Verőfényes délután. Kék ég. Illat.

…az a nap is úgy indult, mint a többi. De a vége - a vége! az igen nyugtalanítóra sikeredett.

A kis Andrew hazafelé tekert biciklijével az iskolából, ahogy mindig. Tekintélyes arcú viktoriánus házak között haladt el, a fehérre meszelt verandákat néha muskátli díszítette, néha nem, néha más, vagy egyéb. A kis Andrew kis árnyéka az aszfalt síkjában követte sebesen tekerő gazdáját, mintha utol akarná érni.

Szóval, ez a helyes kissrác bekanyarodott a sarkon, el a smaragdzöld gyepét locsoló Hauer bácsi mellett, akinek vidáman oda is rikkantott egy jónapot, és már otthon is volt. Bringáját eldobta a garázs előtt, majd benyargalt a házba.

Éppen az előszobán szaladt keresztül, hogy mit sem sejtve az emeletre igyekezzen, mikor a konyhából váratlanul utána szállt édesapja szigorú hangja.

- Ne menj messze, fiam. Anyád és én tíz perc múlva beszélni szeretnénk veled.

- A szobámban leszek – mondta Andrew, majd felszaladt a lépcsőn.

- Akkor odamegyünk – jött a semmi jót nem ígérő, érzelemmentes nyugta, de ezt a kisfiú már nem hallhatta.

Andrew az íróasztalához ült, és szorgalmasan nekilátott a házi feladatának. Ma geometriából kapott irtó sokat.

A fiú szobájának padlófilcén hanyagul szétdobált autómodellek, kiskatonák (habár ehhez már nagyobbacska volt) és számítógépes alkatrészek hevertek.

A modern vágású, többfunkciós polcon kerámia malacok sorakoztak, szépen elrendezve. Andrew gyűjtötte őket. Világjáró nagyszülei bármerre is mászkáltak, mindig hoztak neki egyet-egyet, hogy megörvendeztessék. Volt malaca Firenzéből, Párizsból, Isztambulból, New Yorkból, vidám cowboyos Texasból, rózsaszín kalapos San Franciscóból, meg egy szopós Bukarestből. Szóval, volt neki bőven, el volt látva malacokkal.

Szülei hamarosan meg is jelentek a szobájában, ahogy az be lett ígérve.

Andrew apja magas, vékony, erőszakos arcú férfi volt, anyja törékeny, kedves, de bizonytalan hozzátartozóként funkcionált.

A férfi egy színes prospektust csavargatva lépett be, és nevetséges határozottsággal igyekezett leplezni zavarbanlevését. Az anya az ajtóban maradt, és karba tett kézzel a félfának dőlt. Arcán zavaros érzelmek széles skálája, mintha épp most szakadt volna ki egy drámamoziból.

A férfi Andrew ágyára ült.

- Gyere, ülj ide mellém - paskolta meg a fiú leendő helyét maga mellett, a Micimalacos pléddel borított ágyon.

A fiú felállt az íróasztaltól, és ment odaülni.

A két szülő zavart pillantást váltott, végül az apából jött elő a farba, a torkon akadt szavak:

- Figyelj, fiam. Anyád és én meguntuk a pofádat. Elég régóta élsz már velünk ahhoz, hogy ezt mondhassuk.

Kis szünetet tartott, megnyalta ajkát, majd így folytatta:

- Döntésünket te is könnyen beláthatod – feleségéhez fordult – Behoznád az albumokat, drágám?

Az asszony egy pillanatra eltűnt, majd három nagy fényképalbummal tért vissza, amiket átnyújtott férjének. A férfi kinyitotta, hümmögve lapozgatta egy darabig, majd megállt. Ujjával egy képre bökött.

- Itt van például ez. Nézd meg ezt a fotót. Hat éves korodban készült, és a hányinger kerülget, ahányszor csak meglátom. Ahogy itt ülsz a torta fölött, és vigyorogsz foghíjasan. Hát, ne haragudj…

A férfi lapozott. Andrew köpni-nyelni nem tudott.

