Az 19997 óta rendszeresen publikáló írógéniusz már több generációnak mutatott irányt, s legújabb regényében sem torpan meg, hanem szilajul tart előre. Fehér fenyvesek című kötete egy vagy több ember viszonyát mutatja be, már-már megbotránkoztatóan naturalista szemszögből. A közvetlenség olykor zavarba ejtő, ám a lezárásként beillesztett, metaforikus feloldás megbocsáthatóvá teszi az egysíkú időhúzást. A regény kérlelhetetlen részletességgel mutatja meg az ember emberi oldalát, magabiztos, szerethető helyszínek és mély benyomások közt. Az alkotás egy hosszú hétvégét ölel fel röviden. A szerző mindvégig zseniálisan játszik az idővel és a terekkel transzperszonális és engesztelhetetlen mellbedobásokkal. A gyakorlatias gondolatmenet élénk képi világot, néhol üdítő vontatottságot varázsol elénk, cinkosan lopakodó iróniával. Cseppet sem árnyalja azt az univerzálisan túlexponált toposzt, s sztereotípiát, amikor két ember, vagy két tárgy hirtelen szenvedélyesen ragaszkodni kezd egymáshoz. Az impulzívan integratív vaginális fintorok és berögzült mintázatok ellenére Hortobágyi tudja, hogy a jó író jó olvasó is egyben.

„Olga cseppet sem szerette a lovakat, de a sárgabarackot már annál inkább, noha arról fikarcnyi tudomása sem volt, hogy a sárgabarackok nem kedvelték őt. Most, ahogy itt áll egy szál stólában az orosz-szerb határnál, hirtelen különleges fűszerillat üti meg az orrát. „Igen, ez az. A hazám szaga" – gondolta Olga, aki ma minden volt, csak Olga nem. Bár a hazák többszagúak, a szív érzései szagtalanok, a szív mindig megérzi azt, amit a szél visz, minden határt átlépve. S amit a szív érez, az a szemnek tényleg láthatatlan. Jobbára.”

Feszített tempójú pikantéria, a posztmodern sekélyesen értelmezett revansa. A dübörgő konzumcivilizáció öngyilkos melodrámája. Csendesen moralizál a cizellált pesszimizmus baldachinnal fölényesen körbehintett, diadalizált predesztinációja körül. Bárgyúan, ám primitíven apellál a Hibátlan kerülgetésére. Az élesen narrált társadalomkritika ellenére némi eredeti hamisság is tetten érhető, bár a szubkompenzatív igyekezet minden szereplő részéről érzékelhető. Jól körülhatárolható komplett esztétikai manifesztum pillantható meg, hiszen ha a puha költői elképzelésből, a textusból, mint ösztönből indulunk ki, láthatjuk, hogy a magányos keserv, mint öröm, a boldogság, mint borzalom, a nyelvi kivetítés, mint Erő domborodik ki. Egy mindentől lecsupaszított vonatkozás emelkedik elénk. Ebben a magában álló rendszerben a szép elvileg lehet jó, a kimondott szó lehet mérték egy szakralizált környezetben. Nehéz a tisztánlátás a differenciálatlan komplementer komplexek közt, de a referenciától sem mentes szünetek autentikus elővigyázatra intenek. A hierarchizált destrukció a szépség megkerülésére törekszik, és néhol a sarkított terek ignorálása érhető tetten. Hátat fordít a konvencióknak, mert a szeparációs szorongás, mint maximalista „hajhab”, fogja össze a történet frizuráját.
A letisztult koncepció idő-és térnyerése már-már pimasz, az éles, de használható egyenesek kereken körvonalazódnak. Látszani engedi a nagyvonalúságot, ellenben a szereplők befagytak a prózába, az eszményi tágítás pedig hirtelen csap le a paradigmatikus mesterkedésre. A koherens igazságtartalmat statikus képek kapcsolják össze esemény-szerűvé. A felállított kérdések eldöntendőek, miközben hamis pitvarokat implikálnak az Ördög és az Angyal kettős, belső játéka köré. A valóság leképezése hátul történik, ahol a külső valóság belső lényegiséggé érik, és minden alacsonyság magasabb összefüggések birtokába kerül. A szereplők két kézzel kapnak a mindenkori befogadó után. Direkt prejudikál, amikor az elidegenítő, mégis reprodukálhatatlan, implicit párbeszédekről van szó. A kötet címzettje egy sematikus világ. Az interperszonális, kurzív textus, mint „fáradt gőz” csapódik egy túlexponált attribútumra.
A megkülönböztetés koncepciója élesen restriktív, egyfajta megbecstelenített paradigmához hasonló, de valódi mesterséges artifikálás érhető tetten poétikus eszméjében. Az időnként sóhajtozó nők mediterrán könyörgései beesnek a "filmkockák" közé. Fényűző destrukciós bázisa párhuzamba állítható a megtévesztés igazságával. Szubjektuma frissen sült pékáruként nyilvánul meg, és a száműzetés kiszolgáltatottságával szolgálja ki a mindenkori olvasót.
Egyértelműen visszautasítja a kimondott szót, ezért olyan roppant performatív, ám a dedukció csupán esztétikai funkciót tölt be. A létigék "szőrtelensége" egybecseng a szubjektív reflexiók terminusaival, infernális, de időhöz kötött, mégis, monoton kontextusában egyfajta disszonáns beköszönés.
Freudi közegbe helyezi önmagát, mintha szimbiózisban kölcsönösen feltételezné egymást önmagával. A filmes „fogócska” folyamatosan visszakényszeríti magát, így sikamlós mondanivalója szabaddá válik. Az intim, belélegezhető eszméket hangosan teregeti, majd saját magába kanyarodik vissza, saját maga felé halad, hogy saját farkába harapjon. Egy generációkat generáló dacregényről van szó, mely magával hozza saját magát, létmódja pontszerű és közvetlen, hogy hozzátegye legsajátabb traumáját. Minduntalan nyitott, paradox jelleggel bír, kontúrjai élesek, mert tudják, hogy senki sem teljesülhet maradéktalanul, hisz implicit módon irreverzibilisek vagyunk. Hortobágyi megérzései parádésak, mert számba veszik az esszenciális világot, így mindannyian részesévé válunk egy olyan univerzumnak, ahol a sok embertelenség túlságosan is emberi. Ez a regény nem azért van, mert nincs, hanem azért nincs: mert van!