Ön ölt már embert saját kezűleg?

VICTORIAN_angels.png …Csak egyetlen egyszer öltem embert egész életemben. Aztán soha többé. Nem vagyok rá büszke, de elmesélem: derűs szerda reggel volt. Egy volt testmeleg barátnőm áthívott fizikailag magához a Margit-szigetre futni, mire én tréfásan sztrichnint ejtettem a szájvízébe, nem tudtam, hogy ennyire meghal tőle. De holtan esett össze. Már késő volt. A későhöz is késő. Nem sikerült stabilizálni az állapotát, se újraéleszteni. Mentőt hívtam, névtelen bejelentés alapján, és elsurrantam.

Abban az időben meglehetősen talpraesettlen voltam. Az utca közepén álltam, és sokan átgázoltak rajtam. Sajnos nem lehet megvesztegetni a vesztegetni való időt, de az igazság mellébeszéléssel hajlítható. Minden siker csak félkövér káprázat. A hinduk szerint csak az juthat a mennyekbe, akiből már elmúlt minden aggodalom és félelem. Belőlem még nem múlt el egyik sem, sőt, egymást erősítik, különösen hétfőn és kedd hajnalban.


Magyar embernek magyar félelmet! Milyen ízű a magyar félelem? Piros. Sárga színű. Nem jó. Sanyarú. Keserű. Megkeserüli, aki megbánja. Balsorstól régen tépett. Kicsit azért maga is tehet róla, mert a magyar sajnos idegvadász, balhéjunkie, …és…de erre mondok valamit, mert pont idevágok: volt régen egy telefonbetyár móka-szolgáltatás a neten, ami arról szólt, hogy meg lehetett rendelni betyárkodást, amit egy gép intézett, előre felvett panelekkel. A felvétel, amit az automata rálökött az áldozatra, tőmondatokból állt, dramaturgiai szüneteket hagyva a válaszoknak. És ahelyett, hogy a hívott fél egyszerűen letette volna, elkezdett vitázni a semmivel. Győzni akart egy abszurd párbeszédben. Felhúzta magát a semmin. Akarta.
Mert alig várjuk, hogy jogunkban álljon végre valamin felháborodni. Ilyenek vagyunk, sajnálom, sajnáljuk, sajnáljátok. Azért ebben lapul némi zen: teletelefonáljuk az életünket, még akkor is, ha nincs vonal, vagy foglalt, vagy a hívó fél hamis.

Legtöbbünk csak nagy vonalakban körvonalaz. Ülj be bármilyen kocsmába, és csak figyeld, miről és hogyan beszélgetnek a többiek. Elbeszélnek egymás között és mellett, nem szívtől-szívig, nem magukról, nem arról, amiről valóban szeretnének. Ha magadról, a lelkedről beszélsz, az buzis, nem királyság, az gáz: kényelmesebb, ártalmatlanabb a semmiről beszélni. Ez egy magyar sajátosság. Nem arról beszélsz, amiről szeretnél, hanem arról, amiről illik, ami menő, meg akarsz felelni a másiknak. A srác olyanról beszél, ami miatt nem nézi ki a többi srác: csajok, kütyük, kocsi, foci. Nem mersz nem ezekről beszélni, pedig ezek egy idő után unalmasak. Ez a Hungaro-szpícs: amikor a párbeszéd nem párbeszéd. Figyeld meg: az egész arról szól, hogy az egyik felül akar kerekedni a másikon, lenyomni őt, maga alá, onnan nem árthat, „én utaztam messzebb, nekem van a legszebb nőm, nekem van a legnagyobb kocsim, nekem van a legnagyobb”. És ha nem sikerül neki maga alá nyomni, mert visszapofázol, akkor te „kellemetlen alak” vagy. Ha meg csak bólogatsz, azt mondja, „de jó veled beszélgetni”. Ő csak azért beszél, hogy nyitva legyen a szája, ezzel körvonalaztuk is őt – ő ennyi.

Ebben az el-beszélgetésben semmi életjobbító nincs.
Szeretném a pocséktalan utat járni, még ha minden igaziról leszokóban is van a világ, sok a gaz, gaztalanítani kéne. Egyre távolabb kerülünk ártatlanságunktól. Az Ön természete természetfölötti?

 

Minden félelem ellen jó az Isten. Isten van, ha nem is ott, ahol gondolod. Dolgokba nem tud beleavatkozni, csak van és imát eszik. Akkor ezek szerint Istent úgy kell elképzelni, mint egy autistát, aki egy földgömbbel játszik? Hm, ez egy napirend előtti felszólítás.
Néha hegyen keresztül vezet az út a völgybe, és neked minduntalan fel kell szállnod, bárhova is visz. Az élet jobbára olyan, amit jó megúszni. Itt ez a hülye, nagy és sok, állandóan fázó, rákgyanús testünk. Mennyi minden elfér benne: öröm is, bánat is, trombózis. A rosszkedv a szomorú arc előfutára. Preszuicidális.

Csoda, ha fél a magyar? Ha kedve szegve van? Még a himnuszunk is egy letargikus, önostorozó szám. Miért ne lehetne pajkos és üde, mint a Macaréna? Lehetne úgy élni, hogy át a falakon? Lehetne.

Miért fancsalizmus a magyarnak minden? Szeret sírva vigadni? Jó az? Ha az emberek tudnák, hogy mekkora lehetőségeik lehetnének, amit úgy vesznek el tőlük, mint mackótól a nyalókát, hát’ mindegyik sírna. Ne higgy el mindent. Jegyezd meg, te nem pusztán egyházalátét vagy! hanem élő ember, energiarendszerrel. A papok csak keresztbe tesznek. Eladod nekik a lelked, kitágulsz nekik és jön a kereszthuzat. Az én istenem nem haragvó, hanem gyönyörületes. A hit nem dekorlámpa, a feszületet pedig nem az Ikeából kell beszerezni. A szíved a testedben van…

Azzal, hogy hiszel Istenben, vagy valami kisebben, te csak jót akartál, és a jó akarásnak nem nyögés a vége. Hinni könnyű, megtapasztalni nehéz, mert ahhoz már bátorság kell: egy mindent feláldozó bátorság. Én jól tudom minden évben, hogy ki kapja az adóm egyházalékát! De vajon te is?

Megöljük egymást és magunkat is napontai rendszerességgel.

Ön ölt már testet?

 

 

Címkék: halál