisan.

Nem lenne kényelmetlen, ha emberek maradnánk.

Aztán történt valami.

„Mi lenne, ha eltakarodnál inkább dolgozni és nem itt a neten rohadnál non-stop? Itt buziskodsz a fosnyi hozzászólásoddal, szívecském” - ezzel sértettem meg őt.

Ismeretlen ábrázatú kommentelőm robbant, eldurrant. Azt írta, hogy hé, ne legyen ilyen nagy pofim, így a monitor mögül, a bitek útvesztőjéből bátran kikukkolni, mi? Ahhoz van merszem. Találkozzunk személyesen, hústest a hústesttel, és ott majd, majd a macskakövön! minden kiderül. Hogy kinek az anyja. Hogy ki a galamb és ki a nyúl.
Nem feleltem a meghívásra.

Erre levelet írt nekem. Csúnyát.

Nem akartam vele személyesen találkozni. Nem azért, mert féltem volna, egyszerűen semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy megismerjem őt és csecsemőhangon az arcába magyarázzam, hogy már régen nem él az elv, miszerint ha kritizálsz valamit, akkor értelmesnek tűnsz. (Legfeljebb annak érzed magad… - és az ember annak érzi magát, aminek akarja, úgyhogy kuss!) „Arctalanul bazmegolni bazmeg nem bátorság, hanem valami egészen más” – gondoltam neki, rá a barázdált lelkére, de végül bennem száradt. Nem voltam kíváncsi rá.

Másnap reggel négy levél érkezik a mélemre. Egymás között pontosan 5 percnyi hézaggal. Mindegyik bővített kiadás. Az elsőben csak enyhe kirohanás, hogy haljak meg, de azért nyomokban találtam benne műveltséget elszórva és némi kultúrát. A másodikban már kicsit megemelte a betűit, meredekebb lett, de még befogadható. A harmadikban vért kívánt és majd ő megüti a bokámat és olyat kapok tőle a szaromért, hogy azt nem fogom falvédőre hímezni, az fix! Halkan kezdi, azt hiszi, uralkodni tud magán, de az önkontroll szakad és a végén már csupa nagybetűvel kiabál.

 – azt írja: „Ha ilyen nagypofád van, te mezopotámiai démon, találkozzunk, csak ne felejtsd otthon azt a nagy pofát, mert be akarom verni! Elpusztítanálak. Szembe nem mersz állni velem, te impi. Egy ilyen ráérős, jóllakott kis szarlant?! Te ne szellemi szintezzél itt, bazmeg, mert megjárod” - és ne nézzek ilyen értetlenül. A negyedik levele fele értelmetlenség volt, szózátonyok stilisztikai szélviharban. Csak indulatból állt, semmi másból, hét méteres nagybetűkkel a káosz sztratoszférájából. Mintha rúdmixerrel esett volna neki szavakból képzett netmásomnak. Visszaírtam, mert eléggé kedvet csinált, és az általa javasolt hely, időpont és fegyverzet megfelelő számomra.

Most már késő, találkoznunk kell. Történjen, aminek történnie kell. Már nem tudok úgy tenni, mintha nem olvastam volna őt.

Erős szerda volt, félsötét. Kilámpásodott az óriásplakát az üzletház homlokán: „Zabáljon Aktíviát, óraszám! Tavaszi tisztítókúra Gyomrocskával! Ma +20%!” A Kálvin téren, csurig nyilvánosságban találkoztunk, az anyu kedvéért, az apu kedvéért… és a biztonság kedvéért. De mindezen elővigyázat ellenére, itt senki sem fog a segítségemre sietni, ha frissen szerzett haramiám nekem találna ugrani – a lakosság előttem közlekedő számottevő hányada hóna alá dugott fejjel csordogált előre.

Megjelent valaki a templom lépcsőjén. Magas, sötét alak, pirosban. Éreztem, ő az. Tudtam is, mert megbeszéltük, hogy onnan ismerjük majd meg egymást, hogy mindketten ruhában leszünk. Ő vörösben, mint az alkony vére, én pedig nem. Azt hittem, azért áll ott és azért nem repül rögtön felibém, mert… mert nem mer idejönni. Meggondolta magát és még időben ijedt. Inába szállt. Lehet, hogy a ma esti kalandot mindketten megúsztuk. Leülünk mindjárt sörözni és nevetni? Nem komolyan venni ezt az egészet?

Ám lassan közelebb lebegett hozzám. Mégis. Amint egy kis fény esett az arcára, megláttam őt… Hogy nézett ki? Hogy hogy, hogy-hogy?  Pont úgy nézett ki, mint én… nem hasonlított rám, hanem egyenesen és arányosan én voltam ő!! A zsigereimben pogózott a kétség nélküli önfelismerés. - Milyen olcsó, szappanoperás húzás ez, gondolhatnád - de mit csináljak, ha ez volt az igazság? Ez történt. Mert én roppant szívesen kitalálnék különbet is, mert tudnék, pl. egy vörhenyes direktgyilkost, vagy egy óriási grillcsirkét, vagy a stevenseagal-t szigorúan, jóképűen és öregen. De nem teszem, mert ez nem a hazugságok ideje.

Végül a jelenés megszólalt:

- Nem ismersz meg? Te tetű!! Én vagyok az ingatlanos, akit a múlt héten széthülyéskedtél abban a posztodban. Mertél teee kifigurázni? Teljesen egy olcsó hülyét csináltál belőlem. Azt hiszed, büntetlenül kiparódizálhatsz, köccső? És nem is úgy beszélek, ahogy írtad, nem is olyan a hangom, nem szeretem a besenyőket, pláne, és nem szoktam viccekkel terrorizálni a kuncsaftokat se, te g… Merészeled-e még? De most meglakolsz! Kurvanyád.

Nem érdemes vele vitázni. Azzal már elkéstem, hogy kizárjam, letiltsam, kimoderáljam őt. Semmi értelme nem volna.

Elkezdett lökdösni, hogy „na, na, na, most legyen az a nagy pofád, mikor nem fedez a cybertér, köccső”. Elgáncsolt, elestem. Hogy jól láthatóan, és nem elnyújtva, a vége felé kanyarodjak, hirtelen felindulásból rátoltam a lábára a 47-es villamost. Ez lelassította. Elővettem a szatyromból a legerősebb fegyverem és végül egyszerűen kitöröltem őt…  

nem volt kedvem tovább írni. Egy ilyen rém ne éljen az én kontómra! Maradjon ott, ahova írtam és passz.

Legyen ez egy virtuális koszorú az „Elég bátor kommentező” mellszobrán…

Zárójel bezárva.

De tudom, hogy él, olvas, ebben a pillanatban is… Eddig jut a szövegben, és rögvest felbőszül.