„Nem elhasznált, hanem felhasznált irodalom szeretnék lenni, mert a tavaszi széljegyzet vizet áraszt a sorok között: nyakon önti a hepilógus a nagybetűs aprológust” – mondta K., aki már 30 éve el nem ismert író, majd kiment a dolgára. A fürdőszobából érkező szónoklatát szakrálissá tette az öblös visszhang, annyira, hogy már muszáj volt komolyan venni.

- Szerinted a netes jelenlét számít jobban, vagy a hagyományos papírnyomi, ami szagolható és tapintható? – zengett a csempézett kérdés.
- A kettő együtt, bár a jövő az elektromos könyvvé – feleltem.
Erre azt mondja, ő nem hisz a netben, mert az egy olyan dolog, hogy tulajdonképpen nincs is, csak fények halmaza, és ha kivonják alóla az áramot, akkor volt, nincs. Erre én azzal vágtam vissza, hogy nem vonják ki, a papír pedig jóval gyulladékonyabb a netnél. Még egyetlen weboldal sem égett le, legalábbis nem hallottam róla. Az áram pedig csak az emberekkel együtt halhat ki, emiatt ne aggódjon. K. szerint a net nem egy kézzel fogható matéria. De dehogynem. Áram nélkül net nincs, papír nélkül meg könyv nincs.

Tegyük fel, hogy megtörténik a lehetetlen és az NKA támogatja K. egyik könyvét, amit egy apró kiadó vesz majd gondozásba. K. behozza nekik az állami támit, ők meg lehazudják, hogy ó, 2000 példányban nyomtunk ki, ne hülyéskedj, miközben csak 150-ben, a többi lóvét, ó, lenyeltük, de nem is lenne ez baj, ha nem hazudnának ilyen szeretetreméltóan. K.-t nem terjeszti senki, hamar a bolt leghátsó polcára kerül, gerincével a múlt felé. A Kiadóék pedig sajnálkozva néznek a szemükkel, azzal a szemükkel, amelyikkel olvasni szoktak, hogy ó, nem tehetnek arról, hogy nem viszik a könyved, és nem látszik sehol sem, és még ó, a terjesztés sem az ő dolguk egyébként, sőt, ó, a borítód is elég szarul néz ki, mert a kevéske pénzből, amit hoztál, csak ennyire mozdult a grafikus.

Ellenben a neten mindig fent vagy, akár egy nagy örökmagazinban, ingyen, hazugság és stressz nélkül, és hidd el, úgy többen olvasnak: többen és bármikor. Pénz nem jön, de olvasnak. „De ki olvassa?” – kérdezte K. Írjál sokat és jót és akkor mindenki, és legyen benne pina is. Egy kevés. Hogy az a kevés pina el tudja vinni a hátán a többi szöveged. És K. képes volt jól is írni: egyszer a V. azt mondta K. egyik kisprózájára, hogy „fogyasztható, kellemes anti-giccs”, K. pedig erre annyit mondott, hogy tökre örülne ennek, ha bármire is tartaná V.-t. 

„Szóval, ki olvas?” Mindegy. Bemész a kocsmába, iszod a barnasört, ám a helyi bunkó váratlanul lesöpör a székedről, mert valami nem tetszik neki rajtad, mondjuk az arcod, és elagyabugyál. Te megteheted, hogy elmész, majd visszatérsz egy shotgun-nal és lelövöd őt, de (1.) azóta már eltelt egy kis idő, minél több, annál okafogyottabb a bosszú. (2.) megér neked egy kis börtönt, hogy egy senkit meggyőzz arról, hogy te nem vagy senki?

K. nem értette. És ezzel nem volt egyedül.

Megkérdezte, hova írjon a netbe, csak úgy rá? Azt feleltem, hogy ne csak úgy rá, írjon például blogba, az a legegyszerűbb. Én azért szeretem a blogolást, mert olyan, mintha értenék valamihez. Mintha csinálnék valami fontosat. Online lehet kezdeni az érvényesülést, mert sokan vagyunk. Ja, és az a magasztos like nem a népszerűség, hanem az olvasói kényszeresség mértékegysége.

