Egy rossz sci-fi

250px-Hungarian_mezeskalacs.jpgÍrtam egy rossz sci-fit. Bocsánat. Milyen a rossz sci-fi? Olyan, amit nem jó lenyelni. Mert hogyan vágja ki magát a főhős? De ne rohanjunk ennyire előre, kezdjük a leg legelején. (Lesz benne egy rossz robot is, aki túl későn döbben rá saját hányavetiségére, és mikor már csak a bűntudat maradt, saját nyaka köré fonja gépujjait és megfojtja magát.)

De akkor kezdjük el, ha már belevágtam:

Valahol, valamikor: Helyszín: 2070 derekán.
…Puhán rettenetes belegondolni abba, hogy az egész Holdbolygó édességből van.

Pedig ez az igazság. Annak a fagyos, távoli, rideg égitestnek, az univerzum IKEA lámpájának, ami kristályként andalog, sündörög a mámorító földközelben, bizony, édes az íze. Nem abból van, amiből eddig hittük. Kráterektől pattanásos orcája, hegyektől-völgyektől szabdalt kőteste mind-mind ehető finomság. Az űrbéli nyalánkság ráadásul nem is olyan, hanem másmilyen módon olyan, amilyen. Azok, akik eddig csak távolról látták, nem érthetik, mennyi minden nem úgy van, mint a tévében…

