„Történelmi mélyponton a mélypont” – zörögte az autórádió, majd azzal folytatta, melyik politikai stróman lett megint gazdagabb. Lekanyarodtunk a sztrádáról. Nyaralnivalót kerestünk Mátraderecskén, csak úgy ad hoc, bele a vadonba. Egy turistaház jellegű tereptárgy előtt álltam meg. Szép kis utca, szép kis ház. Festői környék. Csend.

„Ingyen vérnyomás. Mérés” – állt a helyi patika kirakatán.
Nézzünk egy kis frissítő után – mondom az asszonynak, aki nem felel, mert elnyelte mellettem a sudoku, beszippantották őt az ábrás lapok, és ha nem mozogna a ceruzája, akár azt is hihetném, alszik. A nap fehér, az égbolt fehér, a hőség fehér.

Kiszállok, elindulok. Nem nézem, hogy az asszony követ-e vagy tovább firkál. Gyalogolok a Kék lugas presszó felé. A levegőben áll a por. Nem zavar. Odabent hőség, félhomály, vörös, repedezett kockakő és lusta legyek. Kockakőszag, légyszag. Egy álmos kisasztalhoz ülök, az ablakkeretezett panoráma miatt.

Egy kövérkés, kipirult arcú asszony érkezik, húsos mancsát konyharuhával törölgeti. Kérdi, mit hozhat? Csak két hosszúlépés lesz, mondom, mert még parkolóhelyet kell találnom. Máris hozza, mondja, majd Izé néni eltűnik.

Kisfaszom – káromkodik Izé néni pult mögül, mert levert valami aprón csengőt.

Kisfasza, mondta megint, söprés közben.

Megérkezik a nej is, kezében szerencsére semmi papír, se ceruza. Se semmi. Leteszi magát. Amikor Izé néni újra előkerül, az asztalra csapja a vastag vizespoharakat, bennük sápadt folyadék, akár dialízises húgy is lehetne. Izé néni kérdi, mi járatban vagyunk? Mondom, éppen az adóvisszatérítésemet herdáljuk el, itt, ahol olcsó és mozdulatlan minden, de legalább nyugodt. Izé néni nem figyel, csak néz, néz valamit a könyököm fölött mereven, majd bosszantóan lassan azt mondja, mintha tehervonat indulna meg a gyomrából felfelé: szúnyog. Amikor kérdőn nézek rá, folytatja: szúnyogcsípés ez, amit elvakart. Pillantásától fülön csípett kisfiúnak éreztem magam, elkaptak és leteremtettek. Hát, fokhagyma kell arra – folytatja. Nem vakarni, hanem bekenni fokhagymával, utána egy kis almaecettel, hogy leszárítsa.

És tessem elképzelni, hogy amíg a fia még nem lett leszázalékolva, irdatlan mennyiségű fokhagymájuk volt. Amikor felment padlásni, volt, hogy térdig gázolt benne. De az a fia évek óta már csak az italosüveget markolja a kapanyél helyett, úgy képzeljem el. A többi fia mind külföldön van. Csak ez a fokhagymás (a nevét elfelejtettem) maradt meg neki.

Tessem elhinni, hogy őneki ezt idős fejjel, színjózanul kell elviselnie, nem úgy, mint minekünk, városi népeknek egy vidéki szúnyog vidéki szúnyogcsípését, hogy aztán piszkos kézzel elvakarják, mert annyi tartás sincs bennünk.

[…] tessem elhinni, hogy ez a rómaiaknál tisztulási folyamat volt, de nem tudtam, mi tisztult mire, mert a mondat első feléről lekéstem, nem figyeltem Izé nénire, mert az ablakon túl burjánzó hegyes-dombos tájon merengtem és próbáltam szemmel szagolni. Hogy sértődés ne essék, szaporán bólogattam és úgyvanoztam.

Izé néni hirtelen azt kérdezte, szoktunk-e álmodni? A nej mellettem fejjel felelt, csóvált. Én azt mondtam, olykor-olykor, de nem mindig emlékszem rá. Izé néni azt mondta, tessem elhinni, hogy neki az álmodás egy varázslatos ingyen mulatság, mert itt is van, meg nem is, utazik, kalandozik, ingyen városnézés a fejben. Azt felelem, engem ennyire nem nyűgöz le a dolog, én csak hagyom, hogy megtörténjen velem az álom, ha már nem választhatok. Egyébként az álom szabályozható – állítja Izé néni -, ha sokat, zsírosat és fűszereset tetszik enni lefekvés előtt, akkor garantált a mély, zaklatott és többnyire hülye álom. Ha lefekvés előtt 10 órával egyáltalán nem tetszik enni semmit, akkor álma letisztult, légies és nyugodt lesz. Azt mondja Izé néni, hogy ő ezt nagyon jól tudja, szokta is kormányozni az álomhajóját a vázolt technikával.

