...Lajos vagyok. Ma megint nyaralnom kell. Ida néniéknél...

Összeszorult torokkal ültem a kocsiban, és vártam, hátha balesetben részesülünk, s nem odaérésbe torkollunk. Még egészen kicsi vagyok, de Ida néniék idióták. Ida néni annak idején sokat piacozott és sokat volt üldözési mániája az apeh miatt, mégse ebbe őrült bele. Kisiklott személyisége az évszázados, családon belüli szaporodás csúcsterméke. Férje, Janesz bácsi is igen bizarr természet: együtt köpülik a józan ész tejcijét tébolyult vajjá. A két őrült valami közös, bizarr valóság őrzője itt, az alföldi mélyparasztok között. Janesz szőlőtenyésztéssel foglalkozott, míg teljesen el nem ment az esze, és az önkormányzat le nem szerelte. A külcsín mára teljesen összhangba került a belbeccsel: Janesz bá egy nagydarab, szemölcsös, tökorrú debil, elől három foggal. Ő nem volt annyira gonoszoid, mint Ida. Ő inkább olyasmi volt, mint a vámpírok púpos, folyton vihogó segédje, a középkori kínzókamrákban megbúvó szolga, gonosz kis manó, aki testrészeket gyűjtöget. Ők ketten minden nyáron megkínoznak. Minden évben egyre durvábban. De esküszöm, ez a nyár lesz számukra az utolsó…

Apa fékezett, majd mosolyogva fordult felém.

- Na, kifelé, nagyfiú. Megérkeztünk.

Alig bírtam megállni, hogy ne zokogjak fel, miközben látszólag magabiztosan löktem ki a Volvo ajtaját:„Apa, ezek őrültek, azonnal taposs a gázba, és húzzunk a Kati néniékhez!”

Kiszálltam és megálltam a járdán hátizsákommal.

- Aztán jól viselkedj! – búcsúzott az öreg és már tekerte is fel az ablakot.

„De ezek elmebetegek! Igaziak! Megírt rémek.”

Apa elhúzott, én pedig addig integettem utána, amíg el nem kanyarodott az utca végén, mihaszna reményt merítve a látványból, hátha visszafordul értem.

Nem mindig örömünkben integetünk.

Nehéz vaskulcs fordult a hatalmas kapuban, amely az őrülteket vágta el a külvilágtól. Janesz volt az. A rozsdás kapuval szöszmötölt, mert nem adta meg magát egykönnyen az ápolatlan zárszerkezet – hosszú évek óta ilyen, de nem javítják meg. Így szeretik: szarul. A vénember vigyorgott, mint valami őszülő démon. A vaskapu, és annak zárja nagyjából egyidős volt vele, de azért némi rángatás és rugdosás után kitárult.

- Szia, Tündér Laci! He-he! Laci a tündér. Te vagy az, megismerlek ám – lihegte a nyakamba.

„Lajos, Lajos a nevem, vén hülye.”

A bűzös leheletű öregúr, akivel szívem mélyén tagadtam minden rokonságot, most elmarkolta pólóm gallérját és berántott a portára. Szövet reccsent.

A konyhába vonszolt, Ida néni színe elé. A padlóra lökött. Durván. A rádió üvöltött, mint mindig, a magas, vékony asszony pedig ijesztő sebességgel perdült felém. Jól tudta, hogy ki érkezett, mégis megkérdezte:

- Ki aaaz?

- Lajos vagyok – segítettem neki, de bárcsak megdöglene.

Ida szemében harag villant. Úristen, elfelejtettem!

- Lajos vagyok, tiszteletreméltó Ida néni – javítottam ki magam a korábbi, savas vesszővel kikényszerített megállapodásunk értelmében.

- Lajos… – ízlelgette a nevem a bolond Ida. – A büdös lábú tahóknak van ilyen neve. Mától kezdve Ervin vagy! Az cseng, és méltóságot hordoz.

Nem válaszoltam, amit nagyfokú tiszteletlenségnek vett.

- Megértetted? – reccsent rám.

