Az Éjjel-Nappal Budapest irodalmi mélységei

 ejjelna.jpgVajon milyen kincseket rejthet ez a bájosan egyforma epizódokat kínáló, különösebb értelem és cél nélküli, minden tanulságot mellőző tévés akciókomédia? Milyen szakmai bravúrokat igényel az alkotófolyamat során, hogy a végeredmény olyan kiváló és sablonos legyen, mint amilyen szokott. Íme 8 állandó párbeszédpanel, melyekből a varázslat megszületik, Len Lelevin térségi szakirodalmár kiegészítő kommentárjaival.

 

1.
„Igen? Nem érdekel! Kinek képzeled magad, azt mondd meg? Én nem tudom, kinek képzeled magad, de mit képzelsz magadról?! Minek képzeled magad, he?” - az életszerűséggel paralel kirohanás már-már megbotránkoztatóan naturalista szemszögből ábrázolja az emberi esendőséget. Az emberét, aki folyton tele van örök érvényű kérdésekkel, és minduntalan az Univerzum szemére veti, válasz után sopánkodva. A mondatvégi „he” hétköznapi egyszerűséggel nyomatékosítja, s mintegy követeli a választ. A felkiáltó és kijelentő módok megkérdőjelezhetőek az eszmei lényegiség kurzív attribútumában, s mint „harsány vadászkés” hasítja a valóságot. Hiába a dramaturgiai sikerrecept, e melodráma szereplői is inkább áldozatok, „túszok a kamera előtt”, akiket a Nagy Testvér zamatos hőzöngésre kényszerít éjjel-nappal.

2.
Megcsaltál? Tudom, hogy meg ! Komolyan mondom, elintéztetlek! Nem tudom, te kiket ismersz, de én ismerek pár embert! Kicsinállak! ” - figyelték a drámai rianást? Fontos a pontos időzítés, hogy az összbenyomás remek lehessen. A nyers közvetlenség olykor zavarba ejtő, ám a lezárásként beillesztett, metaforikus feloldás megbocsáthatóvá teszi az egysíkú időhúzást. A képen kívüli feszültségről akkor értesülünk, amikor megtudjuk, hogy az erőszakos férfi főszereplő „ismer embereket”, vélhetően veszélyes embereket, akiknél a kedvesség és az emberbaráti hozzáállás ismeretlen kifejezések. A feloldás a panel középpontjában helyezkedik el, hiszen ha ennyire részletesen tárgyalja a fenyegetést, biztosan nem gondolja komolyan. A forgatókönyvíró mesterek tudják, hogy a mai embert csak egy kiadós zen pofonnal lehet kimozdítani a komfortzónájából, hogy végre életre keljen.
3.
„(...) Ne, te hallgass ide! Kár elbújnod mások mögé, ha nem adod önmagad! Egész életedben csak hazudtál! Lefekszel velem? De ma.” - eposzi színezetű elmarasztalás vegyül a kiskanos tinierotikával egy érzelmileg túlzsúfolt kirohanásban. Megmutatja az ember emberi oldalát: elölről, hátulról, mély benyomásokkal, alá-és fölé rendeléssel, hogy a színészek az összes dramaturgiai lyukat betömhessék egyedi játékukkal. Az azonnali szex gyötrelmes ígérete feloldja a sztori és a néző (befogadó) közti határt. A transzperszonális rövidség kigúnyolja és fölöslegessé teszi az udvarlás avítt módját, mintegy látványossá téve a főműsoridőben leadható verbális erotikát. Ha a puha költői elképzelésből, a textusból, mint ösztönből indulunk ki, láthatjuk, hogy a magányos keserv, mint öröm, a boldogság, mint borzalom, a nyelvi kivetítés, mint Erő domborodik ki.

4.
„Te miről beszélsz?? Engedjél már el!! ...jézusmárja! A mi kapcsolatunk csak ennyi volt, amennyi volt, nem tudom, mennyi volt, de ennyi volt. Fogd már föl! Mit képzelsz, te gyökér? Megüsselek? Megütlek!” - A Sztanyiszlavszkij-módszert idéző gyakorlatias gondolatmenet élénk képi világot, néhol üdítő erőszakot varázsol elénk, cinkosan lopakodó iróniával. Cseppet sem árnyalja azt az univerzális toposzt, s sztereotípiát, amikor két ember hirtelen szenvedélyesen utálni kezdi egymást. A feszített tempójú pikantéria épp úgy tapintható, mint a sekélyesen értelmezett, posztmodern elutasítás-motívum. A dübörgő konzumcivilizáció öngyilkos melodrámája egy csendesen moralizáló, de szerfelett cizellált „csónakban” a túldiadalizált predesztináció körül.

