A nem vidám sales-szes és a személyi kudarc

salesman-280x300.jpg„Remélem mától csupaszuper dolgok jönnek” – sóhajtott a sales-marketing manager a jógatábor első napján, pedig érezte, csak azért hazudik magának, hogy legalább egy kicsit boldog legyen. Itt sem hagyta békében nyugodni a meló, pörgött az agya, az a marketingkommunikációs agyalapi mirigy, fejben próbált online és offline hirdetési felületeket értékesíteni, és a cég meglévő ügyfélkapcsolatait account ápolni, éves, negyedéves partnerspecifikus aktivitásokat megtervezni, forgalmi és profitterveket ácsolni. Felsőfokú marketingkommunikáción végzett, tárgyalóképes angol nyelvtudással, stratégiai gondolkodásmóddal, konfliktuskezelésből jeles, fiatalos, energikus, rámenős alakzat volt, csak este sírt, ha nem látta senki, és nem a versenyképtelen fizetése miatt, hanem azért, mert semmi stílusa nem akadt. Próbált vásárolni stílust, és látott is eladó stílusokat a vaterán, de mind nagyon drága volt neki.

Próbálkozott a saját stílus előcsiholásával, nézte a divatot, mi az, ami zajlik manapság - így újította be a TaekWan-Do órákat, pontosabban csak egyet, mert már az elején visszahőkölt, ugyanis a szenszej kiabált vele és estére karatekönyöke lett. Szeretett volna yuppie lenni, Wall street-i aranygyerek, de ehhez túlságosan előreugrott dús szabolcsi szemöldöke és a szeme is aprón és eszelősen forgott, vonásai cseppet sem kifinomultak (na azért mégse balta ez az arc, csak nem szép).


Lehetne még elcoelhosodott nőmegértő ezo-érzőlény, a nőcik és az előjáték nagy barátja, őrizője s odafigyelője. Ezt a stratégiát használják azok a béna fiúk is, akiknek nem jutott barátnő - és működik. Csak hogy neki egyelőre nem nő kell, hanem az a kibaszott stílus.

És ezen a ponton egyszer csak leült a sztorija, leülepedett, mint a daikiri aljára a vasreszelék. Feladta magát.

Magánéletében hűtőhideg színmalaccal indítja a reggelt, most meg szójacsírázik itten, meg zablézik helyette. Otthon is mindig megromlott a szulákandi a frigóban, nem ette.

Senki nem mondhassa, hogy ő nem kereste eleget a saját önmagát, és nem akarta önnön stílusát megalakítani igazán, mert nagyon is. Először a versekkel próbálkozott.

Költősen kifejezni legönmagát, lelke legjavát, de nem túl érvényesült, mint szappan a száraz lavórban. Túlérvényesületlen maradt. Többször és alaposan vérsértődött, amikor a félkemény sajtokhoz szóló himnuszait nem akarta egyik irodalmi lap sem leközölni. Elkezdte átvenni a többi kortárs költő témáit: önproblémázni, szorongani, globalizációba fulladni. Írt a koszos városról, kisiklott emberi életekről, a szürke járdáról, elhagyatott ipari épületekről „melyek, mint a sivár szegények tészta szájai”, majd ráment a divatos önkesergésre, de amikor ez sem jött be, elkezdett nőibajoskodni, análiskodni, később sötétedni és szürreálkodni, de hasztalan. Aztán nemzetieskedni, majd erdélyeskedni, de semmi nem jött be. Rájött, hogy ő egy olyan ember, akinek egyáltalán nem kell verset írnia, nem tehet róla, ilyen halmazból került ki. Az egyik kedvenc versét fejből tudta:

Profán váglak

Rosszabb is lehetett volna,
mondjuk sóval behinteni.
Tóba esett a díva, meg lett írva,
s odalent odalett a smink.

Átnyomom bűnös arcom,
át a gyóntatófülke rácsán,
hadd szaggassa csak apróra,
hogy szent nokedliként potyogjak
kitárt markodba bele!
ímé, ez a szent gnocchi
mind a tiéd, vigyed!

Ezekből aztán szomszédborzasztó önszavalóversenyeket is tartott házon belül, de rendszeres átkopogással bojkottálták az önképzőkört. Egyik kollégája megsajnálta őt, hogy nulla a stílusa, és megjavasolta ezt a jógatábort, hogy itt állítólag kifejlődik egy saját.

Így került a Hunyd le arcod fantázianevű jógatáborba, fent, a bükki széphegyekbe, Répáshuta mellett. És itt neki kellett lépnie, önállóan.

Az élet szövegszerkesztőjéből nem mindig ugrik elő az Office Súgógémkapocs, néha magadtól kell rájönni, (vagy rámenni) a dolgok hogyanjára.

„Nagyon fontos, hogy megbéküljünk önmagunkkal, felismerjük káros rezdüléseinket, arcunkat, és elkerüljük az elkerülhetőt” – jegyzetelte a guru-jóganő szavait az első előadáson.

