A föld jó, a föld fontos! Lételem, hisz min állnánk nélküle? Mákostarcsán minden évben megrendezik a Földmérők bálját. Itt aztán senki sem földszűz. Amint kitör a bál, az ország minden szegletéből idesereglenek a lelkes geodéták, ide, a Jankovics utca 12 alá. Az idősebb földmérőket, geo-özvegyeket és a mérőveteránokat külön busszal hozzák, hogy teljesen egyben legyen a szakma. A ruhatárban a megbízási szerződéses földmérő-kislányok fogadták a kabátokat, ez az ő dolguk volt, hiszen ők még csak részmunkaidősek, a létra alján álltak, csakúgy mint az alkalmi szerződésesek, akik nagyon jól tudták, hol a helyük, nem is mertek odamenni a meleg előételhez, megvárták, míg a bejelentett alkalmazottak is megjelentek, így egyelőre csak a hideg krumplisalit meg a narancslevet környékezték.

A tombolán vadiúj fejlesztésű szögprizmákat, szögtükröket és teodolit-tahimétereket lehetett nyerni, a svédasztal közepén pedig, spotlámpák szikrázó, művi fényében vigyázban ragyogott az Év földmérőjének életnagyságú jégszobra, térdig gyümölcságyban, kezében jég-szintezőléc, pásztorbot gyanánt. És ez a lime-szemű jég-Barack József elmerengve nézte a Süss Nándor (konstruktőr és műszerész) bronzplakettet maga előtt, amit éjfélkor átadnak majd húsmásának.

A felsőgeodéziások egyelőre nem mertek vegyülni az alsógeodéziásokkal, de az asztalon az unikum közös volt. Így lett szervezve. Ám a marcipán lejtmérőt, a narancs szögfelrakót és a borjúból formált szintezőműszert mindenki majszolhatta. A rövid köszöntő után hivatalosan is megkezdődött a zabálás: a lazac körül izzott a legnagyobb kistányéros érdeklődés, de a királyrákos tésztasaláta is ügyesen apadt.

- Szépen egyetek, gyerekek, mert itt vannak a részvényesek is, mit szólnak majd? – fedte meg a röhögcsélő titkárnőket a lezabált nyakkendőjű Matyi bácsi, főföldmérő. Hiteles arcú ősz fej, aki bármit is mesél a földről, elhiszed neki.

Dani sajnos csak megbízási szerződéses volt, külsős. Egy páriamérő, kölcsön-szintezőműszerrel, szégyenszemle, bejelentettlenül. 2010-ben drótpostán szólította meg a szerkesztőnőt, Magdikát, de ő felháborogva, mint egy mensiző grizlinő, visszamélben kioktatta, hogy ő most akkor illemórát fog tanítani neki, és szégyellje magát, hogy pályázaton kívül zavarni meri. És ő, így is tett: szégyellődött. Magdika a Havi Földmérő, (később Földmérő Fórum) kult. rovatát szerkesztette. Most elkerülhetetlenül összefutottak itten. Dani egyből letegezte, hogy lássa, meddig mehet el nála, pedig személyesen még soha nem találkoztak, bár Magdikáról látott már egy bélyegnyi, elmosódott arcképet a Földmérő Fórum impresszumában. Rökönyödés nélkül fogadta a tegezést, oda és vissza.

Dani nyíltan odalépett Magdikához és alaposan bemutatkozott. A nő rögvest kapcsolt. Látta, milyen helyes fiatalember ez a Dani, animális fiúságát a csatolt rtf-ek csupán árnyalták, Magdika szája nagyon nyitva, aszondja, ő éppen lenyelte volna, de kimondja: Dani nem is ír olyan sziporkázatlanul. Mentegetőzve nyalizott neki, mire Dani alaposan az orra alá dörgölte korábbi kioktató, indokolatlanul fellengzős levelét. A nő csak hápogott és elromlott. Nem is ő volt tán, ki akkor legorombította Danit. Az élmény hatására Dani azon kapta magát, hogy érdekes esemény zajlik le benne, ugyanis átjárta egy kellemes, elektromos, köldök környéki hasborzi: melaszos önmaga, nem túl visszafogott elánnal és kajánul kiélvezte a jogos picsábaküldés édes, ritka pillanatát. A nő erre viharosan berúgott.

