Fokcsikorgatva leképzelődött az oroszi mínuszban, lefelé közlekedve a fagyos tajgán a magányos vasszerelvény. Ottan a vonathajtás erős valóság. A mozdonyvezető balkán srác, valószínűtlen arc. Még nem szellőzött ki belőle minden élmény. Sokan felelősek a saját mosolyukért. „Vétlen voltam, s kiszakítottak a természetes környezetéből! Nincs rajtam bugyi!” – mondta a szerelvénysofőr, feketemaszatos arcával. Minden vonat haladó, hajlandó zakatolni, halandó valamennyi vagon, múlandó, mert nem kerüli el az elkerülhetetlent: átgázol az mindenen, kérlelhetetlen, közben maga is csorbul. Szerdástúl rontott rá a reggel. „Belekenni a szenes kezem másnak a ruhájába” – így a masiniszta. Zene, hangulatjelek, ebből kifolyólag.

Étkezőkocsi van, restaurente ala carte és ami a dress code-ot illeti, nem más az, mint a Bisnis casual. És mozdonyvezetőnk is elegáns, „annyira ruhagyuri ez a gyerek”- mondták a szülei, kik azon tanakodtak akkor, hogy vagy mozdonyvezető lesz belőle vagy buziszexuális.

Nézi a szemafort a masiniszta, ez az ő vegyes színű apoteózisa a Mozdonyok kertjében.

Az elhaladt táj, az elszakadt szemek.

„Magának csak a vagonok a gyümölcse, de nekem az Élet, igen az élet. Tényleg” – így a nő.

Nő jön szembe. Zakatolnak a kabinok, oldalazva a folyosón. Az azúrkék egen úszó hófehér légneműk látványa igéző, hogyne, de innen lentről nem látszik más, csak a tajgai orosz szürkeség. Imposztor, aspiráns hólyaghúzó! Egy közép asszony 3 napra elegendő idegességet csomagolt, most csak állt ott, mint egy vak katona, végignézve a kazán idomos felsőtestén.

Lárifári. Nincs süti. „Bárcsak ilyet ettünk volna holnap is” – mondta a vacsora után, s semmi esetre sem a picsipacsizás, mi a számít.

Szófia beszéd. Mert a beteg is szeret legalább annyira élve távozni, mint az orvos. Nem az, aki halálok gazdája lesz. „Kiszáradok a hidegtől, meg a kazántól, a hirtelen hőmérséklet változástól, az ingadozó mínuszoktól, mit tegyek? ilyen a bőröm. Szárazanyag tartalmam jelentősen növekszik, csak növekszik. Nem manír ez, nem is priori. Lassú meleg. Nap volt a kazán.”

Odaérdeklődött. Senki nem írt neki. Már hetek óta nem jön levél. Lehet, hogy egyszer meg kéne tán állni, nem csak robogni. „Megkaptam seggem vacsoráját” – így a vagondriver. „Minek is mesélem ezt el? XXL-es, családi méretű kétségbeesés! Kentem magamra lenolajból is, mégis kiszáradtam. Foka zsír. Lassan rászáradok a padlóra, beleszáradok a vezetőfülkébe, aztán egy szép napon csak magától robog majd itten minden. Több szóból álló mondattal!”

Egy szép napon a kedvenc szárított mozdonyvezetőnk lángra kapott és 3 mp. alatt hamuvá hamvadt. Eléggé elégett. Kiürült a vezetőfülkéje, mert magátlanította. És a gép, az a szép szerelvény, immár egyedül száguldott a hideg sötétben, irányítását vesztetten rohant ama nehéz fémes test, bele a semmibe, hátul a sok mit sem sejt, kolbászt fal. Utasokkal a hátában.