A sales-szes aggódott a vadon miatt, nehogy egy éjszakai őzike bedugja a fejét a sátrába, miközben szunyókál. Kisdobos kora óta nem aludt tájvédelmi körzeten belül. Fő gondja a környezettel kapcsolatban adódott. Számára a nyílt mező legalább olyan idegesítő volt, mint egy nyitott és üresen várakozó Word dokumentum, a villogó kurzorral, ugyanis arra ösztönözte, hogy sürgősen csináljon valamit, írjon rá, mert észreveszik, hogy leállt a motor, megállt pihenni a kolléga, és akkor jaj neki. Pont ilyen érzést keltett benne az anyja ódon, kínos rendben tartott, marcipánszagú nappalija, amiben mindig ugyanúgy ketyegett az az öreg óra, éreztetve a módszeresen előre rohanó időt, ami csak telik és zakatol, csak előre, nincs pihi, szem se.

Most meg a természettel kéne együttmozognia. Idegesítően terjedelmes ez a naturális csend…

Reggel felhúzták a táborzászlajt, melyen két egészséges szójakalász ölelt közre egy lótuszkoszorút, majd elkezdődött a foglalkozás. Az első csakramasszázs óra után megtalálta őt egy tüsire nyírt galambősz vitanéni, olyan ordenáré sminkkel a feszes orcáján, amit eddig csak bohócokon látott. A néni kérdés és szemkontaktus nélkül nyomta neki a magáét: „hoj, de elegem van, én Bécsből jöttem egészen ideáig. És tudja meg, hogy még itt is megy az egózás, egy ilyen jógatáborban, mert láttam ám, hogy az a nő… ott, ott, igen, aki most megy ki a vécére, ő, négy ülőpárnát gyömöszölt maga alá a csoportos ashram-meditáción. Úgy képzelje el! A gerincferdüléses kibaszott léböjtnyanya” – háborgott a hölgy, majd azt is elárulta, hogy a jógatáborokba előszeretettel épülnek be a földön kívüli fénycivilizációk küldöttei is, hogy felmérjék a spirituális előrehaladásunkat, és amikor megszólítják őt, és kikezdenek vele, vagy csupán egy bizarrszexre hívják a fa mögé, már sejti, hogy valójában nem ő a cél, hanem az invázió.

„Ki szart ide? Oké, hogy természet, de ott a klozett két méterre tőle, majmok!” – kiabálta valaki az ebédnél a sales-szes háta mögül, de nem felelt, mert tudta, hogy nem ő volt - inkább konok, örömtelen csírakanalazásba kezdett. Órákig ment a vita, hogy medveszar vagy emberé, de döntetlen lett az állás. Megpiszkálta a csomagot még egy ornitológus is, és váltig állította, hogy madáré sem. Akárhogy nézzük, emberé. Az őzikéből meg a vaddisznajból egyáltalán nem ilyen jön. Soha nem derült ki, ki hagyta ott.

Reggel egy lila joggingos öreg bácsi éppen azt fejtegette a sales-szesnek, mennyire milyenek már ezek a mai fiatalok, és ő már nem is érti: „Pedig régen milyen fessek voltak a fiúk! Szépek, mint a Jávor Pál! Így kéne most is. Elegáncia volt, még a fiatal fiukon is. Szerettem is nézni őket a parkból, a bokrok közül. Hogy egy krémesért mit meg nem tettek azok a drágák! De ma már csak leköpködnek meg pede-rassz-tának neveznek. Tudod, mire örülök tökre? Ennek a fészbukrendszernek: mert a sok hülye kis takony szépen feltölti oda nekem a görög nyaralás képeit, ahol egyszál kisgatyában pózolnak, élvezik a széptestüket, én meg… jóóól megnézem, alig van közben szabad kezem… nincs is több bokrozás. Na, nem zavarlak, biztos sok dolgod van még a kopaszodáson kívül.”

Délután valamiért kiszúrta a sales-szest egy szemrevaló nő, nem volt csúnya, mint sejtenénk, csak fura: rózsaszín tornadresszes, irdatlanul vékony testén egy hatalmas fej csücsült, idegesítően szabályos fogsorral. Megszólította a sales-szest: „Szia, nem kocogunk egyet a fák között? Van itt valahol egy forrás. Állítólag aranyhomok van benne” A férfi a hirtelen támadt nő látványára nézett, majd elmosolyodott. Gondolatai a határidőnaplója és egy őszintétlen, dacos maszturbáció között pattogtak, ám most, ezen a tétova nőtesten feszülő, rózsaszín dressz láttára elindult benne valami, ami még eddig soha. Meg is ijedt magától egy-két kissére. A nő így csicsergett tovább:

„Figyu? Ki énekli azt a számot, hogy iminimi-szeminimi, juváp juváp?”

…és a sales-szes a harmadik napon megtalálta a stílusát.