Az émelykaramella Deák tér-szag beszorul az orrba, összegyűlik a túlpangó fejekben, puha dopaminként árad-árad. Olyan férfi vagyok, aki sminktelen arccal sétál a munkanap felé. Megállít a megtépázott aprózós asszony, nem, sajnos nekem sincs, vagyis van, de csak nagy címlet - inkább nincs. Trombita nem szól, trombita nem szól, mégis felszakad bennem a nevetés, belül, a külvilág csak a zárt szájat látja, ha. Mert mindig a móka a kacaj tárgya. Mosolyogni legális. Kacagni ér! Most civilben baktatok, orr nélkül. Bár, otthon is felvehetném a bohócjelmezt, az orrot meg a spriccelős virágot, de minek bámultassam meg magam a nyílt utcán? Még bevisznek, ha nem tudom igazolni bohócságomat, és X nap közmókára ítélnek. Láttad már a tévéreklámunkat? Nagyon aranyos. A megaöko Novák Petivel táncolunk a Kálvinon, gyerekekkel, sok gyerekekkel, sztetoszkóppal, egészen kicsikkel is! Egyáltalán nem beteges az, ha egy felnőtt férfi vagy nő bohócnak öltözik.

Egy kórház olyan, mint a jó horror: sok vér van benne… és ma mi leszünk a pucája! Minden szinten zajoljék vidámság, karácsony. A bohócvizit mindig várt alkalom, nem betegrongálás, betartjuk az ápolószemélyzetet. Előtte mindig kórlapnézés, igaziból, igazi szemekkel, hiszen mégsem lehet egy asztmást, vagy egy frissen tüdőműtöttet az első vérig röhögtetni! Képzett előadóművészet vagyok, tehát mindenkit bele tudok vonni a nevetésbe. Van tarsolyba zene, vidám varázslat, zsonglőrség berakva, játékok bűvös előhúzása testrészeink által: tréfás tárgyak elővarázslása infúziós állványból, kacsából, EEG-ből, fül mögül, végbélből.

Két furulyám is van: egy saját, meg egy céges. Műszak után hasafogott kacajűrt hagyunk magunk mögött rendszerint, s a beteg gyerekek szívében ott marad az élet, az öröm, hogy még sokáig éljenek és ellegyen a kedvük ezután is, ha.

Minden beteg gyerek várva vár, nagy izgalomban, sokan kis testi hibával. A kórházi mosolycsalás művészetét pszichológusok is elismerték egyaránt. Már az ókori rómaiak is használták a bohócdoktorságot, hogy a matiné gladiátor-csörtében alulmaradt gyerekek arcára még egy utolsó mosolyt csaljanak, mielőtt teljesen elvéreznek. Egyiptomi hieroglifák őrzik, amint bohócdoktoroknak nagyon tűnő páviánok ülnek Hórusz vállán. A középkorban a bohócdoktorok összemosódtak a pestisgyógyászokkal, de a XVII. század Párizsában újra megjelentek, mint önálló dokikaszt, hogy munka előtt felvidítsák az elfásult gyerekprostikat. Az előző rendszerben, abban az átkosban, az ottani nagyon vörös orrú bohócorvosokat már állami célokra fogták be, ugyanis nekik kellett tréfásan kiszedni a gyerekekből, amire a rendszer kíváncsi volt, pl. „tutuli-tutuli, kisgalamb, hol van az anyu meg az apu útlevele? Mondd el szépen, és kapsz pörkölt naspolyát”. A pártellenes szervezkedés elárulásáért Lenines nyalókát és egész cirkuszbérletet kaptak a csöppségek - ezért népsport még ma is a feljelentgetés. 

Szóval, ez a szakma nem csak játék és mese… Mondtam már, mi nőtt, vagyis csökkent, a tenyeremen? Nem én raktam oda. Akaratlan móka. De erről később. Az első bohócnapomon nagyon-nagyon bakiztam, ugyanis a gyerekintenzív helyett az elfekvőbe nyitottam be: - Hahóóóó, pupák!!! – integettem egy hatalmas plüsstulipánnal egy őszes úrba, aki elárulta, hogy épp most szart be, és húzzak a faszba.

A kacaj, bár farmacy, olykor nőttön-nő a különvélemény: pénteken egy kisgyerek anyukája esett nekem, szó szerint lerángatott a lázas csöppségről, és azt mondta, hogy a bohóc ma már inkább rémisztő, eszelős és irritáló, mint egyéb. És ő kislányként rettegett tőlük, mert azt hitte, azért viselkednek ilyen hülyén, és azért öltöznek ilyen cifrán ezek a felnőttek, mert nem normálisak, betegek – ilyet vágott az arcomba, köpni-nyelni nem tudtam. Az az, köpni igen. Nem is mehettem többet abba a szárnyba.