- Igen, tiszteletreméltó nénikém.
Ida elfordult, kavargatott valamit, majd újra rám nézett, és - mintha csak véletlenül jutna az eszébe - azt mondta:
- Ervinkém… Ugye te félsz a kígyóktól?
Nem kellett válaszolnom, mert hirtelen kiürült az arca, majd újra a tűzhely felé fordult, és mintha elfelejtette volna az egész közjátékot, valamibe szaporán beleütött két tojást

Odakint harmincöt fok volt, mi pedig leültünk ebédelni a nagy diófa alá. Ida és Janesz nem viselt ruhát, de a nudizmust szerencsére tőlem nem követelték meg. Meztelenül ültek a fűben és zabáltak.

Evés közben elgondolkoztam saját gyávaságomon. Nem mertem beszélni senkinek arról, hogy a teázós, sósperec ropogtatós, mosolygós délutánokon viselt maszk, amiben előszeretettel villognak anyám és mások előtt, egyszerűen lehullik róluk, amikor hármasban maradok velük. A mi hármunk titkos, perverz játéka volt ez.

Van egy 90 éves dédnagyim is, Idáék vigyáznak rá. Amikor utoljára láttam, már akkor tolószékben vegetált, és jó ideje nem szólt egy szót sem. Úgy kellett etetni, pisáltatni, meg szaratni, éjszakára pedig felhúzták egy csigán a padlásra, hogy ne foglalja idelent a helyet. Egyszer hallottam életemben a hangját, mikor Ida pár évvel ezelőtt elküldött a padláslépcsőhöz, egy üveg aszalódni odarakott szilvabefőttért. Elvettem az üveget, és már épp indultam vissza, amikor egy reszelős, elhaló nyívás ütötte meg a fülem, a sírás szélénről:

- Vigyél el innen! Fáj…! Nagyon fáj! Ez fáj…

Beleborsózott a hátam és majd’ elejtettem a szilvát. Aztán kirohantam.

Amikor visszaértem, és mondtam, hogy a dédi rosszul van, Ida és Janesz csak süketen faltak, és megigézve lesték a híradót.

A diófa alatt. Jó itt. Ők ketten nem jók. Az ősi gyökerek vadhajtásai. Éreztem, hogy Ida engem néz. A fülemmel láttam. Mikor lassan felé fordultam, ő gyorsan elkapta a tekintetét. Tavaly fejbe szúrt a villájával, csak mert gyorsabb voltam. Gyakran baszogat rituális étkezéseknél. Ezek az alkalmak erre vannak. Idén se bírta sokáig, hogy be ne szóljon:

- Fiatalúr, most azonnal bemész, és hozol a hűtőből egy üveg savanyú uborkát. Nem lassan! Egy-kettő!

- Hamar! Gyorsan! Újé! – tette hozzá a másik állat, vigyorogva.

Leraktam a félig majszolt májkrémes kenyeret és mentem. Kinyitottam a hűtőt és kerestem, amit mondott. Áttúrtam mindent, de csak joghurt, szalámi, félszalonna, meg sör nézett velem szembe. Csend.

- Ne tartsd nyitva azt a hűtőszekrényt Ervin, mert Janesz bá élve elás a kertben! – csattant Ida távoli hangja.

Szaporán becsuktam a hűtőt, mégis elkéstem. Ida felfoghatatlan hirtelenséggel mögöttem termett és megrángatta a karomat. Majdnem sírtam. Majdnem.

- Azt hitted, viccelek? – vicsorogta a magas, vézna asszony. – Janeszkám! Vigyed csak ezt a gyereket. Mutasd meg neki, hogy mi nem cicózunk itten.

Janesz elkapott és minden tiltakozásom ellenére vonszolt kifelé.

Hátra vitt a kertbe, és beledobott egy félig kiásott gödörbe. Azt mondta, ha megpróbálok kivergődni onnan, az ásó élével addig üti a fejemet, míg teljesen szét nem nyílik középen, majd kieszi az agyamat. Nem mozdultam, nehogy mindez valóra váljon. Mert ilyesmivel ő nem szokott viccelni. Elkezdett betemetni. Nyakig eltűntem a földben. Ha valaki erre sétál véletlenül, még azt hinné, gyerekfejet terem itt a talaj. Csak a fejem, semmi többem nem látszott ki. Azt hittem, hogy a vén hülye most a fejemre pisál, vagy valami hasonló, de nem. Egy nagyobb vödröt vett le arról az asztalról, ahol a kertészkedés során, a földből kifordult, semmire se jó vas szarokat gyűjtögette, majd a fejemre dobta. Letakart vele, mint egy értékes virágot. Később vettem csak észre, hogy a vödör széle felsebezte a fülem. Keserűen örvendeztem magamban, „olyan részeg vagy, hogy már célozni sem tudsz.”