- Ezen a képen éppen bicajozni tanítalak. Azóta is szégyellem magam, hogy egyáltalán hozzád nyúltam, mikor lökni kellett. Szívesen kitoltalak volna egy kamion elé, de anyád nem engedte…

Az albumban ismét lapozás történt.

- Itt a texasi nyaraláson vagyunk. Nézd meg, ahogy lépsz ki a lakókocsiból, azzal a műanyag tésztaszűrővel a fejeden. Azt hiszed jópofa? Meg bájos? Hát, nem az.

Andrew kezdett kétségbeesni.

- Itt a tóban fürdesz. Mennyi pénzt és feszültséget megspóroltál volna nekünk, ha belefulladsz. Az a barom Bill bácsid készítette a fotót, aki annyira komál téged. De lapozzunk. Itt a mászókáról lógsz le éppen, fejjel lefelé. Kinek kell ez? Gondolkozz már! Bohóc!

Az apa becsukta az albumot és másikat vett elő.

- Ezen a felvételen, a bilin ülsz. Fúj!

Lapozás.

- Itt meg az állatkertben vagy megörökítve a csüngőhasú disznó előtt. Itt meg az oroszlán előtt. Kár, hogy az a rács köztetek volt.

A következő oldalon újabb képek sorakoztak, amiket az apa egyetlen mondattal summázott, és a lényeghez kanyarodott:

- Fölöslegessé váltál számunkra. Nem szeretünk már.

Az asszony pityeregve fordult ki a szobából. Az apa aggódva figyelmezett csordogáló neje után, majd megköszörülte a torkát és folytatta:

- Semmi hasznunk már belőled, és nem is lesz. Tudod, mikor a szomszéd kisfiú rákos lett, benne legalább volt annyi méltóság, hogy ledolgozza a szüleinek azt az összeget, amit eddig ráköltöttek, azalatt az idő alatt, ami még hátra volt neki. De te…

- Nem tudtam, hogy ilyen elvárásaid vannak! – vágott vissza a kis Andrew.

- Nem tudtad! Persze! Egy jó gyerek tisztában van ezzel – váltott szarkasztikusba az apa.

Az asszony egy papír zsebkendővel a szemét törölgetve tért vissza, és megállt korábbi helyén.

Az apa erőt merített felesége ismételt megjelenéséből, mert további mondanivalóját új lendület hatotta át:

- Amikor a múlt héten szalonnát sütöttünk a kertben, végig az járt a fejemben, hogy de szívesen belerúgnálak a tűzbe. Ekkor jöttem rá, hogy mit is akarok tulajdonképpen…és anyádat is sikerült meggyőznöm, hogy gondolkodjon már reálisan.

Súlyos csend zuhant rájuk, de nem sokáig maradt ott. Az apa meghittebb tónusra váltott:

- Nem bírjuk már a jelenlétedet, se a szagodat, hangodat, majomszerű alkatodat, se a széthagyott cuccaidat, ezért anyád és én úgy döntöttünk, hogy elviszünk a Gyerekdarálóba.

Andrew értetlenkedő tekintetére az apa így folytatta:

- Svájcban működik egy exkluzív Gyerekdaráló műhely, ahol a fölöslegessé vált gyermekeket bedarálják, majd a gépből kicsorgó, híg, úgynevezett gyereklevet, eldobható pillepalackban megkapjuk. Látod, milyen praktikus? Itt maradsz továbbra is a házban, velünk, csak halmazállapotot váltasz.

Andrew-ból kirobbant a zokogás. Patakokban folyt a könnye, majd megpróbált felállni, de az apja finoman visszarántotta maga mellé. Kihajtotta a kezében tartott pazar szórólapot, és a fiú figyelmébe ajánlotta:

- Nézd, milyen szép színes a prospektusuk.