A Lunar Excutive Explorer Try-Module holdkomp immár negyedik hete állomásozott a Holdon. Úgy tervezték, hogy két embert szállítson az űrállomásról a Hold felszínére és vissza. A komp két részből áll: a visszatérő és a leszálló egységből. A Holdról történő felszálláskor a modul leválik, azaz a leszálló egység indítóplatformként szolgál a visszatérő egység számára, és a Holdon marad. A komplett modul alapkonfigurációja tényleg nagyon nehéz, súlya több mint 14,5 tonna.
Két hétig tartott a kutatóbázis felépítése. Ezidő alatt szerencsére nem bukkantak semmi félelmetesre vagy annál nagyobbra. A bázis elkészült, és még a kráter sem tiltakozott ellene, melynek tövébe rakták. Viszont 1 külön napba telt, míg a mesterséges gravitációt létrehozták a bázison + lélegezhető gázzal töltötték fel a holdba fúrt, hermetikusan zárható kutatócsarnokot. A csarnokhoz mindenkinek volt kulcsa. A kapitány másoltatott.
A legénység tagjai egytől-egyig kedves, jó étvágyú, egészséges emberek voltak. Szerette is egyik a másikat rendesen, szülinapkor mindig meglepték egymást ezzel-azzal.
Joseph Hancock kapitány (Ben Afflac) vezette az expedíciót, aki néha jóvágású volt. A kapitány csak magyarul beszélt, ezért alig értették, néha a Zsuzsi fordított neki, ha belegabalyodott egy-egy bonyolultabb szerkezetbe. Rangsorban utána következett Thomas Magnum (Alec Baldwin) navigációs tiszt, akit sokat ugrattak a neve miatt. Utánuk jött 3 jelentéktelen űrkadét, majd a szépséges Zsuzsi navigátor-segéd lány, aki szabadidejében hol bázisablakot tisztított, finomat főzött, hol virágot locsolt, vagy a linóleumról vakarta fel a sarat (kivéve a konyhában, mert ott parketta volt).
Egy szép napon bekövetkezett a visszavonhatatlan felfedezés: Thomas Magnum éppen a fúrópajzsot állította be, amikor felbukott egy termosznagyságú termoszban és szájjal előre a holdba esett. Pont olyan szerencsétlenül, hogy kiáltásra nyíló szájába betódulhasson a holdpor. Thomas, ahogy első rémületéből magához tért, már-már éppen nekilátott volna sírni, amikor ízlelőbimbói orgazmikus tapasztalatot gyűjtöttek szájában. Elöntötték az ízek. A férfi könnyei visszafordultak, s összes figyelme befelé irányult, ahol ezer éden robbant. Volt benne egy csipet fahéj, oregano, narancs, pajkosan nyelvhegybe csípő chayne bors, nugát, vanília, nagymama lekvárja, vadméz, letűnt gyermekkori nyarak gyümölcsrágó-íze, hajdani elsőbálos puncsíz, szilvásan zserbós mesearoma, negédesen butácska vurstli-hangulat, plusz valami meghatározhatatlan mellékíz (mályvacukor, kakasnyalóka, mandulás-mazsola, selyemmarcipán, karamell?). (Pörkölt rózsafa, puhányló gumicukor, sáfrányos boszorkányság?) Visszautasíthatatlanul perverz és sötét. Ilyen lehet a lámpásból elődörzsölt dzsinn g*cijének az íze. Édesen izzó nyalányélmény, mintha abba a békebeli cukorboltba harapott volna, ami gyermekkora sarkán állt, ott, a Sztolicsnaja utcában. Egy vén germán állt a pult mögött, s ha Thomas betért hozzá, mindig a szájába tolt valamit, ráhelyezett ezt-azt a nyelvére, mindig adott neki egy-egy édes objektumot, romlófélben lévő, szikkadt mézeskalácsmányt, letört fondant, fonnyadt, ám isteni, stollverk-kockát, földre pottyant, leselejtezett rétest.
Mintha a világegyetem összes finomsága Thomas szájában tartott volna osztálytalálkozót. Újra akarta az élményt. Nagyot harapott a Holdba.
Alig győzte feltérképezni és fölfogni a számtalan ízt, amik oly hirtelen, oly kedvesen árasztották el, telepedtek nyelvére, agyára. Az acélos, jószabású férfi, ahogy a fúrópajzsba kapaszkodva feltápászkodott, el is felejtette, miért indult korábban. A narancssárga fúrógép hetykén állt a szürkésfehér talajon, mint egy gigantikus czollstock. Szuper gép volt, csekély átmérőjű fúrófejjel ellátva és szinte minden talajkörnyezetben megállta a helyét. Nagynyomású szivattyú gondoskodott a lyukban uralkodó súrlódás csökkentéséről.
Thomas, az új íztől eltelve, valamiféle lucskos paradicsomi cukrászdában érezve magát, belebegett az űrkomp közösségi társalgójába, ami szabadidő programoktól sem volt mentes. Ugyanitt nassolnivaló is kapható, igény szerint.
- Ó, te selyemmajom! – így a kapitány, aki eddig a Zsuzsit nézte. – Mi történt magával, de hát?
- Ne is kérdezze! Beleharaptam a Holdba, és most…olyan jó minden. Poszttraumatikus!
- Na-na! Nem úgy van az! Tessék csak részletesen beszámolni, hogy komolyan gondolja ezt!
- Sétáltam-sétáltam a fúró mellett, amikor egyszer csak leestem a földre, illetve a holdra, és már éppen sírtam volna, amikor elélveztem az ízétől. Tessék, hoztam maguknak is egy marékkal, hogy kóstolják és higgyenek nekem!
A társaság gyanakodva, állát vakargatva, bizalmatlanul nézte a Thomas markában lévő darabos halmot. Aztán lassan mind felcsippentettek, majd bekaptak egyet-egyet. Hát, azonnal elszabadultak az örömnyálak! Alig bírták eldönteni, merre élvezzenek ennyi szájgyönyörtől! Két kézzel verték a tapétát örömükben. Az íz levonultával Hancock kapitány tért észhez először, majd a vezérlőbe csörtetett, és hívta Vasingtont. A hülye komornyik vette fel:
- Hallo?
- Hallo! A Holdról vagyok. Nagy bejelenteni valóm van. Adja az Elnököt!
- Vécén van. Ez lehetetlen.
- Akkor kapcsoljon be neki. Tudom, hogy ott is van telefonja. Kapcsoljon!
- Különben?
- Különben panaszt nyújtok be!
- …jaj, már kapitány, ne legyen gyerekes, árulkodós. Úgy viselkedik most, mint egy pólyás! Inkább kapcsolom.
Az Elnök rövidesen felvette.
- Igen, kivel beszélek?
- Velem. Figyeljen. A Holdról jelentkezem. Most ettem belőle. Édességből van!
- Micsoda? Azonnal jelentse a NASA-nak!
A kapitány kihúzta magát. Büszkén gondolt földlakó fiára, aki most lesz negyedikes a Kadétsuliban, ahol az első, amit megtanulnak: „Tiszteld az űrt!”
- Ezért kitüntetés és homlokcsók jár! – dörögte az elnök, mint egy határozott gőzkanca.
- Nem tesz semmit – mondta a szerény kapitány. Örült, hogy mától protekciós lesz a fia.
Az Elnök bólintott, majd bontotta a vonalat. „A kapitánynak mindig igaza van!” - ez volt az első, amit megtanult az Elnöksuliban.