Semmit nem láttam, az alkony nem szűrődött be a vödör alá. Hallottam, ahogy Janesz távolodik.

Rájöttem, hogy az uborka valahol a spejzban volt, nem a hűtőben, és ezt a vén, elmeroggyant kurva nagyon jól tudta.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki valamivel vadul püföli az éjszakai hajlékomként szolgáló vödör tetejét.

- Ébresztő! Jó reggelt, itt a tej!!
Ida volt.

Onnan tudtam, hogy Janesz társaságában érkezett, mert hamarosan egy duettet is előadtak:

- Ébresztő, kis szaros, kész a pirítós!

Aztán a vödör lekerült rólam, és mindketten lenéztek rám.
- Nézze csak, Janesz, mi termett ide nekünk! – így Ida, majd hirtelen kiürült a tekintete és elsétált, mint egy robot.

Janesz kiásott, miközben olyasmit mormogott, hogy szívesen kinyalná a hamvas kis seggemet.

Délig nem történt semmi. Ebéd alatt Ida néni végig az asztal alatt rugdosott, mint egy rakoncátlan, pajkos kisgyerek, közben rám se nézve, mintha nem is ő lett volna az elkövető. Néha idétlenül összevihogtak Janesszel, aki végig lelkesen zabálta a csülköt. Ida a desszert gyanánt szolgáló csörögefánk tetejéről az arcomba fújta a porcukrot. Beteg volt, utáltam, de sütni-főzni azt tudott!

Délután:

A nappaliban, az asztalnál ültem és rajzolgattam. Nem volt valami nagy műalkotás, de legalább Ida néninek végre egy megérdemelt balta állhatott ki a fejéből, zsírkrétám nyomán. Összerezzentem, mikor kivágódott az ajtó, és beviharzott rajzom témája. Rám üvöltött:

- Jössz társasjátékozni!

Nem kérdés volt. A rajzot ijedten gyűrtem össze, és dobtam az asztal alá. Sajnos Ida néni éles tekintetét ez sem kerülte el:

- Szemetelsz, baszd meg?? Krisztusom, micsoda sátánitás! A szemed kinyomom!

Ida elkerekedett tekintettel meredt a papírgalacsinra, mintha öt bernáthegyi szart volna egyszerre az olcsó szőnyegére. Sosem felejtem el azt a kibaszott lassúságot, amivel lehajolt érte, közben végig engem tartva szemmel, nehogy fejbe rúgjam. Ha akkor kinyitja, most nem írnám e sorokat. A pánik elvakított és érzéstelenítette egész testemet. Aztán szerencsésen megszólalt a csengő. Ő sebesen a zsebébe gyűrte a papírgombócot, majd elindult kifelé. Az ablakból láttam, ahogy megnézés nélkül a kukába dobja az elkobzott, terhelő bizonyítékot (és vágyálmot) hordozó papírt.
A postás volt az, a rokkantsegélyt hozta. Ida visszataszítóan képmutató nyájasággal vette át a lóvét. Vigyorgott, mint a tejbetök. A fejemben hallottam gejl, és meglehetősen álságos szövegét, amivel a postást fojtogatta: „És a neje jól van? Tavaly le kellett csapolni a lábát, úgy hallottam. Igen? Igen? Mi is felszereljük lassan a hintaágyat, de Janesznek még le kell festeni, jaj, tudja mennyi gond van egy ekkora kerttel!”

A segély érkezése nekik jó hír volt, nekem viszont annál kevésbé, mert tudtam, hogy emiatt este még rohadtabbak lesznek örömükben.

De nem. Az este dermesztő nyugalomban telt. Se tévé, se beszéd, se vacsora. Csak a súlyos sötét csend. Mindketten eltűntek. Nem tudni, hova. Ha vámpírok lennének, legalább tudnám, hogy vadászni mentek. Talán a racionalitást mérföldekkel meghaladó, ismeretlen tervüket hajtották végre, vagy idegen, sötét isteneknek mutattak be áldozatot a kert végében. Alkoholban született, sörösüveg alakú, pogány, ősi, tompa és kegyetlen isteneknek, amit minden alföldi paraszt ismer. Az ’őrület’ szó esetükben teljesen új értelmet nyert.