Amikor már elég bátorító kékfrankost töltött női legjavába, Magdika hátulról közelítette meg a szerző Danikát. Borszagú szavaival kb. annyit mondott neki, hogy Dani egy mérő,… nem: merő, sőt: csurig modoros fos, mire Dani: „Az vagy te! Olvastad már a saját verseidet?” De a szerkesztőnő nem hallotta meg, inkább bizalmasan megemlítette, hogy valójában mindig is utálta őt, pult alatt, és ha Daninak lett volna felolvasóestje, jókat röhögött volna rajta a hátsó sorban, mert az, ami kijön a Daniból csak… hát, csak agyagföld. Sőőőőt, Magdika azt is elárulta neki, hogy egyszer azzal a Földmérő Fórummal (korábban Havi Földmérő) törölt segget, amiben Dani egyik kisprózája szerepelt, arccal fölfelé, és bár jól bevágott neki a durva papíron, megérte. Szerinte az a lesbőli bevágás is a fiú hibája volt, mert nem tud rendesen megtörni.

A nő szégyentelenül közvetlen és közlékeny volt, pedig nem mindegyik dagadék ilyen. Sajnos semmi sajnálnivaló nem volt rajta, pedig Dani de kereste. Magdika olyan volt, mint egy angórapulcsis űrbolygó: az eleje sárga és púpokos a cicijétől, a hátulja meg olyan, mint az eleje, csak merőben lényegtelenebb. Intézményi vendégségre ekkora főzelékkel beállítani… Amikor a nő még bátrabbra itta magát, azonnal ment táncolni, kitáncolni a feszültséget, a lelkifurdot, ugyanis felcsiccsent némi vagány bulizene: volt Lecgeri sztádin him, lecgerin sztádim hám, meg az: Ale ale handro! És természetesen a Hu getö dogzrán huf, huf-huf, huf!

Dani így emlékszik vissza a történtekre:

- Nem szép tőlem, de annyira hagytam magam felingerelni M. korrektelen mivoltával, hogy odatáncoltam a dagadt seggéhez és tréfásan megrángattam a ruháját, hogy: „hello légzsák” mire felháborodva elküldött oda, de én azzal érveltem vissza, hogy: „Nyanyuskám, nem megizélni akarlak, izéljen a vecsési káposztakombinát, csak csurom tévedésből aztat hittem, teccik tudni, hogy a nők szeretik az ilyest, kezicsókolom!” De ő nem szerette. Igaz, nem is volt nő.

- Te, mamagéza! Orövoár akkor – válaszoltam én, az alkalmi munkaerő.
Erre Magdika, a bőszen bejelentett munkaerő, azt mondta, hogy inkább én vagyok a mangagéza és kikéri magának…

Dani így emlékszik vissza a történtekre:

- 11 perc múlva Magdika megtalált és megkérdezte, hogy ugyan áruljam már el: mszp, fidesz vagy lmp? Mondom, egyik sem. - Na, de azért valamelyikhez csak közel érzem magam – próbált térképezni. Pedig ellenkezőleg: mindháromtól minél távolabb. Sőt, egyre. Ezen aztán kacagott, majd azt javasolta, hogy lát bennem annyi fantáziát, hogy indítsunk közös verses blogot, ugye? Lehetne a neve www.hexaMéter ! Pont hu. Erre megint megkérdeztem tőle, hogy olvasta-e már a saját verseit? El? Mert az nem tollvarázs. Közösködni? A templom tornyát ne hozzam le neked, te vombatleves?

A nő továbbra is rájárt a rövidre, talán ezért kezdett el oly hirtelen kripto-politizálni, „trianonizni” (így mondta), meg hogy az ő nagyapja szanitéc volt meg hadiharang-gyáros a Második alatt. Majd ment és más néven. Zavarba éreztem magam, mint aspergeres a rapidrandin. Ugyanis hiányzott, amíg távolt volt, pedig nem ment messze csak egy ölnyi ropiért… de akkor is kivonta belőlem irritáló önmagát. Aztán visszatért, majd egyből leördögözött. Azonnal azt mondta, hogy volt ideje gondolkodni és sajnálja, hogy korábban a kritikájával nem dörgölőzött túl hozzám, hogy ő túl jobbklikk lett, és ezt ezzel a túl hangsúllyal mondja, ahogy most mondja. Erre csak nevettem, hogy ne vegye komolyan szörnyülködésemet, se saját ostobaságát: „teee, miniboszi, a rock egye ki a szívedet!”

Dani így emlékszik vissza a történtekre:

- Mogyorót rántottam elő, majd amikor a csaj már tökrészeg volt, szétszórtam előtte az asztalon, amire éppen ráborult, majd azt mondtam, hogy: „Galambom! Tálalva! Egyél!”