Két hét múlva reggel a szép űrhajó NASA-ba landolt. A leszállópályát éppen takarították, ezért csak a kápolna mögé tudtak parkolni. A holdjáró-legénység a telefonhívás után azonnal összepakolt és kijelentkezett, de az előkészületek két hetet vettek igénybe. Nem jöttek üres kézzel: egy rakomány édes holddal tértek haza, melyek 2 konténerben várták az édesszájú földlakókat.
A NASA mind kivonult a fogadásukra, és kezet ráztak az égi vándorokkal. Kunyeráltak is rendesen az űrcuccból, mert hallották hírét, milyen jó. Utána együtt mentek szórakozni.
A Hivatalos vizsgálat vasárnap vette kezdetét, amikor a NASA-i tesztlaborban Thomas holdharapását kezdték modellezni. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy ténylegesen milyen körülmények közt harapta meg az égitestet Thomas. A szimuláció során egy holdkörülmények közé rendezett, hermetikusan zárt laborban szőlőcukrot szórtak szét a padlón, majd arra kérték Thomas-t, hogy essen el, és harapjon bele, ugyanúgy, mint fent.
Thomas kételkedve, de megtette. Hét férfi lesett, egy meg esett. Mindenki elégedett volt.
Az Elnök különgépe még aznap este leszállt, szorosan az űrkomp mellé parkolva, mert a leszállópálya még mindig nem volt elég tiszta, és a karbantartás még csak ezután következett. A magas rangú személy is hozzá akart jutni a finomra harangozott űrédességhez. Minél előbb.
Egy VIPes különbuli keretében - melyen csak NASA-sok, PENTAGON-osok és egyenruhás, (vagy anélküli) kormány hivatalnokok vehettek részt - egy teljes konténernyit elpusztítottak az anyagból. Valaki rájött, hogy orron keresztül felszippantva még jobban üt. Mindenki, aki hozzáfért, lopott haza egy-egy zsebnyit a hozzátartozó gyerekeinek, asszonyainak. Azt találgatták, vajon miért nem jutott eddig még senki eszébe megkóstolni a holdport, miért csak műszerekkel méregették?

Szóval, a holdfalatok kiszabadultak.

Itt kezdődtek a bajok.

Ugyanis mindenki, aki fogyasztott az édességből, két hét múlva egy apró, egészséges földön kívülinek adott életet. A kis lény leginkább egy baby kalmárra hasonlított: kicsi, zselészerű, áttetsző, vonagló, borsószemű takony volt. A kicsik már 1 centis koruktól feltűnően intelligensek, és az ember segge lyukán keresztül értesülnek a világ történéseiről. Amint a környezet alkalmassá válik a gazdatest elhagyására, észrevétlenül távoznak. Erre főleg akkor kerül sor, amikor az ember nyugalomban van: ágyban, kádban, moziban. A fürdőkád volt a favorit kilépési pont, mert a víz illatos és langyos, így könnyen és kényelmesen el lehetett benne osonni, majd a kádszélre tapadva módszeresen kiaraszolni és elbújni a törölközők közé, vagy a szennyes tartóba, esetleg a mosógép alá, aztán este spuri ki a házból! Az okos kis taknyok hamar rájöttek, hogy amikor az ember a vécécsészén ül - habár nyugalomban van - veszélyes a világrajövetel, azzal nem járnak jól, és a pusztulásuk sem kizárt: sok szomorú tapasztalat vezetett a felismerésig, amit aztán telepatikusan továbbítottak egymásnak, mert állandó konferenciabeszélgetésben olvadt össze tudatuk. Vizes szarba fulladni az invázió küszöbén a kapituláció legnevetségesebb formája.
Az emberiség sosem jött rá, hogy a sajtó által elkeresztelt „Holdcukor” valójában egy különleges örökítő anyag, melynek hordozója maga az ellenállhatatlan íz. Az idegenek beágyazódtak, az ember pedig eljátszotta a boldog placenta szerepét.