Andrew-nak elkerekedett a szeme az iszonyatos képek láttán. Az egyiken egy alpesi táj, smaragdzöld legelővel, a másikon pedig vérben ázó gépek, mellettük vidáman integető, védősapkát, steril fehér overallt és gumikötényt viselő munkásokkal.

- Csak kicsit fog fájni.
- Keresni fognak, te szemét! – mondta a kisfiú, és ebbe a mondatba kevés megértés szorult.
A nagyiéknak majd azt mondjuk, hogy elszöktél itthonról. A zsaruknak dettó – tervezgetett az apa, direkt nem véve tudomást fia leírhatatlan iszonyáról.

Muszáj volt lekötözni a tomboló gyereket, különben még eltört volna valamit. Egy zsákba húzták, és elrakták a pincébe. A szobafogság itt már nem használ.

Az apa telefonon foglalt három jegyet a másnap reggeli Svájci járatra, ám ezúttal csak két embernek járt az utazás előtti lázas készülődés izgalma.

A csomagtérben pokoli hideg uralkodott. Andrew fázott.

Másnap este már Svájcban voltak.

A Gyerekdaráló a Kádgyár mellett kapott helyet, derült, festői környezetben.

A Daráló igazgatója egy mindig vidám, kedélyes, köpcös bácsi volt, tisztára Danny De Vito. Háromsoros dióbarna selyemöltönyt és arany pecsétgyűrűt viselt. Mikor a család belépett a tágas, keleti szőnyeges, jó szagú, ízlésesen berendezett, prekolumbiál szobrocskákkal díszített irodájába, ő mosolyogva kimászott íróasztalából, s kitárva fogadta őket. Bratyizósan összeborzolta a katatón állapotban lévő fiúcska haját.

- Szia, öcsi! – mondta pajkosan, majd a szülőkhöz fordult. - Mikorra szeretnék a transzformációt?

- A lehető leghamarabb – mondta az apa.

- Nem probléma. A 13:00-ás menetet még elkaphatják.

- Ilyen nagy az érdeklődés? – kérdezte az anya, összeszorult torokkal.

- Meghiszem azt! – válaszolta az igazgató – Sok a rossz gyerek! Muhahaha!

Az irodából egy kisebb, kulturált, műzöldséggel teli, tükrös váróterembe vezette őket, majd egy bögyös kísérőcsaj gondjaira bízta mind, aki máris kezelésbe vette a fiút. Andrew vonakodott, mire az apja rászólt.

- Viselkedj, fiam!

- Hova viszik? – kérdezte az anya aggódva. Rövid megszólalása ellenszenves pillantást váltott ki férjéből.

- Az előkészítőbe – válaszolt mosolyogva a nő, azzal vitte is a fiút.

Az anya a szemközti falba épített, szavannai csendéletet megörökítő, üveg-grillázsba feledkezett, melyet hátulról világított meg egy lámpa. Egykedvűen megállapította, hogy a képen borókabokor-többlet van. A szavannákon ugyanis nincs borókabokor.

Tíz perc múlva már a gépteremben voltak. Ízléses mészárszék: márványburkolatú padló, rozsdamentes vaskorlátok, csúszásgátló lépcsőfokok. A helyiség közepét egy TZ500-as motorral üzemelő, nagy teljesítményű ipari darálógép uralta, ráfeküdt a látképre és ijesztően kitakarta a remény zömét - zömézett. Az egykori raktárhelyiségben most halált tároltak.

Az igazgató épp egy szendvics utolsó falatját tuszkolta a szájába, amikor a szülőkhöz ért.

- Hol van Andrew? – kérdezte az anya, semleges hangon.

A kis köpcös ember felmutatott a daráló tetejére.

- Ott fent. Az adagoló nyílásnál – mondta csámcsogva. – Meg akarják nézni gyermekük ’utolsó lépését’, vagy ahhoz már gyávák?