5.
Álljál már le, mi bajod van teneked? Jól vagy?! Neked komolyan ilyen hülye a felfogásod? Ne érj hozzám! ” - Az ügyesen adagolt mesterkéltség könyörtelen, és az éles társadalomkritika ellenére némi eredeti hamisság is tetten érhető ebben a magvas szólamban. Szállingózó szubkompenzativ igyekezet érzékelhető a recepció horizontok spektrumában, s mintegy jól körülhatárolható, komplett esztétikai manifesztum pillantható meg a Leglényeg. Egy mindentől lecsupaszított vonatkozás emelkedik elénk. Ebben a magában álló rendszerben a szép elvileg lehet jó, a kimondott szó lehet mérték egy szakralizált környezetben. Nehéz a tisztánlátás a differenciálatlan komplementer komplexek közt, ám a hierarchizált destrukció a szépség megkerülésére törekszik, és néhol a sarkított terek ignorálása érhető tetten. Hátat fordít a konvencióknak, mert a szeparációs szorongás, mint maximalista „hajhab”, fogja össze a történet frizuráját.
6.
„Gyere, te gyökér, itt ugassál! Nekem beszélsz? Mondd, te nekem ugatsz?? Te meg kihez beszélsz?? Te hozzám beszélsz?” - Hatalmas erő-ábrázolást és régi filmklasszikusokra való utalást fedezhetünk fel itt. A letisztult koncepció idő-és térnyerése már-már pimasz, az éles, de használható egyenesek kereken körvonalazódnak. Látszani engedi a nagyvonalúságot, ellenben a szereplők befagytak saját kétségbeesett prózájukba, ezért az eszményi tágítás hirtelen csap le a paradigmatikus mesterkedésre. A koherens igazságtartalmat statikus képek kapcsolják össze esemény-szerűvé. Minden alacsonyság magasabb összefüggések birtokába kerül. Direkt prejudikál, amikor az elidegenítő, mégis reprodukálhatatlan, implicit „nézeteltérési szarakodásról” van szó. A szavak címzettje egy sematikus világ. Az interperszonális, kurzív textus, mint „fáradt gőz” csapódik egy túlexponált attribútumra, de az ambivalenciától sem mentes szünetek autentikus elővigyázatra intenek.

7.
Felrúglak, ha még egyszer a Vivienhez érsz, fölfogtad? Velem te ne szórakozzál, majd mindjárt megmondom, kivel szórakozzál?” - A megkülönböztetés koncepciója élesen restriktív, egyfajta megbecstelenített paradigmához hasonló, mégis valódi mesterséges artifikálás érhető tetten poétikus eszméjében. Ez a fenyegetés egyfajta „mediterrán könyörgés”, hirtelen felindulásból elkövetett, nagyvárosi lovagiasság (kiállni egy nőért), ám minden igyekezet ellenére a szavak mégis bepotyognak a mondatok közé. Fényűző destrukciós bázisa párhuzamba állítható a megtévesztés igazságával. Szubjektuma frissen sült pékáruként nyilvánul meg, és a száműzetés ciklikus kiszolgáltatottságával „fenyeget be”.

 

8.
Mi van? Mi van? Mi van? Mi van? Mi van? Mi van? Mi van? Mi van? Mi van?” - a túlhajszolt kérdéshalmozás újra behívja a posztmodernt. Az érzelmi „fogócska” folyamatosan visszakényszeríti magát, így a saját farkába harapó kígyó mondanivalója szabaddá válik. Az intim, belélegezhető eszméket hangosan teregeti, létmódja pontszerű és közvetlen, hogy hozzátegye legsajátabb traumáját. Minduntalan nyitott, paradox jelleggel bír, kontúrjai élesek, mert tudja, hogy senki sem teljesülhet maradéktalanul egy irreverzibilis világban. Megérzései parádésak, számba veszi az esszenciális világot, így mindannyian részesévé válunk egy olyan univerzumnak, ami egyértelműen visszautasítja a kimondott szót, ezért olyan roppant performatív, ám a dedukció csupán esztétikai funkciót tölt be. A szavak szőrtelensége egybecseng a szubjektív reflexiók terminusaival, infernális, de időhöz kötött, mégis, monoton kontextusában egyfajta disszonáns beköszönés. Freudi közegbe helyezi önmagát, mely szimbiózisban kölcsönösen feltételezi létezésének elviselhetetlen könnyűségét mások létezésével.

 

Címkék: celeb, szex, szerelem, trend