Felhívott egy közös ismerősöm, ködösen sírva hívott fel februárban, hogy képzeljem, a két költőnő, akikkel együtt szilvesztereztünk, felfalta egymást… Együtt laktak, de régóta nem laktak jól, éheztek. Hát most igazán elteltek egymással: Irina teljesen megette Veronikát, aki direkt engedte magát, félig meghagyva Irinát - kénytelen volt, mert Veronikát evés közben érte a vég: őtet halálosan végigette Irina. A győztes hidegen fogyasztotta a testmeleg vesztest, de azért kecsöppel. Irina az őrizetbe vétel alatt böfögve elmondta, hogy rágós volt a Veron, de az utolsó falatig bevitte a szervezetébe. A csontokat kint találják az erkélyen Auchan-os szatyorban, Böööf. Már le akarta vinni, amikor rátörtek. Irinát 3 óra közmunkára ítélték a felgyújtott Szabó Ervin könyvtár romjainál, de az Élelmiszer Felügyelet fellebbezett az ítélet ellen, konkrétan: „Veron is beleegyezett a megevődésbe, és ő is szép darabokat harapott ki Irinából, úgyhogy közös megegyezésre történt a lakoma, nem tehet róla az, aki gyorsabban evett, de az igen, aki falatban lemaradt!” - így a vádakat ejtették, de Irinának ki kellett fizetnie az élelmiszeripari illetéket, mivel bejelentés nélkül evett meg egy magyar állampolgárt. És ez is performansz, ez is művészet: gasztroinstalláció, az ember és az evés találkozása.

Tócsába gyűlt a művészkrém a Dolce Gabina Cukrászdában. „Aki művész, ma felragyog!”– csüngött molinón a kiállítás szlogenje a bejárat fölött. A tulajné, Gróf Zsámolyné annyira rajong a kortárs és merész művészekért, hogy évente egyszer, egész éjszakára, este 10-től, reggel 5-ig, az underground művészvilág legjavára bocsátja az egész cukrászdahelyiséget, a krémesezőtől a fagyikuckóig, mindent. Csak a pogi meg az üccsi volt free, a többi minden fizetős. Folyó bor volt meg folyékony sör, nem olcsón, sejtette is, hogy a vendégek nem érkeznek majd szárazon. Arra gondolt, ha hirtelen megmotozná az egyik ilyen kenderszoknyás dívát, valahonnan biztos kigurulna egy palack Koccintós Géza.

Grófné néha még ma is tehetséges, bár régebben sűrűbben volt az. Alkotó, mert alkot ő: van egy 47 oldalas kisregénye, ami egy szomorú szentendrei lóról szól. El is vitte egyszer egy kiadóhoz, ahol azt mondták róla, hogy nincs vele sok baj, csak a szavakat kell benne átírni, semmi mást. Ez 67%-al erősítette meg amúgy sem magabíztalan öntehetségét.

- Itt minden falat nosztalgikum. Így imádkozik az Isten: a művészet édes nyalnivaló – sóhajtja Grófné, erőtlenül nemes hangja mindenkié fölött lebeg, mint a selyem. Csukott szemmel magyaráz. 
- Kezicsókolom, művésznőőŐŐŐ! – köszöntötte Grófnét Ápé Klausz festőművész. A nemezkalapos, krampuszarcú vén kujon ijesztően sebesen csókolt kezet neki, és még egyszer leművésznőzte. A Grófnénak nagyon jól esett a leművésznőzés, mert nem tudta, hogy ez a fajta ugyanígy leművésznőzi a klozettosnénit is, csak mondogathassa valakinek.

Megérkezett a kis Katalinka. Mióta az eszét sejti, művészjellegűnek mondja magát, egy keramikus-tűzzománc hölgynek, akinek minden pompás. Katalinka egy budai gyöngynő, aki élvezi magát, büszke rá, hogy soha nem végzett semmilyen alantas munkát, csak reggeltől-estig örökölt. Most kisimult arccal várja a rajongást. Ragyogó galambősz a feje, királynői, és mind az övé. Nemesnek gondolt, de inkább röhejes fátyolhangon mindenkitől azt kérdezi: „tippelje meg, hány éves vagyok?” Mindenki nyalta a seggét, hogy „ó, Katalinka, 30nak se látszol”. Amikor Klauszra került a sor, ártatlan arccal, tök véletlenül belemondta a nőci képébe, hogy 60. Híííí! Egy apró, tizedmásodperces rándulat jelent meg az asszony szája szegletében, merthogy valójában 50 sem volt.

Befutott a blogbandita is, a 19es Kriszta, és copfos barátja, a dobos Dávid. Mindkettőjüknek van zenekara és színes sálja. Aztán Eszter. Üvegékszereket tervez a puritán elegancia jegyében. Szarul néztek ki, de van egy rejtélyes réteg, amely kifejezetten ezeket keresi. Eszter elővett házibarkács filctarisznyájából egy irdatlan majonézes szendvicset, rám kacsintott, majd suttyomban enni kezdte.

