Nem aljas indokból követte el. Nem előre megfontolt szándékkal. Viszont hirtelen felindulásból. Csak úgy ott termett. Elmaradt az előszele. Minden dráma és bejelentés nélkül, egyszerűen. Eldugult az utca, vastagon habzott a járdán a lakosság, hömpölygött az úttest telisége, zsúfolt a kocsmaajtó, odabent folyékony sört osztanak a bámészkodóknak, pénzért. Sárga alakú sütemény a kórház tetejére cseppent nap. Világít még a szerda maradéka, de 32 perc múlva lenyugszik mára.

Egyszer csak ott volt, a IV. kerületben, az újpesti víztorony mellett. Az újonnan kihajtott épület, mintha csak a megszokott víztoronnyal próbálna versenyezni, nőtt, nőtt, az alakját, faragásait is az eredetihez igazítva, mégis úgy tűnt, a jövevény minden törekvése félúton megállt, félbemaradt, kibomlatlan csecsemőépület állapotban. Puhán és félig abbahagyva önmagát. A Mihailich Győző és Dümmerling Ödön által tervezett víztorony nem lett féltékeny, nem ágált, hogy beárnyékolja ez a hirtelen támadt paródiája, hendikeppes ikertestvére. Szótlanul megtűrte. Különben is 2003 óta üzemen kívül állt, most legalább történt valami. Bár sosem unatkozott: 1944-ben a nyilasok fel akarták robbantani, de az újpesti partizánok sikeres rajtaütésének köszönhetően megmenekült.

Szakértők nézték az újszülöttet, még aznap, lesték az épület paramétereit. Mivel az ajtaja teljesen nyitva volt, belülről is felfedezhetővé tette magát.

Tanácsolták, hogy szkafanderben, vagy legalább talpig tűzoltóban kéne belépni az idegenül nőtt objektumba, hiszen az már világos, hogy ezt nem emberi civilizáció növesztette ide, hanem egyéb. Nem tudni, hogy odabent milyen a légkör és a mikroba? A mérések után hamar rájöttek, hogy jó. Szívható. Valószínűleg ártalmatlan. Az ikeásan berendezett szobákból hiányzott az emberi jelenlét. Tiszta, rendezett enteriőr, mégis idegen.

Kifele menet - ahogy már csak az ember szokta, ha vizsgál és felmér - csakúgy földhöz vágtak egy éjjeli lámpát, hogy megvizsgálják, erre vajon mit lép ez a hülye torony.

Másnap a csodalámpa begyógyulva ott állt a helyén, ahonnan előzőnap leköszönt. Ekkor meggyűrték egy kicsit az ágyneműt, sarazták a tapétát, belekakáltak a zuhanyzóba, és felgyújtották a konyhában a lambériát.

Másnapra begyógyult a rombolás. Az immunrestauráció tökéletesen működött. Az emberek széttárták a kezüket.

„Hát mi az isten ez?” – kérdezték egyszerre többen is. Emberi használatra alkalmatlan, mert nem lehet lelakni, tönkretenni, elpusztítani. Eladni sem lehetett, mert nem tudták kié a lakviszony, ráadásul illegálisan nőtt közterületre, eredete sem ismert, így maga az önkormányzat kezdett vele mihez – pályázati úton kiadták. Azt hitték, ügy lezárva, de a bajok csak ezután kezdődtek.

Először egy négytagú család költözött be a keletkezett ikertoronyba, de az anya négy nap alatt megkergült. Már a Blikknek sem akart nyilatkozni, nem kívánta megmagyarázni, miért vásárolt a kelleténél több, már-már ipari mennyiségű cédrus toalettgolyót a vécébe, csak annyi volt tudható, hogy púposra tömte vele a fajanszot. A férj és a két gyerek pedig semmi mást nem akart már enni, csak ceruzát és kavicsot. Elszállították mindet, az egész frissen ütődött famíliát egy megfelelő intézetbe, továbbgondolásra.