Rengeteg tehetséges írónk, költőnk, festőnk van, legtöbbjük nem is tud magáról, még saját magában sem fedezte fel saját magát. A baj az, hogy túl sokan vannak, mert így jó és jó között kell választani, tehát valaki mindenképpen meghátrul, hiszen annyian nem férnének el a dobogón. A világ ma arról szól, hogy ha valaki befut, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő a tehetségesebb - pusztán ő volt a gyorsabb. Mert ő nyomta magát a legjobban, és ő vette a fáradtságot, hogy puncsoljon valakivel. Erre K. felhozta a Költőnő példáját, aki ócska, de csinos, és csak azért került XY irodalmi kuratóriumba, mert összefeküdt mindenkivel… és már a harmadik ócska kötetét nyomják ki.

Kell a net ahhoz, hogy valaki star legyen.

Erre K. azt mondja, ő nem akar star lenni, mert egy star-t mindenki szeret, beleértve az idiótákat is, őt márpedig az idióták ne szeressék. Mindegy. A lehetőség megragadásán van a hangsúly, és vagy megalkuszol, vagy kiszállsz a következő állomáson. De K. nem is nagyon tudja, mit akar, mert amit akar, azt más nem akarja, vagy ha az a más csak félig akarná, azt úgy meg K. nem akarja. K.-ról egyszer egy kritikus azt írta, hogy hülyeségeket ír (persze nem ezt a szót használta, sokkal mélyebb és hosszabb volt). Erre K. megkérdezte tőle, hogy oké, hülyeségeket ír, de a drága kritikus úr, mit? És erre a kritikus annyira megsértődött, hogy azóta még sms-ben sem hajlandó szóba állni vele. Egyetlen karakternyire sem.

- Ma már nem az számít – kezdi K. - Hogy mit ír az író, hanem az, hogy miért ír? Mert ha a fogyasztói irodalom irodalom fogyasztója nem tudja kihozni belőle azt, hogy a szerző valójában pont olyan szerencsétlen lélekdarab, mint az olvasó, akkor az egy rossz mű. Ha kiégett kurvákról, alkoholizmusról, borderline-ról, skizofréniáról, gyermekkori molesztálásról, nagyvárosi őrületről, neurotikus buzulásról ír az író, az rendben van, mert ez mind ropogós valóság, a többi meg fasz mese. Ez a honi radikális sikk.

- Inkább végezd a dolgod pontosan – mondtam neki. - Oda koncentrálj, hagyd már ezt a frusztrált írós szarakodást… Szerintem mindegy, ki, mit, és hogyan ír, ha az írás nem közvetít egy olyan érzést, ami másokban megpendít valamit, csak akkor nem jó. Ekkor érvényesülés helyett kopp van. Persze.

- Már túl sokat írtam ahhoz, hogy szar legyek – mondta K.

- Jaj már, erre nincs garancia, nézd meg a telefonkönyvet, az is milyen vastag, mégis a legunalmasabb olvasmányok egyike. Fingottál?