Az Elnök - ez a hosszúkás orrú teremtés - mondta ki az emberiség sorsát megpecsételő, halálos igent, amikor bejelentette, hogy a megmaradt űrcukrot szétosztják a világ népei között. A döntést világszerte üdvözölték. A számítógép kisorsolt a világ összes neve közül 100-at, akik bekaphattak egy marékkal a megmaradt szállítmányból.
Természetesen a korrupció itt is vastagon működött, egyeseknek megvolt a maguk kis kormány-protekciója: némely elhízott, mohó tisztviselő bebratyizta magát a még meg sem született sorsolási listába, hogy „ugyan már Józsikám, adjál a gyerekemnek abból az űrcukorból. Nem nekem kell, bazmeg, nehogy aszidd, az én számtól nyugodtan elvonhatod azt a falatot, de legalább a gyerekeimnek legyen már jó. Nem vagyok gazember. Te is tudod, én is tudom.” Így a 100 nyertes helyből 70 azokat illette, akik befolyással bírtak.

A sorsolás utáni első adag a kínai népköztársaságban landolt. Peking felvonulást tartott annak az írógépkezelő munkásnőnek a tiszteletére, akit szerencsésen kisorsolt az amcsi imperialista-számítógép. KülönDHL hozta neki a hamutartónyi holdcukor mennyiséget, amit a pekingi Tienanmentéren felállított pódiumon vehetett a szájába, miközben a kínai elnök rázta a szabad kezét. Az eseményt zenés parádé, utcabál, ugrálóvár, lufieső és tűzijáték követte.

Egy másik holdadag egy kanadai víz-szerelőhöz került, akit a Softbank Center bankára invitált meg ez alkalomból hatalmas villájába a Torontó-hegyen, abban a reményben, hogy kap majd egy keveset a szerelő porából. A hülye pénzmágnás azt hitte, hogy ez olyan holmi, mint az általa jól ismert kokó. A bankár addig nyalizott a vízembernek, amíg nem kapott belőle legalább egy kávéskanálnyit.

Egy asszuáni vadmalactenyésztő nagyon odavolt, mikor az egyiptomi herceg behozta a szaros kis sátrába az ezüsturnában nyugvó, varázslatos Holdcukrot. Az udvarias paraszt természetesen megosztotta a herceggel a porát, mert nem volt más választása, plusz, ha már volt olyan kedves, és házhoz hozta neki.

Egy szingapúri kurvát is kisorsolt a gép, aki azt se tudta, miről van szó, mivel állandóan foglalt volt az összes testnyílása, így csak bajosan értesült a világ dolgairól. Átpasszolta a megtiszteltetést az anyjának. Amikor a szingapúri önkormányzat kivonult a kurva anyjához, az asszony eldobta az öblítőt, a vasalót, a mosógépet, mindent, annyira örült. Előzőleg már elhangzott a neve a szingapúri köztévében, így már előre tudta, hogy jön a küldöttség. Legalább volt ideje buktát sütni meg ivólevet főzni. Később elmondta a helyi újságíróknak, hogy amikor megtudta a dolgot „mérhetetlen örömömben körbe-körbe futkároztam a lakásban, felugrottam a garnitúrára, levertem egy lámpát, megmásztam a könyvespolcot, végül a stelázsi tetején állapodtam meg.” A jó asszony az egész stábbal megosztotta mennyei Holdcukrát.

Egy szerb HR managert is utolért a megtiszteltetés; éppen a lövészárokban lapult két sortűz között, amikor csörrent a telefonja, hogy gazdagabb lett egy galaktikus élménnyel. A következő kontingens ki is szállította neki. Adott az egyik tábori lelkésznek is belőle, aki ezen annyira meghatódott, hogy azt mondta: „Istenem, hogy magának de szép szíve van szerintem!”

Egy orosz másenka éppen a hagymaföldön kapált, mikor Putyin elnök megkocogtatta a hátát… az elnök szavak nélkül győzte meg a félős asszonyt, hogy hősmód mondjon le az űrfinomságról, így P. egyedül falhatta fel az egészet. A mögötte álló 12 rohamosztagos közül egyet sem kínált meg, de még a nagykövetet sem, pedig az is ott volt valamiért.

Egy brit hőközpont-szerelő asszony alig bírta elhinni, hogy ő lett a kiválasztott. A Shakespeare-színpad nyíltvízén vette a szájába a cukrot, tévékamerák kereszttüzében, hogy orgazmikus hümmögését az egész szigetországban közvetítsék.

