„A szerelemhez le kell vetkőzni. A gátlásainkat. Vedd le a sok ruhád. Mint ahogy tudod, a szavazófülkében, vagy a totón sem lehet vaktában ipszilonozni, csak ikszelni” - meséli Györgyné beszprájtozott szemekkel, majd kifújja az orrát és azzal folytatja, hogy nézi a Travel Channel-en ezeket a baszomnagy óceánjáró luxushajókat … és azt vette észre, hogy az utasok zöme csupa vénség, és képzeljem el, micsoda temérdek öregszaggal kell megbirkóznia naponta a hajó légcserélőjének. Györgyné azon kezdett gondolkodni - de gyorsan gondolkodni, mert az ebédidejének 10 perc múlva vége, és vissza kell térnie a Nagycsarnok emeletén lévő butikba, számlázni – hogy vajon mikor találta fel az emberiség a szexet? És főleg, ki? „Szerinted mikortól van, mikortól datálható a szexünk, ez a jó kis finom dolog? Vajon a neandervölgyi ősapánk kívánta meg előbb az ősanyánkat, vagy fordítva? Miről jutott az eszükbe a nem ösztönalapú, hanem kizárólag szórakozásból, örömszerzésből elkövetett szex? Bárányfelhőről nem, az biztos. Vagy csak úgy ment magától és kész? És ha valaki nem akarta? De szerintem az ősközösségben ott mindenki akarta, topon volt a libidó. De ha valakinek mégsem jött meg a szexétvágya, hát győzött az erősebb, és csak várni tudta, hogy végezzen az illető rajta, aztán sétált tovább dínót ölni.”  

„Te is meg a társkeresés. Nehéz” – így jön nekem Györgyné. „Vetélkedsz a zátonyokon, aztán minden kikötőben nő egy nő. Nagy a világ, sok a szereplő. Tartsd a pucád szárazon, a világ alighanem nem a legnagyobb neked. Vadász és őzike, be a susnyásba együtt. Csecspár. Minek neked gyerek? Nevelni? Azt meg hogyan? Kézzel? Ha máshogy nem ért, mert nem szoktak. A földszinten a pék Tomi három pontban fejtette ki, hogy mér nem szabad verni a gyereket. Ha egyszer-kétszer leszáll neki egy lájtos tasli, mert direkt dacból kiborít vagy fellök valamit, az oké, de ha (1.) életvitel szerűen nagyon vered a kisfiút, később valószínűleg buzi lesz, mert azt érezteted vele, hogy nem domináns férfi, hanem egy lágy, hajlítható és befogadó más. (2.) a vert gyerek megjegyzi a pofonokat, és öregkorodra, amikor te leszel kicsi és elesett, visszakapod tőle a verést, kamatostul, és akkor szaladhatsz. (3.) Amint felcseperedik, elhagy és vissza se néz, aztán szépen temesd el magad egyedül. Mindez mér? Mert elidegenítetted magadtól, a kezeddel.”

Időközben, a hatodik szprájtnál, lejöttek Györgyné fiatal beosztottjai és szelíden sürgetni kezdték, mire ő nagylelkűen szétosztogatott köztük pár kurvaanyátokat, majd sértődötten kortyolt. A lányok pedig visszamentek és vártak. Az asszony lehalkította az arcát, bevonta tüzes pillantásait, majd azt mondta, hogy az élet egy olyan érzelmi McDrive, ahol mindenki sorba áll és összevissza rendel, de a krumpli sokszor nyers, vagy félig sült, a shake pedig meleg, a kólába meg belehugyoztak. Csak hambit kérhetsz, nem ám kívánatos kaviáros lazacarcot vagy libamájat! „Itt vagyok én, magyar vagyok, színmagyar. De azt mondják, hogy lopós a magyar, meg bunkó. Oké, de más is lopós meg bunkó, nem csak mi. Sok a tahó az országban, igen, de mennyidbe kerül nem észrevenni az ilyet? Mennyi idődbe? Mert az idő csak telik, és nem tellik arra, hogy visszapergessük a homokot. Mindenki életében eljön egyszer a Határidő ember, elkapja a gallérját, majd elkezdi lökdösni maga előtt, kifele az életből, mint valami ócska gengszter, csak éppen azt nem mondja neki, hogy Lódulj, mozogj már! Nincs időnk bunkónak meg lopósnak lenni, még ha magyar is az ember.”

Györgyné elhallgatott. Hosszú, mély és termékeny volt ez a csend, bár a sikoly szétolvadt a számban. „Tudja, kiket szeretek én?” – kérdi Györgyné. „A festőket. Mindet. Élőt is, holtat is, egyszerre. Tavaly nyáron lementünk Balatonra, odakint szikrázó szabadidő, és elhajtva Siófok üdülőfelületei mellett, megláttam egy parti festőt, rendesen, ahogy kell, felállított állvánnyal, palettával, mondom az uramnak, álljál már meg. Odasétálok hozzá, vászna arccal felém néz, de a félkész festményen nem a Bali hullámzik, nem is a kikötő, vagy legalább egy szomorú hekkes… hanem egy nagy kék kocka. Azt mondja, hogy a víz, a balatonaroma és annak nemtelen textúrája előcsalogatja belőle az asszociációt, az inspirációt, valamelyiket mindig, a nagy tófolyadék csak vizuális metamfetamin neki. Sose festett egy darab tájképet se, pedig 20 éve itt él, de Balaton még nem kívánkozott az ecsetjére. Ha jön és nyafog a kakafejű turista, elad neki egy ilyen kockát, hogy nesze, kubista tó, vigyed, 40 euro - mondta. Nem tehet ezekről a kreatívatlan állatokról, ha nem értik. Jobban veszik a zavarost, mint a tisztát, minél kuszább és kibogozhatatlanabb egy festmény, annál többet ér. Mert tájképet, bocit, csendéletet, meg erdőt láttunk eleget, azokon már nincs mit elemezni, 5 perc alatt le van nézve, nincs rajta felfedezni való, ezen a kockán meg hajj de van, csak az van. És neki nincs pénze mindig. És sok festőnek nincs. A tehetségeseknek sem. És tudod, mit gondolok? Egyszerűbb a messiásokat a haláluk után tisztelni, mert akkor már nem tudnak mondani semmi kompromittálót. Ezért is értékesebb egy halott festő képe, aki már nem nyaggatja az államot, nem ugat támogatásért, és nem szidalmazza őket, ha nem kapja meg. Nem tartja már a markát semmiért. A halott festő már nem panaszkodik, csak oszlik… ez a baj a legtöbb emberrel. A városi nagybunkóság. Vitatkozni, bunkózni, azt tud. De én a legtöbbre rá is szólok, hogy „hé, be ne haladjon az üzletembe már, behozván ide a nézeteltérését, rálépni másnak a szőnyegére, az utcás cipőnkkel!” És én egy ilyen halott festőnek érzem magam. Ecset nélkül.”