- Meg. Persze! – vágta rá az apa, majd elmarkolta felesége könyökét, aki kómás utánfutóként követte öntudatlanul. Elindultak a kisméretű felvonó felé, ami a daráló oldalán futott. Feladata annyi volt, hogy a kíváncsi hozzátartozókat felvigye a gép műsoros tetejére.

A lift hamar felért, az ajtaja kitárult, az igazgató pedig kilépett a vékony fémerkélyre, melyből hosszú ugródeszka nyújtózkodott előre: alatta mélység és daráló. Andrew remegve állt a palló kellemetlenebbik végén, egy szál fürdőnadrágban. Sápadt bőre, pipaszár lábai, kiálló bordái a szánalmasság és a kiszolgáltatott esetlenség eszményi ábrázolása. Danny-igazgató egy hosszú botot emelt fel a padlóról. Ez a bot az esetleges dilemmázókat, és ugrani nagyon nem akarókat kívánta ösztönözni. Az igazgató előzékenyen a korláthoz engedte a szülőket. Az apa lépett közelebb, az anya nem.

A férfi beleszimatolt a levegőbe.

- Mi ez a fura illat itt?

- Á, ez csak a citromos-fenyőerdő fertőtlenítőnek szaga. Tudja, valamivel el kell nyomni a húgy-és vérszagot. Nem is beszélve az izzadság, az adrenalin-és szarszagról! Tudja, ezek a gyerekek tisztában vannak vele, hogy haláluk fájdalmas és valódi lesz, így meg is tesznek minden tőlük telhetőt - mondta az igazgató, majd felnyerített, Andrew anyja pedig majdnem elájult. Annyira azért nem bírta az ilyesmit.

- Az ilyen kis pockoknak – folytatta Danny-igazgató derűsen –, ebben a korban még nincs kialakult világképük, Isten-elméletük, filozófiájuk, tételes ideológiájuk vagy bármi egyéb, amivel vigasztalni tudnák magukat az utolsó pillanatban, ezért a halált nem tudatállapot / vagy dimenzióváltásként élik meg, hanem nyers fájdalomként, igazi elmúlásként. Az ő haláluk valódi halál. Ez a játék már nem játék. Fejletlen, egyszerű kis tudatuk úgy ellobban, mint egy tücsöké.

Az igazgató borzalmas szavait éles kűrtszó szakította meg, a fiú pedig összerezzent a palló szélén.

A daráló motorja dübörögni kezdett, a pengék halálos lassúsággal elindultak odalent.

- Ugrás, fiatalúr! – mondta kedélyesen az igazgató, mintha csak egy baseball meccsen lenne, majd elővett zakója zsebéből egy zacskó szotyit. A kis Andrew lenézett a mélyben zakatoló éles pengékre, majd könnyes szemmel fordult a mögötte várakozó szülei felé. Zokogása a testére váró ismeretlen fájdalomnak szólt, nem pedig annak a kegyetlen kettősnek.

Anyja nem bírt fia szemébe nézni, tekintete a mennyezetre menekült.

Andrew az apjára nem sokáig vesztegette utolsó pillantásait.

Aztán lelépett a pallóról.

A pengék egyenletes moraját egy pillanatra eltorzította a hirtelen érkező hústömeg.

Alul, a gép kivezető csövénél hamarosan megjelent a vörös gyereklé, és lassan csordogálni kezdett egy plexipalackba.

Az egyik mészáros két vizespoharat hozott, egyiket a nejnek, másikat az ex-apukának adta. A férj öntött az asszonynak, majd a palackot mixeresen áthúzta a maga poharára, így Andrew-ból jutott a padlóra is.

- Egészség! – emelte poharát a gyermektelen apa. Az asszony szomorú arccal, bizonytalan mozdulattal koccintotta hozzá poharát a férfiéhez, zombimód élettelenül. Az egész nőt átjárta a friss hiány. A halál annyira visszavonhatatlan izé…

Kerámia malacok és játék katonák ingyen elvihetőek.