Izé néni elnézett a fejem fölött, pillantása kiszaladt az ablakon, egy darabig a fenyvesen merengett, majd azzal folytatta, hogy a múlt éjszaka azt álmodta, hogy a férje unitárius lett. Refiből keresztelkedett át, vagy mit csinálnak azok, fogalma sincs, valószínűleg azok is keresztelnek. Ő addig nem is tudta, hogy a férjének vannak hitbeli ideológiái egyáltalán. Hozott neki egy keresztet, amit a keresztelése alkalmából adtak neki. Amikor azonban átnyújtotta az asszonynak megtekintésre, ő mellényúlt, a szent eszköz pedig a padlóra esett összetörni. De az a hang… Nem durrant, nem szilánkolt, nem puffant. Olyan volt az a hang, mintha egy finoman rezgő szúnyogszárny egy apró kristálygyűszűt sodort volna le egy durva kőpadlóra, ahol hidegen peng egyet. Peeeeng. Hidegen és idegenül. Izé néni elmesélte, hogy annyira megrémült a hang megfoghatatlan idegenségétől, hogy felriadt. Arra riadt fel. Nem képre. Hangra.  

Nem akartam túláradó szavait érintetlenül a fejünk fölött hagyni. Én is meséltem hát. Eszembe jutott egy álmom, ami nem rég pergett bennem, előhoztam hát, hadd beszélgessünk. Ütköztessünk álmokat. Szóval, egyszer azt álmodtam, hogy nem tudok vezetni. Kaptam egy óriási autót, ami formára egy normál Lada volt, méretre viszont családi ház nagyságú. Féltem, ha megmozdul alattam az irdatlan vastömeg, letarolok mindent, forgalomba besorolni nem tudok, sőt, forgalomról szó sem lehetett. Ezt a kocsit nem mozgásra, hanem arra tervezték, hogy álljon valahol. Nem létezett hozzá út. Nekem mégis mennem kellett vele valamerre. De arra már nem emlékszem, hogy mentem, vagy nem mentem. Felébredtem.  

Izé néni nagy levegőt vett és valaki más álmával jött. Mert bocsássak meg, nem tudja máshogyan nevezni, persze, valójában az az álom az ő fejében pergett, csakhogy álmában férfi volt. Így ma sem tudja eldönteni, hogy az az álom az övé, vagy azé az álomférfié volt. Tehát, Izé néni egy olyan férfi volt álmában, aki azt álmodja, hogy valamilyen módon szül egy csecsemőt, ami eleinte csak egy élettelen fadarab, egy áram nélküli robot, mint egy báb a rovaroknál, csak ennek teljesen csecsemő formája volt. Elmesélte, hogy az általa álmodott férfi álmában valahogy tudta, hogy ezt a kis akármit csak úgy lehet életre kelteni, ha pár csepp ondót szétkennek az ajkain. Élettelen állapotában olyan, mint egy csecsemő alakú szobor és a szekrény tetején lehet tárolni, de akár a garázsban is. Az álmodott férfi álmodott anyja többször rászólt, hogy vagy keltse életre azt a bábot, vagy rakja el a szekrény tetejére, de ő nem akarja tovább kerülgetni: ha még egyszer meglátja, bizisten kidobja. Na, Izé néni a férfi álmában azon gondolkodott, hogyan tudna egy kis spermát előállítani minél hamarabb, az életre keltő művelethez. No, majd megvárja, míg az öccse elviszi az anyját vásárolni és akkor, a nagy nyugodt nihilben, majd előrejszol egy keveset. De ehhez meg kellett várni, míg kiürül a ház, mert az álmodott férfi álombeli ébrenlétében korlátok voltak - mivel egy légtérben laktak, csak akkor tudott magával játszani, ha az anyja, és mindenki más elment otthonról. Gyakran már arra fölállt neki, ha az anyja, vásárlásba készülődvén, a kapukulccsal zörgött. Zörgészett. Ám ezúttal az anyjáék csak nem akartak elmenni otthonról. De azt a bábcsecsemőt még aznap életre kellett kelteni. Ezért a férfi bezárkózott a csecsemővel a kert végében álló fészerbe, és veszettül rejszolni próbált, bele a markába, de mivel semmi erotikus nem volt körülötte, csak egy rozsdás kasza meg a fűnyírógép, fantáziája pediglen nem volt neki, nagyon nehezen állt fel a szerszáma. Hiába rángatta, simogatta, sedergette, dörgölte a baba szájához, semmi. Amikor pedig feladta, próbált volna kimenni, de a fészer ajtaja beragadt. Érezte, ahogy a kibírhatatlan hőség egyre növekszik odabent és vészesen fogy a levegője. Aztán szerencsére felébredt. Zihálva. Tessem elképzelni, hogy ennek a férfiszüléses-fababatárolás dolognak abban az álombéli világban ijesztően megvolt a racionalitása, törvényes értelemszerűsége. Elfogadott volt az ilyesmi.  

Ennyi.

Arra gondoltam, erre rálicitálok, és a következő álmom csak úgy kitalálom neki. Letettem róla. El kellett ismernem, hogy Izé néni leálmodott.