Másnap reggel Ida kiment a piacra, az öreg pedig hátra csúszott a kertbe a növényeit buzerálni, én pedig épp kényszertakarítottam a konyhában, amikor valami lezuhant. Hatalmas zajra lettem figyelmes a spejzből, ami padlásfeljáróként is funkcionált. Mintha valami nagy és nehéz zuhant volna le. Odafent lakott a dédi. Óvatosan kitártam az ajtót, és megpillantottam egy medvét. Az állat arccal lefelé hevert. Aztán rájöttem, valójában mi is az, ami meglátogatott fentről.

Odafönt a padláson rengeteg poros, fölöslegesség pihent, egy jobb korra várva: varrógépek, iratok, bőröndök, étkészletek, és egy nagy doboz jelmez, ami ki tudja, honnan került oda föl. Nem is beszélve a dédnagyiról. Aki valahogy elszabadult a tolószékéből, és a fasz tudja milyen megfontolásból, beletuszkolta magát egy medvejelmezbe. Dédimaci. Aztán megbotolhatott valamiben és lezuhant. Biztosan ebben az álruhában kívánt meglépni – egy következetlen, buta terv hiúsult meg a szemem előtt.

A dédnagyi meghalt. Biztos.
Tehetetlen teste döglött maciként nyúlt el. Kár volt megnézni a pulzusát, mert az ekkora zuhanásokat nem ilyen időseknek ajánlják.

Nem tudtam többet tenni, ennyire még nem voltam felnőtt - otthagytam és elbújtam a pincében.

Amikor Ida hazatért, nem volt sivalkodás, sírás-rívás, semmi. Pedig ott találta meg a dédit, ahova esett. Janesz bával közösen, szó nélkül ásták el hátul a kertben, utána pedig könnyedén elcsevegtek a bal oldali újszomszéddal. A régit Ottó bácsinak hívták és a két bolond tette el láb alól. Egy forró nyári délután, miközben Ottó bá füvet nyírt, Ida jó munkát kívánt neki, majd megkínálta egy kis házi méreggel. Ottó bá sosem mondott nemet a jó, vagy rosszféle itókákra, így a végzete hamar utolérte.
A dédnagyi dicsőtlen temetése nem került szóba. Aznap nem beszéltünk a történtekről.

Reggel a szomszéd kutyája átszabadult a kertünkbe, és félig kiásta a hullát, mire Ida és Janesz leeresztették a tetemet a pottyantós vécébe, hogy ott nyugodjon békében. Unatkozni biztos nem fog, mozgalmas az objektum. Délben a mosogatónál álltam és a kényszergazolástól klorofilos kezemet pucoltam.
A rádió szokás szerint üvöltött, mert a süket Ida így szereti. Olyan hirtelen termett a konyha közepén, hogy el sem hittem – emberfeletti, túlpörgő energiája ismeretlen forrásból táplálkozik, a korához képest semmiképp sem normális… mondom én, hogy vámpír ez!

- Nahát, milyen vidám vagy, amikor meghalt a dédike! – sivította a képembe szemrehányóan.

Valóban. A rádión elég vidám zene szólt egy jó kis bulizáshoz, de abban a pillanatban fingani sem volt lélekjelenlétem. Amíg nem szólt, nem is hallottam, mi szól. Igaz, hogy nem nagyon gyászoltam meg az öreglányt, hiszen egy zombi volt, és alig ismertem, de azért akkora tahó nem vagyok, hogy rábulizzak. A rádióból egy nyolcvanas évekbeli klasszikus tombolt; Rick Astley – től a Together Forever.

Ida megindult felém, pofonosztó pozícióba rendeződve: szigorú vonásokba torzult gonosz arc, ütésre emelt mancs:

- Majd adok én neked cugedörforevört!!! Majd adok én…! – üvöltötte, miközben tisztességesen összecsomagolt. Fejem nekikoppant a sparhertnek, eszméletlenül zuhantam a földre.

