XIV. Lajos és a nagyképernyős tévé

200px-Louis1667.jpgXIV. Lajos zavartan toporgott a mozgólépcső előtt, kissé feltartva a szembeforgalmat. Mert hogy ő még ilyen lépcsőt nem látott. Állnak az emberek, és mégis jönnek! Lóvontatás nélkül! Lajos nem volt kétségbeesettlen, hiszen az egyik pillanatban még az 1600-as években fogadtatja el a klérus tagjaival a gallikán cikkelyeket, a következőben pedig már - egy spontán kialakult időcellának köszönhetően – a WestEnd kellős közepén találja magát, napjainkban. Előfordul az ilyen. Ahogy XIV. körülnézett, nem tudta másnak felfogni ezt a tágas és fényes hodályt, mint bálteremnek, igaz, az ő ízlésének nem volt elég barokkos. A versailles-i kérója sokkal fényűzőbb és mozgalmasabb. De a belmagasság az kurvajó, még ha kerubtalan is.

Fényár van és zene szól, tehát valami esemény zajlik itt. Netán bál. Viszont csak kevesen lakomáznak, azok is valami érdekes anyagú színes tálcáról. Valami gömbölyű cipószerűséget tartanak a kezükben. Sehol a sült fácán, sehol a malacpecsenye, sehol az áfonyás fürj. És hol van a töménytelen ezüstnemű? Lajos azt is megfigyeltre, hogy többen sétálnak, mint esznek – biztos csak az előkelőségek ehetnek itt, a többiek nem, nekik valamiért sétálniuk kell.

Lajos évek óta abban a hitben él, hogy minden az övé, (hiszen az állam ő volt) így azonnal a magáénak érezte a fura bálterem tulajdonjogát. Nagyon bejött neki, hogy nincsenek gyertyák, mégis fényárban úszik minden. Tükörből is volt dögivel, a tükör pedig az egyik gyengéje.

A férfiak nem hajoltak meg előtte, a nők sem pukedliztek, csak megbámulták, elég tiszteletlenül. Amikor megszólította őket, nagy ívben kikerülték, mert nem értették a franciát, és biztosak voltak benne, hogy a jelmezes faszi mindjárt egy szórólapot fog a markukba nyomni valami olyasmiről, hogy most nyílt egy új francia étterem a harmadikon, vagy „Fejedelmi árleszállítás” van a NewYorkerben, netán francia napokat tart a földszinti Spar.  

Amikor Lajos, úgy ahogy megszokta a hirtelen környezetváltozást, elkezdte önmagát adni, majd uralkodósan belemarkolt a Szamos Shop kirakatába, és marcipánnal tömte be a száját. Hiszen neki mindent lehet. Az eladó kislány azonnal sipítozni kezdett, hogy amit a maskarás úr megzabált, lesz szíves kifizetni, vagy kiabál a Tamásnak. Oda-vissza nem értették egymást, Lajosnak a magyar tudása volt slendrián, a csajnak pedig az összes.

Lajos betért a MédiaBoltba és lenyűgözte a sok nagyképernyős tévé. Biztos volt benne, hogy ezek az „ablakok” a sátánizmus remekei, valahogy mégis zavarba ejtően jó volt nézni őket: megtűrt volna egy ilyet, otthon a hálószobájában. Ágyból nézné valamelyik ágyasával. Vagy valamelyik márkinővel. Vagy egyedül. Amikor Lajos a tapitelefonok közé keveredett, először ékszernek vélte őket, majd elkúrt zsebtükörnek. Bizalmatlan volt a tapintásra kényesnek tűnő szarufoglalattal, mert képtelen volt rájönni, milyen állaté lehet, de hamar túltette magát a dolgon, nem zavarta sokat a mobilokat. Kifele menet XIV. leült a szökőkúthoz. Egyszer csak azt vette észre, hogy gyerekek állnak mellé, az anyjuk pedig lefotózza őket, persze Lajos mindebből csak annyit állapított meg, hogy az apró, villámló dobozt az arca elé emeli a fehérnép, majd célba veszi vele. Ha tudta volna, hogy ezzel az ügyes kis szerkezettel mennyit spórolhatott volna az udvari festőkön…! De nem tudta.

Lajos nem vett kosarat a Spar-ban, úgy masírozott be, sokan meg is bámulták. Egészen addig nem keltett nagyobb feltűnést a biztonsági őröknél, amíg el nem kezdte zabálni a zöldségrészlegen a nagy szemű spanyol szőlőt. A szekuritik azonnal rárepültek és rendre utasították. Lajos meggyőződéses uralkodói pillantásaitól sem hunyászkodtak meg, hisz minden futóbolond elhiszi, hogy az, aminek öltözött - szelíden karon fogták és vitték a vizsgálati szobába. „A parókás úr nem hajlandó abbahagyni a termékrongálást, és a szőlőben kárt hajtott végre” – ennyi került a jegyzőkönyvbe, mivel se személyije, se mása nem volt, csak Lajos aranya, de az senkinek nem kellett, mert azt hitték, csokiból van. A legfőbb gondot a nyelvi akadály jelentette. Arra hamar rájöttek, hogy a jelmezes férfi szájából gyöngyöző nyelv valószínűleg francia. Szerencsére a Libris kislány a másodikon tudni kicsi francia, ő fordított nekik. Amikor XIV. beszélni kezdett az államügyekről, az udvari életről, meg az ilyen-olyan örökösödési háborúkról, már mindenki megbizonyosodott az igazságról: a parókás úr tébolyult. Meglépett a diliházból, betört egy jelmezboltba és helo. Vagy valami betépett drogos, aki most egy elég kemény történelmi tripen esik át.

Rendőrt hívtak, de kértek mellé egy mentőkocsit is, ha lehet, kényszerzubbonnyal és sok-sok nyugtatóval.

Amikor a rendőrök befutottak a két markos ápolóval, XIV. Lajos a legjobb pillanatban halványodott el. Végül lassan köddé vált, és teljesen elenyészett a székről, amire ültették.

Visszaolvadt a saját idejébe.

Na, most mit írjon a zsaru úr a jelentésébe? Hát a doki? Megegyeztek abban, hogy itt senki nem ért semmit, ez valami Bermuda-háromszögös dolog, az pedig nem az ő asztaluk, majd mindenki eredt a dolgára.

Ki hitte volna el, hogy a helyes Lajost véletlenül egy időcella ragadta el? És hogy miért pont őt, az abszolutizmus klasszikus képviselőjét, miért nem egy kegyencnőt vagy egy egyszerű földművest ? Hát a franc tudja, neki is ugyanannyi joga van időviharba kerülni, mint bárki másnak. Meg így, Lajossal sokkal izgalmasabb a történet, mint a Bourbon-házból akárki mással, vagy egy kegyvesztett hugenottával.

Azért kicsit lehet ám örülni, hogy nem a Hitlert vagy Mussolinit repítette ide ez a szertelen kozmikus időszellő, ide, a Ringló utca 55-75 alá, mert ők bohókás szédelgés helyett csak balhéztak volna.

 

Címkék: rejtély, vendég, hoci