Ámokfutásom úgy kezdődött, hogy Andi megkért, olvassam el az egyik novelláját. Elolvastam. Stílusa letisztult, irányvonalai átláthatóak, mondanivalója pedig erőteljes és szabad, semmi giccs, semmi csapongás; jobb, mint amit én valaha is írtam. Azt is leszűrtem belőle, hogy kedvenc motívumai közé tartozik az eső és a könny, mint metafora, mint kulcs, mint … nem is tudom, mi. Néha drámaian össze is kapcsolta őket. Aztán feltűnt még valami, ugyanis a főszereplő jellemzéséből magamra ismertem. Andi egy olyan srácról írt, aki úgy próbál közeledni a barátnőjéhez, hogy távolodik tőle, egyre messzebbre utazva az országban, aztán amikor visszatér hozzá, egy palack esővizet nyújt át neki, amit azokról a helyekről gyűjtött be, ahol megfordult. ...És a novellának itt vége szakad. Semmi további magyarázat. ...De mi lett azzal az ajándék esővel? És mi lett kettejük szerelmével? Az esővíz a kezdet vagy a vég szimbóluma volt?

Mivel makacsul tudni akartam a folytatást, elhatároztam, hogy a főszereplő bőrébe bújok és egy üres pillepalackkal nekivágok az országnak. Úti céljaimat nem én választottam, hanem az időjárás előrejelzés; a mobilom lett a navigátorom. Arra mentem a kocsival, ahol épp esőt jósolt a meteorológia. Első állomásom Szeged lett. Miközben vártam a szegedi esőre, szegedi halászlét rendeltem egy szegedi étterem teraszán. Én már tudtam, amit a többi vendég még nem; hamarosan nyakunkba szakad az ég. Ahogy lassan kanalaztam a levest, úgy éreztem, hogy a helyiek gondolatait eszem, az álmaikat, és azt, amiben hisznek. ...Aztán a zivatar megjött, elkapott, és én is elkaptam őt. Az emberek huhogva pattantak fel körülöttem, mintha valami rossz történt volna. ...Újra kocsiba szálltam és meg sem álltam Tihanyig. Egy kis téren megláttam, ahogy egy galamb visszhangot lop egy koldus földre rakott kalapjából. Várakoztam. A Bencés Apátságból felszálló imákat talán magukba itták a felhők is, így ez az eresztés igazán különleges darabja lesz az esőgyűjteményemnek. A csapadék időben érkezett, én pedig betakarítottam pár cseppet. Tihanyból Sopronba mentem. Szép kis táv volt, hajtottam, mint a meszes. A Tűztorony tövében kaptam el az esőt. Félénk, bizonytalan és rövid volt. ...Mobilom innen Keszthelyre küldött, ahol a Festetics-kastély előtt várakoztam. Kiábrándítóan kevés eső jött, pedig ígéretes, hízott felhőket láttam.

A szülinapom Tokajban ért utol. Pont a Tisza-híd közepén lettem 39. ...Mivel 19:07-kor születtem, 19:00-kor indultam el a hídon, úgy időzítve, hogy pontosan az ominózus konstellációra érjem el a közepét. ...Hogy milyen érzés volt tetten érni az időt? Émelyítően semmilyen. Valahol vártam valamit, de tényleg eseménytelenül telt az a pár perc. Amikor elhagytam a hidat a másik végén, már idősebb voltam. Lementem a folyóhoz. Hiúság nélkül nézegettem arcomat a víztükörben: ez most egy nem túl fiatal, vagy nem túl öreg arc?
Vártam az esőre, de csak a napnyugta érkezett. Leültem egy padra. Andira gondoltam, aki miatt belevágtam ebbe az egész misszióba. Ha most itt lenne, hallaná az iszapos tócsákban megbúvó szimfóniákat, a partra vonszolt öreg, komor csónakok regéit. Láthatná a halászcsárda ablakában hunyorgó, magányos mécseslángot és a tóparti házikók Gulácsy Lajosos eleven borongását. Érezné a part menti fák közé szorult nyirkos időtlenséget és a víz illatát. ...De ez csak idill, semmi több. Mégis úgy éreztem, mintha honvágyam lenne a saját hazámban.
Esővadász túrám utolsó állomása Zalakaros volt, ahol egy csepp esőt sem fogtam, hiába ígért átfutó záport a telefonom. Fejem fölött fáradt, csüggedő, szegényes felhők úsztak, amik nem könnyeztek nekem. Nem bántam, hiszen palackom már így is jócskán megtelt - ideje hát kézbesíteni a zsákmányt.
Miközben Andi háza felé tartottam, végig zuhogott az eső, bátor, kövér cseppekben. Az esőkoktélos palack egész úton jóllakottan ült mellettem. Amikor megérkeztem, esernyő nélkül szálltam ki a kocsiból, bőrig is áztam. ...Csengettem.