- Nem… Most igen. Én is beleestem a magam-mutogatás csapdájába: az első folyóiratos megjelenésem napján túszul ejtettem magamat, majd fenyegető levelet küldtem nekem, hogy mennyi váltságdíjat kérek értem, mikor és hova, mire azt írtam vissza a gazember magamnak, hogyha egy hajam szála is meggörbül, megnézhetem magam. Csapdába estem. 22-esbe.  Régen az volt a menő, ha elfogadtál egy díjat, ma az, ha visszautasítod, és akkor te leszel a hazai magyar irodalom aranyborjús írmagja! Egyébként - szerintem - nincs szar szerző, csak szar szerkesztő.
- A futtatott, de szar írók fennmaradnak – beszélt el mellettem K.
- Mi a baj, tán irigyled őket? – kérdeztem. Tényleg érdekelt.
- Igen. Irigylem.
- De ki számít igazi írónak?
- Aki már meghalt.
- De most komolyan.
- Azt nem tudom, ki az író, de azt igen, hogy ki nem az.
- Ki nem az?
- Akit senki nem tart annak. Hiszen ő nem zavar, nem kavar, nem kér, nem ad, tehát nincs is.
- És aki pénzért csinálja?
- Azzal nincs baj. Miért csinálja, kukoricáért? Ehhez ért.
- Azt mondtad az előbb, irigyled a futtatott, mesterségesen generált sikerírókat. Akkor te valójában nem is alkotni akarsz, csak bekerülni abba a rendszerbe.
- Ja.
- De az nem irodalom, hanem kereskedelem.
- Ja. Pénzt akarok. És van az a pénz, amiért már tudnék szar lenni. Mert a szar rendkívül piacképes. Valamelyik nap ülök a tévé előtt, kapcsolgatok, és valami ostoba vígjátéksorozatba botlok, Szemem fényei, vagy valami ilyesmi volt a címe, mindegy… A lényeg, hogy végig konzervnevetéssel kísérték a képsorokat, takarták a poén hiányát: egy copfos feka kislány kedvesen suta táncba kezd a konyha közepén. A mű-közönség pedig szakad... Ekkor a feka kislány feka apukája mellé áll és ügyetlenül próbálja utánozni a kis görcsöt, ariskodva, sután. A mű-közönség pedig megint szakad. Valaki bejön, köszön, a közönség pedig újra nevet. A szar semmin!!! A valaki visszaköszön a valakinek, a műkacajautomata pedig újra aktív. Gyorsan továbbkapcsolok, nehogy hozzászokjon a szemem. Az RTL-en ment valami Éjjelek s Nappalok című szar, ami nagyjából arról szólt, hogy a fiatalok meg a prosztó hozzátartozóik miként szenvednek, miként hullámvasútoznak érzelmileg egy mű-valóságsós szarban, semmi másról. Olcsó produkció, mert csak egy kamera kell hozzá, és pár sértett színészgyerek, akiket megint nem vettek fel az egyetemre. És azok a hormonokban tobzódó fiatalok mű-hülyülnek, mű-évődnek. Tiszta mű-élvezet. De ha valakinek az egymást csesztető semmik csókja és könnye kell... Mik ezek a műsorok? Mert nem viccesek, nem tanulságosak, nem érdekesek. Egy pillanatig arra gondoltam, írok a tévécsatornáknak, hogy árulják már el, ezeknek a szaroknak ki a célcsoportja, ha én nem? Tényleg érdekelne. Aztán rájöttem. Nekik van igazuk és én értettem félre a játékot. Én kérek elnézést. Ugyanis ki van írva, hogy „Kereskedelmi tévé”, tehát produkciókkal kereskedik. Magyarán, azt ad, amire igény van. A célcsoport pedig: a gyökerek. Tudja, hogy a nézők fele gyökér, a gyökér pedig a többi gyökérre kíváncsi, nem a NatGeo unalmas hülyeségeire. A gyökér a delfinnel nem tud azonosulni, de a vázát dobáló, sikoltozó, fekete hajú kurvával már annál inkább, mert vagy ő is ilyen, vagy ilyen szeretne lenni, vagy ismer valakit, aki ehhez hasonlatos. Tehát a kereslet szabályozza a piacot, mindenhol, akár vízszintes akár függőleges a közvetítőanyag. Ja, … elfogyott a papír.
- Itt kint sincs. Valami nyomda elvitte az alapanyagot. Várj, beadok egy Kortárs-t, kicsit gyűrd meg, akkor majd nem vág be annyira.
- Mondok valamit. Amíg nívós irodalmi lapok ilyen verseket hoznak le, hogy

             AAAAAAAA
              ccccccccc
                A>A>a
       <Csudás csúcs-csaj>
          aZZZzzzzzZZZZa

addig a hétköznapi bevásárló listák szerzői is potenciális avantgárd írók. Erről ennyit…
A fészen összefutottam egy régi ismerősömmel, aki akkor még nem az volt, ami ma, de már akkor az akart lenni, ami most. Egy budapesti irodalmi magazin alszerkesztőhelyettese lett. Megkérdeztem tőle, hogy jófej-e még, vagy már teljesen elaktakukacosodott? Azt felelte, sajnos már nem jó fej, megöregedett, elhasználta tartalékait, eldorbézolta mindenét, és már csak ülni meg írni képes. Egyiket sem élvezi igazán, és egyiket sem csinálja jól. De mit csináljon, ha ezért fizetnek neki, ha nem is sokat, valakinek legalább bejött a dolog. Nem maroktartó, de mitakarokmondani, na… Amit meg lehetett írni, már megírták, ma már csak a hangsúlyt és az eszköztárat változtatják, a kereskedelmi és divat áramlatoknak megfelelően. Ennyi. A kiadók és a folyóiratok menekülnek a kéziratok elől, nem válaszolnak, csak vannak. Akkor meg mi az anyád valagáért van kiadód meg folyóiratod, ha oda más nem fér be, csak a haverjaid? Akkor csinálj magatoknak egy zárt blogot és oda verjétek. Oda mehet az az értékes aZZZzzzzzZZZZa. Ja, hogy önörömért nem lehet állami támiért nyavalyogni…?