A véletlen nem ódzkodik a rivaldafénytől: egy magyar színész, Pindroch Csaba is kisorsolásra került. A Fábry show-ban vehette át (és be) a holdporát. A showmester nagyon sokat mókázott vele: többször felhozta Hancock kapitány magyar vonatkozását, a közönség pedig majd’ összepisálta a bokáját azon a poénján, hogy „az ehető Holdat piszkos lábbal összemászkálni dőreség, ugye?”, majd mohó arcot vágva, mulatságos HááMM! Hámm! – felkiáltással az édességet rejtő szelence felé csattogtatta fogsorát, de a népszerű színész irigyen elkapta előle. Még sok más poént is elsütött a kifogyhatatlan Fábry, mígnem Pindroch, szokásos mosolyával, végre udvariasan megosztotta vele az adagját. Együtt vették a szájukba.

És így tovább.

Amikor egy szemfüles néger, egy amerikai kutatónő észrevette a seggétől elsomfordáló, sunyi fütyit, már késő volt. Hiába zárta kémcsőbe, hiába vitte lóhalálában a laborba, már túl sok szabadult el a kis pondrókból a világon. Nem volt ellenszer. Ez a becsületes, snájdig labornő abszolút nem lett a történet főszereplője (de lehetett volna!), se a világ megmentője (de lehetett volna!). Próbálta kezelni a helyzetet, minden tőle telhetőt megtenni, de vagy nem figyeltek oda rá, vagy kinevették, vagy titulálták, vagy irigynek nevezték.

A világra jött polipok elrejtőztek és 3 hónap alatt, folyamatos metamorfózison keresztül, számos bebábozódást követően, hamarosan egy felnőtt ember testi fejlettségét érték el. Nem lehetett őket megkülönböztetni bármely munkába rohanó, böfögő, hétköznapi embertől, és nem is akarta senki. A hasonlóság végzetesen teljes volt. Tanulmányozták az emberi természetet és beépítették az összes emberi jellemvonást, a fennhéjázást, a képmutatást, a hazudozást, az elkeseredést. Megtanulták, milyen megcsalni valakit és megcsalatva lenni - nem volt kellemes, de ezt is el kellett sajátítani. Milyen visszanézni hibáinkra és tanulni belőlük? Hogyan ne bízzunk egymásban, vagy hogyan vádoljuk meg azt, aki igazat szól, olyan igazat, ami számunkra kényelmetlen? Hogyan hazudozzunk oktalanul és okkal? Milyen lebaszni valakit és lebaszatva lenni? Milyen érzés várni a jót és feledni a rosszat? Hogyan lehet hatékonyan kezelni az egyszer már elmúlt, de újraéledt reményt? Milyen a rossz nyelvek általi hátba-pletykálással szembesülni? Milyen négyszemközt lenni? Milyen érzés megsértődni valami semmiségen, köntörfalazni és fürdőkádban cigarettázni? Hogyan kell a figyelmet magunkra terelni ügyesen? Hogyan kell udvariasságból nevetni valaki nem vicces viccén? Ez mind-mind szükséges volt ahhoz, hogy észrevétlenül üssék ki a gyanút a nyeregből.

Mi történt ezután?

…Az ál-emberek fegyvert ragadtak, majd elindultak gyereket enni, feldöntötték a Szabadságszobrot, felfalták a Fehér házat és oldalba pisáltak minden múzeumot, majd befütyültek a zsinagógába… Na, jó, nem, ez így hülyeség lenne…

…Szóval, ezek a lények azért öltöttek emberi alakot, hogy beszivárogjanak az emberiségbe, és módszeresen átvegyék a hatalmat. Volt egy olyan képességük, hogy ránéztek valakire, és azonnal átvették a vonásait. Mintegy testrabló izé: lemásolták. Már csak az Elnökhöz kellett közel férkőzni egy összehangolt beszivárgással, és hajrá…de…
Az eredeti terv a leigázás volt, de már annyira átvették az érzelmeinket, hogy egy idő után ők sem tudták megkülönböztetni magukat tőlünk. Véletlenül teljesen emberek lettek.

Elmaradt a tömegpusztítás és rabszolgasorsba való taszítás. Akkor hát mit csináltak?

Nem csináltak semmit, elvoltak. A halálos igent a saját fejükre mondták ki, azzal, hogy szó szerint belénk kötöttek… mert a betanult tulajdonságaink teljesen kitöltötték őket, s felülírtak bennük minden földön kívüli hajlamot, mivoltot.

Ez a világvége nekik szólt. Ők haltak ki: belénk.

(És ide jön a rossz robot, aki későn döbben rá saját hányavetiségére, de akkor már késő és csak bűntudat meg önmarcangolás van. Ekkor a saját nyaka köré fonja gépujjait és megfojtja magát.

Ennek a robotnak elég ócska tekintete volt).