Reggel az ágyamban ébredtem. Ezen nagyon csodálkoztam, mert azt hittem, a két idióta megint elás hátul a kertben. Ehelyett azonban egy frissen vetett, hófehér, illatos ágyban ébredtem.

Úgy sejtettem, a mai nap is tartogat majd számomra egy-két meglepetést, ezért úgy határoztam, rejszolok egyet. Kihasználom, hogy az éjszaka viszonylag eltakarította az agyamból a két hülyét, így koncentrálhatok másra is. Most kell rejszolni, mert később már valószínűleg nem lesz kedvem.

Igyekeztem valami szépre gondolni, búzamezőre, lekváros kenyérre és pinára… sikerült behozni a képeket és hatalmasat is élveztem. Folyékony örömömet gondosan egy papír zsebkendőbe tekertem, majd az ablakból feladtam ereszcsatorna-postán.

A szagát azonban semmilyen eszközzel nem tudtam eltűntetni. Kiléptem az ágyból és megpróbáltam a kezemmel elhessegetni a geciszagot.

De már késő volt. Az ajtó nyílott és a gonosz megérkezett. Úgy szimatolt a levegőbe, mint egy vadászkutya. Kiszúrta a spermaesszenciát.

- Mi ez a szag? – csaholta Ida, pedig jól tudta, mi az, én pedig szemlesütve, hogy meglegyen a hatás, feleltem:

- Szerelmeskedtem magammal, tiszteletreméltó nénikém.

- Micsodaaa?! – hökkent meg a magas, vézna Hitlerné.

Megismételtem:

- Szerelmeskedtem magammal, tiszteletreméltó nénikém!

Három hatalmas lépéssel előttem termett, mintha a szőnyegből nőtt volna ki. A szálfaegyenes őrült egy gyors mozdulattal fellökött, én pedig elterültem a szőnyegen. Ida kibújt a szaros klumpájából, majd a koszos, retkes mezitlábával a mellkasomra taposott. Szapora lábujjaival araszolva elkezdett a szám felé mászni. Azt hittem megáll a számnál, de nem. Így üvöltött a barom:

- Nyald a lábom! Nyald!

„Te rohadt paraszt rohadék, hogy rohadnál meg!” – gondoltam, és sírva fakadtam. Ez eddig mindig bejött.

- Szereted a szexet, nem?? ez szex! jaj, nagyon is az! – kedvesen mosolygott, mint valami nővérke, akinek a szüntelen arcmosoly előírás. Ida vigyorogva húzta vissza visszeres virgácsát, hátat fordított nekem és kiment. Kulcsra zárta maga mögött a szoba ajtaját.
Saját maszturbációm fogja lettem.

Este hét óra felé a kulcs alig hallhatóan megfordult a zárban, de az ajtó nem nyílt ki. Aki a zárat mozgatta, diszkréten tette, tán nem akarta, hogy túl korán észrevegyem: az ajtó már szabadon mozgatható. Tíz perc vacillálás után felkászálódtam az ágyról. Óvatosan kinyitottam az ajtót. Mögötte sötétség fogadott. Kiléptem, és alig tettem néhány métert a nappali közepe felé, amikor hirtelen fény gyulladt a hátam mögött.

- Heppi börszdéj tú jú! Heppi börszdéj tú jú! – üvöltötte a két elmebeteg hallás utáni rossz angolsággal a köszöntőt, ami akkor is bizarr lett volna, ha történetesen éppen ma van a születésnapom. De nem volt.

Ida és Janesz az asztal körül állt, melynek közepén egy groteszkül összedobált torta hevert, egy szál csálé gyertyával a tetején.

Bénultan álltam… nem tudtam, ilyenkor mi a szokás. Aztán Ida megjátszott, parasztos kedvességgel, így szólt:

- Gyere, gyere te kis aranyosság! Hát, itt a finomka torta (így mondta: tóta).  

- Viva, viva! – örömködött hadonászva Janeszbarom.

Zavartan közelebb léptem, majd a legnagyobb hülyeséget mondtam két őrültnek, ami csak létezik:

- De ma nincs is születésnapom…

Ida úgy vágott vékony öklével az asztalra, hogy megugrott a zavart ünnepélyességben nyugvó torta.

- Micsoda??!!!