Egy magányos könyvelő következett a lakók sorában, aki egyszerűen eltűnt. Mindenhol keresték, a szárítóban, a konyhaszekrény alatt, de még a szennyes kosárban is - nem bukkantak a nyomára. A következő lakó már egy valódi parapszichológus lett, aki saját valóságsót kívánt kovácsolni a titokból és álló nap webcamerával közlekedett az épületben, hogy megfelelően dokumentálja, ha hirtelen parajelenség veszi célba… A második adás után vége szakadt a műsornak, mert a kutatónak egyszer csak lezuhant a feje a testéről.

Ezután már tényleg le kellett zárni a tornyot. Mégse tűnt el. De mivel maradt, hát valamit kezdeni kellett vele, még így is. Hát megkoszorúzták. Mindenfélével. Kitaláltak egy okamesét neki, hogy a századelőn itt lakott Bősnagy Maros alanyi költő és a házzal együtt fúlt a Dunába, s tűntek el mindketten, nyomtalanul, de nem örökre, hiszen a háza most visszatért a kalandból, időben és térben egyaránt.

Fonyódi Bálint önkormányzati képviselő gyönyörű beszédet mondott a koszorúzáson:

„Lakott területen belül 70el száguldozni érzelmeinkkel, fittyet hányva az egyenrangú kereszteződésekre, nem ér! Itt van egy ilyen magasabb dolog, nálunk magasabb, a fejünk fölött, s sárba tiprás áldozatává válik, csak mert félelmünkben nem tudjuk hova tenni. Akárhogy is nézem, ez egy öröm-alakú épület, nem kevesebb, mert a miénket mintázta meg, vélhetően örömében, pedig annyi másnak az alakját is felvehette volna, teszem azt, az Eiffel-toronyét, vagy a piramisokét, de ő pont ezt vette.”

A szomszéd ház, aki éjjel-nappal rálátott, panaszkodni kezdett: „Jenőné vagyok, sok cicusom van, isten bizony. Engem esküszöm, zavar ez a váratlan épület, akkor is, ha néha nem látom.

Én egy báránylelkű Jenőné vagyok, de ezt nem.”

A sok elégedetlen szemlélő miatt egy irdatlan ásványvizes reklámplakáttal takarták el a frissebb tornyot, amit a tetejéről lógattak alá. Körbe is kerítették gondosan, hogy ne járjanak be a hippik meg a csövesek szexelni, sőt, még saját testőrséget is kapott.

Ahogy telt az idő, felfigyeltek valamire: a torony minden nap 1 centit süllyedt lefelé a földbe. Ez egy évben akár egy teljes szint eltűnését is jelentheti. Mire a merülés szemet szúrt a statikusoknak, az oldalára odatisztelt, elszáradt koszorúk már a járdán feküdtek, lebillenve az akasztójukról. De Bősnagy márványtáblája akkor még a helyén volt, végül az is elmerült, mert a torony elfogadta.

És rá egy évre az áltorony teljesen el is süllyedt, nyomában csak egy kócos talajú, lájtos gödör maradt. Nem érezte itt túl jól magát. Amikor talajszintre ért az a szép, míves teteje, az öregek rendszeresen leültek az ereszére, a suhancok meg vécének használták mélyedéseit.

Azt a nem túl mély lyukat, amit maga után hagyott, szépen betemették. Az egyik gödörtemető munkáslegény daliásan kicsapta az orrát a fűre, majd vállára vette a lapátot, és azt mondta: „elhantoltam a hűlt helyed, épület! Erre mit lépsz?”

Az egykori másodtorony helyén ma egy ál-mexikói pánsíp banda muzsikál, odavertek tanyát, állításuk szerint így akadályozzák meg spirituálisan az űrtorony visszatérését.

De nem tért vissza. Oda nem. Hirtelen nőtt épületekről Újpest után még két helyről érkeztek jelentések, egy Vonyarcvashegyről, egy pedig Kehidakusstányból: az egyik a művház, a másik a katolikus templom alakját vette fel. Az a kettő valamit már tudhatott, mert egy napot sem maradtak, feltűnésüket követően 24 órán belül távoztak és visszasüllyedtek a talajba.

Annak okát, hogy miért következett be, ami bekövetkezett, azóta is csak találgatják a tudósok és az épület konstruktőrök. Sokan egyszerűen a napkitörésre fogták a jelenséget, „biztos a túl sok gammasugárzás miatt nőnek ilyen hirtelen-épületek a földből elő, kifelé” – gondolták.