K. egy ideje hanyagolva érzi magát. Azt mondja: "kontraszelekció". Azt mondja, nincs a helyén. Azt kérdi: „Miért pont én?” Miért pont én… A miértpontén-jelenség illúzió, hiszen minden ember ugyanezt gondolja magáról, tehát mindenki potenciális Pont-én: 100 millió emberből 100 millió Pont én-ember. Te meg építgeted itt a hülyeség testét.

Mert bár K. attól még nem szar, csak mert az illata olyan. Amikor egyszer páros randira mentünk a Vidámparkba…
- Hallod? Azért azon a randin egy kicsit büdi voltál, csoda, hogy a lányok nem szóltak érte. Még a csajod sem – mondtam a vécéajtónak.
- Tudod, hogy nincs szaglásom, ha lenne, szóltam volna magamnak, ilyenkor tőled várom el, hogy nyomj egy tic-tac-ot a hónom alá, te faszjankó – így K.

K. jelentősen behallucinálta a világot és úgy maradt.
K. már nagyon sokáig volt odabent. Beszóltam neki:
- Te egy elég link alak vagy és ezt nem csak azért mondom, mert most másfelé fordul az orcád, mert megmondom én a szemedbe is. De már ezzel is álmodom. A linkségeddel.
- És mit álmodtál?
- A múlt héten álmodtam. Házibulit szerveztél, de amikor megadtad a címed, ahova mennünk kéne, te csak az emeletet említetted meg, semmi mást. Se kerület, se utca, se házszám. Ennek ellenére mindenki odatalált. De az álmok már csak ilyenek.
- Igen, mert az álmodban nem ott laktam, ahol most lakom, tehát a címem nem is tudhattam. Nem igaz! Lebaszol olyanért, amit az álommásom tett a te fejedben? Egyébként jó volt a bulim?
- Annyira emlékszem csak, hogy vacsoráztunk, és ott volt T. is, aki általában kopasz, de az álmomban vállig érő hosszú göndör haja volt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki felborította az egyik virágos padlóvázát, amiből kifolyt a víz a szőnyegre, amit félig már be is szívott a szövet, de irreális mennyiségben - tehát a tejfölös pohár nagyságú vázából az egész szőnyeget eláztatta az a kicsiny vízmennyiség, én pedig nem mertem szólni neked, hogy valaki feldöntötte, mert biztos azt hitted volna, én voltam. Pedig nem én voltam. De mindig azon csattan az ostor, aki a rossz hírt viszi.

K. a végzetről beszélt. Mert félt tőle. Felhozta az egyik pályatársa példáját, aki a DM-ben dolgozott árufeltöltőként, és egy szerda délután, nyakig csúcsforgalomban, véletlenül meghalt, nem tudván, hogy a munkaidő alatt az ilyesmiért akár még ki is rúghatják. És ő nem akarja így végezni. Mert hisz abban, hogy egy kis nagyságból lehet még nagy nagyságnyi bármi. Túlbüszkült. K. büszkeségének két oka van: (őt idézve) „Az egyik, hogy rendkívül tehetséges vagyok, a másikat pedig már elfelejtettem, de nem hiszem, hogy tartalmilag túlságosan elütne az első megállapítástól.” Ha versenyt futsz magaddal, ne maradj le mögötted.

- Tudod, mihez értesz te? A pillanatok tönkretevéséhez – így K. - És ez most egy ilyen pillanat. Tessék, nézd csak meg, ez a pillanat már ott hever törötten a sarokban.

Nézem. Annyit nézek, amennyit akarok, akár ép, akár törött pillanatot. De ha K. kijön majd a vécéről, mert egyszer biztos ki fog, akkor elmondom majd neki a valóságot, és direkt úgy csinálom majd, hogy fájjon…

K. befutott. És még mindig nem jött ki.