Erre ő mohón, de nevetve, felcsipegette mind. Mindenki kamerázta. Azt is, amikor már az orrán jött ki a magvas gondolat. Valaki azt mondta Magdikára, hogy mindig is proli volt. Erre azt mondtam a kimondónak – nem tudom a nevét - hogy: „jó, prolizunk, mindenki szokott, még a proli is, de konkréten ki a proli, mi a proli? Határozzuk meg.” Azt felelte, hogy szerinte az a proli, aki leszarja a másikat. Egyrészt. És: aki nagyon viccesnek találja, ha a tévében egy komikus autóhangokat utánoz a szájával. Meg az is proli, aki az Üvegtigrisen nevet, jó filmnek titulálja, és főleg mulatságosnak érzi benne azt a színészt, aki a retardáltat alakítja. Merthogy egy retardált kurvára nem ilyen. Ő a mai napig nem érti az Üvegtigris felkapottságát, pláne három részt, és mér’ érett szállóigévé, az ízirájder öcsém, merthogy közel sem vicces az.

Dani így emlékszik vissza a történtekre:

- A galamb magához tért, és mint minden kövér nőből, ha iszik, előtört az őslezbi: odalopakodott egy szende titkársági könyvelő lány mögé, (III. em. kettes mellék, Imola) hátulról elkapta, és azt üvöltötte negédesen a vergődő szelídnek, hogy: „Gyere, ribi, buzuljunk!”

Mire a lány: Eszem ágamban sincs!

Mire a Dagadék: Hogy lehetsz ennyire…rest ?

Aztán M. megint megtalált engem. Felvonult előttem, sodort széket, kalapot, szintezőlécet, mindent, és a tárgyra tért: „Minden sorod egy marék hulla!” – mondta.

Már itt tartunk? Igen? Hullázunk, hullázzuk le a másik irmányát, he? Már a korábbi méljei felbontogatása közben, a zsivány betűiből sejtettem, visszautasító lesz mindenben ez a csámpa csaj, aki még mindig a helyén van és egyre erősebb. „Csak azért ülsz a szerkesztői székben, mert az apád odarakott, de hót dilettáns vagy. Ja, és mindenkivel lefeküdnél, ha nem lennél… ilyen alakú” – ezt így belemondtam az arcába, tudván, hogy másnapra úgyis lehúzza az emlékeivel együtt, rókabőrbe kötve, a klotyón. Kellemes adatvesztés, kávéval wincheszteti picit, majd reboot.

- Gyerekes vagy – mondja.
- Igen, gyerekes vagyok, bazmeg – felelem neki és magamnak. 
Hallgat. Néz. Leselkedik. Alszik.
- Velejedig jót tenne neked a forradalmi innováció, a köménymagos hányáskúra, teee vigasztalan neurotikus őzike – jött belőlem a hidratált felháborodás.

Erre ő:

- Megpróbáljam megérdemelni?

Dani így emlékszik vissza a történtekre:

Valaki egy vicc végére ért a hátunk mögött:

- … mire a kacsa, de hiszen nem is vagyok az étlapon! – majd röhögés csattant.

Erre Magdika is idiótán felnyerített, végül nem vette észre, de elesett. Nadrágjának könyöke környékén folt támadt, nem törődött vele, ő nem olyan nő. Viccesen tréfás ma, ennyi jár, és kész. Matyi bácsi, főföldmérő, egyből ráintézkedett, mert ő mindenkivel udvarias, őszülő krampusz, felsegítette, leporolta ezt a vörösödő kis pockot, akinek haja szőrfüggönyként borult az arcába. Vihogott, és jobbra-balra szédült, hagyta magát a gravitációnak. Azt énekelte, hogy ő sájnisztár! sájnisztár! – együtt a magnóval, a kis csalafinta. Már nem léteztem számára, mint ahogy semmi egyéb sem. Úgy éreztem magam, mint aki irodalmilag korrekt volt, csak szájfegyvert használtam, szószuronnyal szúrtam. Ugye, úriember nem sérteget nőt. De én nem vagyok úriember, az meg  nem nő - minek udvariaskodjak egy ilyennel? Nem akarok tőle semmit. Kihasználtam az alkalmat, ahogy önmagával keringőzik, néha belegabalyodva a hosszú brokátfüggönyökbe, lehülyéztem, lepicsáztam, megérdemelte. Föl se fogta. Fröccsöt ivott a szidalmaimra, leöblített vele mindent, de attól már inkább csak józanodott.

Egyszer csak azt mondja, hogy ő igazából nem is részeg. Igen? – kérdem. Akkor mondd ki ötször, gyorsan egymás után, hogy, „szállóporkoncentráció”. Megmondtam, hogy nem mondja! Hát, ilyen volt a mi botcsinálta, őszintétlen liezonunk.

Magdika 11 után is bűbáj maradt, nem aljasodott tovább, és folyamatosan beszélni kezdett: vodkával polírozott nyelvén fogant ragyogó gondolatai mondatokká sűrűsödtek, és kibogozhatatlan érzelmekké álltak össze, ott, a táncparketten. Ilyenkor kifejezett és gyümölcsöző nő volt.

Öröm vagy te, örömebb, mint bármelyik öröm.

Gergely Robira lassúztunk.