…baszottúl tiszteletreméltó nénikém – tettem hozzá magamban gúnyosan.

Janesz megragadta a karom, és az asztalhoz penderített. Az asztal lapjára szorította a kezem, majd levette a tortáról a gyertyát. Ez a gyertya egyébként nem torta gyertya volt, hanem az a vastag, száz éves szar, amit a kerti oltárhoz szoktak rakni.

Hamarosan forró viasz kezdett csöpögni a kezemre.

- Naaaa? Hiszen szereted ezt. A forró fehérséget! – lihegte a vén állat vigyorogva, kezemre csöpögtetve a viaszt – Tűrd csak kis kezeden e meleg spermust!

Ida tapsolva örvendezett. Viháncolt. Fel-le ugrált. Vonaglott. Istentisztelet volt ez. Ha fájós háta engedte volna, tán még cigánykereket is hány.

Aztán meghallottam, hogy Janesz bá a csepegtetős művelet közben motyog valamit görcsös vigyora alatt. Alig értettem. Végül sajnos átért:

- Tudod, mi az a basz? Jóbasz! Kismaszturbátor. Majdénmegcsinállak! Hogymegtanuld. Finomfiú! – ezt csikorgatta a fogai közt, mint egy elszabadult sade-i regényhős.

Egy hirtelen mozdulattal kirántottam kezem a kéjtől gyengült beteg szorításból, és visszarohantam a biztonságot jelentő szobába. Bezártam az ajtót magam mögött. A két gyogyós gúnyos kacaja keselyűként szállt utánam. Nem törtek rám. Békén hagytak, csak szavakkal zaklattak. Ida az ajtó mögött elmondta, mit nem kapok, milyen ajándékot nem hoz a jézus a magamfajta rossz gyereknek, ellenben azokat az ajándékokat szemérmetlenül  felsorolta, amiket ő kapott magától az én spontán kialakult szülinapomra. Volt közte sajtreszelő, bokalánc, tévékagyló (ez nem tudom) újság előfizetés, kerti lapát, tésztaszaggató és embernyúzó kés…

Végül jó éjt kívánt, majd hozzátette, hogy reggel reggeli előtt le fogja vagdosni az ujjaim, és lehet, hogy a jobb szememet is kikanalazza az üregéből.

Aznap este úgy határoztam, itt az ideje, hogy megöljem őket. Éjfélre már a terv is kész volt.

Közben végig hallottam, ahogy azok ott a nappaliban üvöltöznek, röhögnek, nyerítenek, borogatnak, a tévéből meg hangosan dőlt az Ablak. Mosolyogva hallgattam, ahogy kiforratlan, nyers, dedós élccel engem gúnyolnak, de úgy, hogy lehetőleg én is biztosan meghalljam:

- Az Ervin így megy! Ilyen bénán…így rakja a lábát…béna – ez Ida volt, ütemesen döngő lépteiből pedig arra következtettem, hogy be is mutatja az elhangzottakat.

- Tényleg szar! És meleg szart eszik! Ervin úgy pisil, hogy közben összehugyozza magát és a vécét is! ehehehee! – egészítette ki a másik marha hisztérikusan kacagva.

Ida levert valamit, ami fémesen csörömpölve gurult végig a padlón, majd a vénasszony visítva-vihogva rohangálni kezdett a recsegő parkettán, mint az ijedt macska, aki feldöntötte a tejfeles köcsögöt. Janesz is csatlakozott hozzá, szerintem futóversenyt rendeztek. Közben úgy röhögtek, mint két elszabadult démon.

Holnap meglesztek dögölve – zártam le magamban a témát, majd békésen elszenderedtem.

A reggeli terror elmaradt, nem kerestek, nem molesztáltak. Délben óvatosan megszöktem a cellámból. Órákig dolgoztam, faragtam.