A BB-bontásnál megjelent egy magát 30 évesnek libbentő, copfos ötvenes úr. Visszafiatalított, narancssárga pasas volt, fehér farmeréhez motoros bőrszerkót hordott. Akár egy retró homihuligán a Hair-ből, aki csak koreográfiára tud bunyózni. Korrekt lila nyaksálját panaszos arccal tekerte le magáról. Festő volt, de van-e pláne? Van. Csak kör alakú vászonra dolgozik és csak fehéren, fehéret, fehérrel fest a fehér vászonra, mert szerinte ez különlegesség: „senki nem csinál ilyet, ne haragudj, és ha azt mondod, ilyet én is tudok, akkor te mé’ nem, nem?? Julikám, hay, hay, aggyá a jobbik BB-ből” – mondta valakinek.

Azt, hogy Dániel úr is megérkezett csak abból tudták, hogy alu-dobozokkal teli zörgő zsák került a fal mellé. Dániel úr nem tévedt el, ő is művész, csak ilyen. Finoman szólva ószeres, régi szarokból ragasztott össze-vissza szobrokat. Sárhányóból Afrodité, régi tűzhelyből nemtudommi… Nem néztek ki jól, nem is vették, de ő mindig azt hazudta, hogy már kétszer hívták a Modern Gallery Of Art-ból, de sajnos nem volt otthon. Dániel tudta, de nem sejtette, hogy szoborkodása csak ürügy a létezésre.

Egy nyűgös arcú fotóművész-és költőfiú, ropit köpködve, röhögve meséli három álmos szájú csajnak, hogy ő azzal zsarolja névtelen mélekben az NKA-t, hogy öngyilkos lesz, ha nem támogatják Hubertusz Alfréd-ösztöndíjjal, ugyanis addig tartja vissza a levegőt, amíg díjtalan. Vagy ha mégse lesz öngyilkos, akkor egyik este odalopózik majd az NKA székházhoz és egy bűzös, barna kis csomagot hagy ott nekik. Az irodalmi akna elhelyezésére voltak is részeg próbálkozásai, csak egyszer sem tolta le közben a gatyáját. „Ha nem vagy név, bazmeg, úgy beszélnek veled, bazmeg, mint a magas lóról, érted, ha nem vagy név, bazmeg, akkor úgy lenéznek a kiadók meg a folyóiratok, meg a szerkesztők, mint a szart bazmeg, de leszarom, a blogomat napi 3 ezren olvassák, úgyhogy innentől kezdve az összes kiadó meg irodalmi folyóirat elmehet a picsába, bazmeg” – hangoztatta.

Mindenki a két, vacsorányi költőnőről beszélt, a meghagyott Irináról és a teljesen megevett Veronról. Nem értik, miért történt mindez a tragédia, hiszen mindketten ki voltak egyensúlyozva. Azt beszélik, hogy csak egy performansz volt az egész, „átlépve a költői metaforákból a valóságosakba. Túlbuzogott ott a női öntudat.”

A cukrászda padlóján játékvonat szaladgált körbe-körbe, minden vagonjában egy-egy kerámiapénisszel. Bevadult a ketrecbe zárt, hajával festő grúz meztelen-festőnő is, rázta színes torzonborzát, szállt a festék, ezzel szimbolizálva a női… a… a bezárt… a…szóval, a világot és a sexet.

Egy avantgárd hangművész cipővel csapkodta a zongorát.

Egy nő hányt – senki nem tudta eldönteni, hogy ez most performansz vagy csak túl sok Koccintós Géza, de nézték.

Egyik Tibor elmesélte, hogy egy ideje azzal mémel, hogy mindig pont akkor pislog, amikor a Gúgl-autó fényképez.

Nem meséltem még a Gyuluskáról. Ő a hazai Részegen Rajzolás művésze. Kiemelkedik az itt összegyűlt krémből, ugyanis ő tényleg sikeres. Sikerrel sikeres. Képei világszerte drágák, pedig azt hitte, tehetségtelenül született. Íme 2 műve:

Ez itt az Elton John fagyival c. grafikája, alatta pedig

 a Julius Caesar hot doggal c. rajza (toll / söralátét / vegyes / 2012):

„Úgy kezdődött, hogy ismerőseim mondták, vágjam ki az angelina jolit. A tévéújságból. A 24. oldalról. – mesélte Gyulus a Napkelte kihegyezett riporterének. - Az én ötletem volt a vetkőzős pendrive, de ellopta egy cég, igen, ellopta, mint a fészbukos fiú a fészbukot. Sokan, de kérdik, hogy ezt vagy azt a művemet hogyan értem, pedig én sem tudom, hogy ezt vagy azt a művem hogyan értem. Aztán részegen fotózni is elkezdtem, mert az könnyebb. Megcsináltam a Dolgok közelről c. fotókiállítást. Fotófiú lettem, és annyit még szeretnék elmondani, hogy egyszer kölcsön adtam a Tibornak Hamvas Karneválját, de amikor nagy nehezen visszakunyeráltam tőle, fél év után, a 223. oldalon pacát találtam. Ettől majdnem ideges lettem. Mert első kiadás volt. Az antikvárban tudod mennyi? 10 ezer egy ilyen. Még ha hullik is a közepe."