Nem gondolná az átlag, pedig nekünk is meg van a magunkhoz való konkurenciánk. Vigyázni kell, mert a X. és a XIII. kerület nem a mi területünk... Az ellen-bohóc kollégákkal ritkán futunk össze, de ha össze, akkor össze. Bár háttéregyeztetés zajlik mélen, néha mégis megtörténik, hogy ütközünk a folyosókon. Mi vagyunk a Misi-mosoly (Nevetés a kacajért) Alapítvány, az egyetlen hazai konkurenciánk pedig az Anonim Clown Kft. Én nem akarok róluk mondani semmit, nem is tudok, de szemét módon trükköznek a számlákkal, meg az 1%-al, meg az alapítványi papírozással. Mi ezt nem mernénk megcsinálni. Egyébként a bohócos mellett van nekik még egy kutyás alapítványuk is, azzal is két kézzel nyelik a támogatásokat el. Kutyafarm az életért! a nevük, bár azok a kutyák csak papíron ugatnak, egy darab élőjük sincsen, vagy valami, érted? Csak az üres kennelek, ha kijön az ellenőr, betöltik valamivel. Az az okádékul szívbemarkoló reklámjuk még most is fut a tévén, tudod, amikor ott fekszik az úttesten a palacsintává vasalt, lapos kutya, a narrátor pedig vádló hangon azt mondja: „Ezt a kutyát valaki nem hagyta állva…Talán maga! Vagy maga? Vagy Ön? Támogassa az állatot!”

A legkellemetlenebb vitánk az egri gyerekbuszbaleset után történt tavaly, amikor is minden egyeztetés nélkül, SOS-be kellett berohannunk az egri közkórház sürgősségijére, nevettetni. Mire beértünk, a legsúlyosabb sérültek már elhunytak, mi pedig kitartóan mulattattuk a maradékot, sokan nem figyeltek a műsorra, mondjuk a kómások, meg az altesti traumások. Vért és izzadságot nem kímélve bohóckodtunk. Na, egyszer csak betoppan! A nagy piros cipő. Ferike bohóc, az Anonim Clown-tól. Amint rájött, hogy a kórterem már nem bohócmentes, sőt, bohócszemélyekkel jócskán töltött, mosolya lehervadt, a spriccelős virág a gomblyukában szintén. Rám vetette szemtelen szemét, megsemmisített, majd hátat fordított és dühösen elviharzott. Azt hittem, ennyi volt, de megvárt minket a büfénél a bandájával. Ferike nagyon mérges volt rám: „Mi az anyádat keresel itt? Lesenkizel? Mit ugacc, faszkovicskám?! Én már ’87-be a Cimbóriában nevettettem a szarosokat, amikor te még a pelenkádba hugyoztál, basszájba. Ájjál le, bazmeg, sürgősen, ki leszel te nyírva, bazmeg, ebben a városban te nem bohóckodol többet, elintézem. Messzire elér az én kezem” – azzal egy rugón ki is engedte a kabátujjában várakozó tréfaöklöt, majdnem orrba talált vele, de megállt előttem 1 centire. Legközelebb talán nem fog…

Ferike visszahúzta az öklét, majd így folytatta: „Mert tudod, lehet viszolyogva szopni a faszt, meg lehet örömmel, ezt jól jegyezzed te meg. Megveretlek, lelövetlek, beveretem azt a nagy piros orrodat” – mindezt még ijesztőbbé tette, hogy az átok egy fülig pirosra rúzsozott szájból jött, amit fehérre sminkelt arc keretezett. Most nem viccelt, rázta közben az ideg. Ilyen a hidegen tálalt kontraszt. Bohócszagú illatgyertya, melytől gyenge, közepes test lettem.

El kell fogadni, hogy minden ember valamilyen.

 Praktizálás közben sosem iszunk, nem kell az a mókához, ez pont olyan, mint a boncmesternél: ha pia kell neki ahhoz, amit csinál, egyszerűen nem való arra a pályára. A nevetés munka, s nemesít messze a fájától!

Most pedig elmesélem azt a nagyon érdekeset. Az utóbbi időben felfedeztem egy furaságot magamon. Először a jobb, majd a bal tenyeremen. Pont a közepükön. Kettő húszforintosnyi vörös seb. Nem cigivel csinálhattam, mert az nem ilyet üt. Legalább nem fáj, ha nevetek. Hiába dörgöltem sminklemosóval, nem jött le. Úgy néz ki, mintha öntudatlanul kifújtam volna a vörös orromat a tenyerembe. Sebeim nem közönségesek: exkluzív mélységük van, vagy hogy mondjam. Tenyérbe támadtak hirtelen, néha csepegnek is, emiatt össze is vérezem a bérletem meg a gyerekek fejét, ha nem figyelek oda. Lehet, hogy elkrisztusodtam, de ha ez Isten újabb kicsi vicce, én nem kérek a megváltásból! Nem érek rá. Tartsa meg az epifániát. Szent szúrt seb nélkül is tudom, hogy jó bohócorvos vagyok. Mert a visszajelzések nem maradnak el. A minap is odajött hozzám a Müpába egy vén bécsi néni, hogy „ó, grüssgott, hadd gratuláljak, művész úr, maga olyan sőn volt egész nap ezekkel a kinderekkel, mint egy der experimental művészfilm”. És nekem ennyi elég. Nem akarok megváltó lenni. Akár film noir vagyok, akár nem. Egy bohóc ne vegye magát túl komolyan se, de adjon számlát, igenis! Az intenzív jókedv, a műthetetlen mosoly, a krónikusul eszméletlen móka és az együttség számít, ha. Fedezd fel magadban a mindenkiben ott kacagó bohóct, mert az az, ami a leglényeg! Nem a stigmák.