A garázs, a vén kurva ízléstelenségének köszönhetően, egy ideje átalakult zsúfolt könyvtárrá. A polcokon mindenféle horror regények és romantikus szarságok sorakoztak, takaros rendet mutatva, elaltatva a gyanakvást, hogy súlyos elmeroggyant tulajdona. Szerencsére a deszkapadló, amely alatt az akna húzódott, még meg volt, egy kopott szőnyeggel letakarva. Gyorsan felszedtem négy-öt deszkát, majd a keletkezett lyukba ugrottam. A döngölt földet épp eléggé sikerült megmozgatnom ahhoz, hogy beleállítsam a kihegyezett vasrúdjaimat, amiket hajnalban készítettem Janesz szőlőkaróiból. Vérszomjasan várták az áldozatot. Amikor végeztem, kimásztam és elégedetten végignéztem a sötéten ásító lyukon, majd óvatosan ráhúztam a szőnyeget.

Aztán mentem bosszantani.

A két barom éppen ötórai teát tartott a konyhában, mint a buzi angolok, amikor beléptem hozzájuk. Nevetséges volt ez a pedantéria két elmebetegtől. Még fel is öltöztek szépruhába, ahogy kell. Az asztalhoz sétáltam, felkaptam egy desszertes villát és tiszta erőből belevágtam Ida bal szemébe. A meglepett némaságot reszelős sikoly, genny és vérzuhany követte. Az üdvözítő vérzápor elborította Janesz nyitva felejtett száját.

Elnéztem még volna a szép látványt, de nem volt sok időm. Megfordultam és szedtem a lábam kifelé.

A két állat azonnal utánam pattant, félelmetes gyorsassággal, ijesztően egyszerre mozogva. Ezek tényleg nem emberek.

Futottunk keresztül a házon, ki a teraszra, át az udvaron. A garázs előtt felborítottak egy nagy üveg céklát, melynek vörös leve bárdolatlanul szétfojt a kövön, mintha még nem lenne így is éppen elég a vérből.

Befutottam a garázsba, ők diadalmasan utánam, mert azt hitték, csapdába csaltak.

Átugrottam a lyukat fedő szőnyeget és megálltam a garázs végében. A falhoz lapultam, eljátszottam, hogy pánikba esek, ezzel is arra buzdítva őket, hogy közelebb merészkedjenek.
- Igazi rossz fiú, aki te vagy… – sziszegte a félszemű, kinek szemgödréből még mindig bizarr antennaként állt ki a beledöfött sütisvilla.
- Nem egyszerűen fogsz te halni meg – csatlakozott hozzá Janesz is, szórendet keverve izgalmában. Ha jól láttam, a pasasnak erekciója volt. Azt még meg kell jegyeznem, hogy mindkét rém félelmetesen egyforma hangtónusban beszélt velem.
- Jövünk ölni! – tódította Ida, mintha egész életében erre a pillanatra várt volna. Túlságosan boldog volt.

Először ő tűnt el az aknában.

Sikoltása nem evilági volt. Janesz felismerte a helyzetet, hogy csapdába csaltam őket, és szétivott agyában villámgyorsan összeállt a kép. Az ácspadról felkapta a lángvágót, ami azonnal ki is öltötte izzó nyelvét, majd szikrázó szemekkel, üvöltve felém rontott. Kikerülte az aknát és elkapott. A lángvágóval kicsit megpörkölte a jobb fülem és a hajam, mire én önkéntelenül leguggoltam, kibújva gyilkosan ölelő karjaiból – összegömbölyödtem a padlón, ő pedig megbotlott bennem - mint azokon az éjszakákon a Koccintós küszöbében, miután kivégzett egy újabb pálinkásüveget - és nejét követve belezuhant az aknába. Nyekkenés nélkül szúródott a kihegyezett vascsövekre. Amikor elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy lemerjek nézni, láttam, hogy a felnyársalt öregember kezében még mindig ég a láng…

Még éltek, amikor előhúztam egy kanna gázolajat és elkezdtem rájuk locsolni. A két hülye tekintete mereven, kérdő gyűlölettel tapadt rám, amíg teljesen el nem borították őket a lángok. Janesz már nem tudott mit szólni ehhez, mert egy jóképű vaskaró átdöfte a torkát, Idának pedig az agyát, három pedig a mellkasából meredt elő.

Az olajos garázsból a tűz hamar átterjedt az egész házra, és két óra alatt porig égette.

Leültem a kertben egy nyugágyra, elnéztem a lángok zabolátlan táncát, és mosolyogva vártam a tűzoltókat. Szegény gyerek – mondják majd. – Végig kellett néznie ezt a sok szörnyűséget. Ilyen fiatalon.