Arca órákig zajlott, mintha dézsából öntenék. A koncert könyörtelenül közel volt és mindenre készen. Kék idő volt, elúszott a fejek felett, majd beszakadt középen. Mindenfelé péntek.

Mindjárt leesik kíméletlen arcom örömömben! – örvendett magában Zsófia. Zsófia szereti a tortát. Zsófia nagy életrajongó. Belül merő édesség. Örömképes lány. Ez a vidám test ma nem csak hülye. Valami a levegőben. A valami a levegőben van. Likőrös a hangulat. Nyers a valóság.

Egy nő jön ott. A nő nagy. A nő nagyon barna. Ismétlésben közeledik, kanyarodik. Valami felhígította kedvét. Illatos hangok, ízméterek Valamennyi tekintet valamerre szegeződik a sűrített levegőben.A nagy sikerű világ egyik legelragadóbb szerelmes együttese hangol odabent. Hass duó. Ez a nevük. A piros dalokat játszó férfi páros 4 kézzel markol a szívekbe. Ők a világ legszebb és legcsodálatosabb hímneműi. Dalaik megrezegtetik mellkas-pillangód szárnyait, hogy ezernyi hímporral örvendeztessék tele érzelmi szívedet. Szenvedélyes, ölelkezős számokat szórnak, legalább 15 éve, félmeztelenül. Koncertjeiket mindig a párzási időszakra tervezik.

A káprázatos fénytechnikával kísért úrvacsora, ez a művészien megkomponált zenei akrobatika bőgve fakaszt bárkit, mert ezek a fiúk tudják, mennyi a szív olvadáspontja. Nők, lányok s asszonyok mennek el e nagyszerű természetű férfiak láttán. Gyönyörmedúzák nyílnak a bugyikban. A Hass párosnak mindig sikerül annyira felbúgatni a nőket, hogy valósággal elönti a területet a nyálkás női öröm. Több liter öröm ! ijesztően rengeteg. Nem jó utánuk takarítani. De a legveszélyesebb a könny…

Még idekint vagyunk. A tömeg agresszívan várakozik. Szabad a konfliktuskezelés, rámutat az időre, besűríti az aprószagú szívet.

Kopasz, fekete szemű fiatal érkezik, veszélyesen hangos bakancsában nagyon csihipuhisan fest. Sej, de magyarlik a trikón az a trikolór! Kalamajkás arccal keresi a zűrt, nem talál, távozik. Ez nem az a koncert.
A túl barna nő visszatér:

- Éljen az isten! – kurjantja a kutyafája. – Éljen az isten, hogy ilyen szép koncert egyáltalán lehetséges. Nemegyszer köszönjük mindennapi megennivalónkat. Haszon ez.
Elbeszélés egymás mellett, elnézés:

- Szeretem én a nőket? – kérdezte valaki valakitől. Válaszol valaki, de nem erre:
- Sok itt a kellemetlen ember – mondja a másvalaki, majd elsápad és magára mutat – Jézusom, hiszen a kellemetlen ember én vagyok!

Mi van a pucádban?

Zsófi természetén kevés ruha látszott, szeméből kilátszott a füst. Külön erre az alkalomra hozta magát ide. Elővette magát másfél óra dolcsevítára.

A sor megindul. Embertelen embertenger. Szaporák és egyirányúak. Fél órán belül megtelt a csarnok. Ideiglenes ökoszisztéma, saját éghajlat. Zsúfolásig.

A szinti a húrok közé csapott és a fiúk kinyitották szájukat. Eluralkodtak. A szemek elrugaszkodtak, verejtékezni kezdtek, minden női tekintet zokogott. A könnycsatornák nem tudták visszanyelni, ami egyszer már kijött. A sós folyadék egyre duzzadó patakocskákba gyűlt a padlón, hömpölygött, vitt mindent. Túláradó érzelmek. A második szám alatt már derékig ért. A gyakorlottabb Hass-rajongók ernyőt nyitottak odalent, mert a galériáról is ömlött a szemeső. Versenyt bömböltek az emberek: nem lehet másként, ha aranyhangszálak szólnak. Nők helyezkedtek el a szív tulipán.

Egy irdatlanul magányos, hatalmas asszony, mint eltévedt tank, eltorlaszolta a menekülés útját. Beékelte magát az egyik folyosóba. Vizesre sírta mikéntjét. Hatalmas arca eltűnt, szemei, orra és szája egybeforrt, egyetlen hatalmas lyuk tátongott a képén, melyből feltartóztathatatlanul zubogott a víz, akár egy megriadt tűzcsapból. Kimeríthetetlen elszántsággal dolgozott magán, igyekezett a legtöbbet kihozni onnan.

Zsófi is sírt, majd kifújta orrát az előtte állókra. Megboldogult.

Valaki ugródeszkának használta koponyáját, valaki két pofont helyezett el Zsófi nedves arcán. Már alig ért le a lába. Aki nem tud úszni, az nem ússza meg ezt a koncertet. Zsófi a felszínre vetette magát és bemellúszott abba a rövid átjáróba, ami a koncert arénát összeköti az előtérrel.

Hass-ék is fel voltak készülve az áradásra: a ballonbetétes színpad követte a vízfelszín mozgását, így az egész mindenség a könnyel együtt emelkedett, szakadatlanul. Zsófi alámerült, elég mélyre süllyedt, hogy a feje fölött kalimpáló pániklábak arcon ne rúgják, szemeit vörösre marta mások könnye. A víz alatti világot lidérces derengéssel töltötte meg a koncertfény. A kecses nőstény tengeralattjáró kitartóan tartott előre. Egy végtelennek tűnő pillanatig elveszett előle a cél. Elenyészett az éberség. Az előtérben a büfé már könny alatt volt, de ő csak tempózott előre, beleütközött egy lebegő automatába, olyan hirtelen csapta fejbe, hogy makkanni sem volt ideje. A csillogó doboz a vízen túli világból szakadt le, a koktélbár zöld neoncsövekkel kivert oldaláról.

A felszínre vetette magát, s jó adag könnyet hányt fel. Az előtérben lebegett. Kevesen voltak, zömében csak holttestek, aki még élt az bent volt.
Úsztál már boldogságban? Veszélyes…
Egy lebegő fapadot pillantott meg. Faltörő kosként fogja használni az ablak ellen. A víz szintje kényelmesen elérte a három méteres magasságban lévő ablakokat.
Zsófi egy idegen, de ijedt nőbe ütközött, aki belecsimpaszkodott és megpróbálta lehúzni, ha felmászni már nem tudott rá. Zsófi megölte, nem tehetett más. Ő csak egy idegen nő, márpedig idegen nőből van itt dögivel. A halott nő azzal búcsúzott, hogy kapja be és menjen a picsába, és Zsófi ment is.

Egy oszlophoz kötötte magát egy leszakadt függönyzsinórral, hogy a hirtelen meginduló áramlat ki ne sodorja. Az bizony balesetveszélyes lehet. Nem akart megütődni.

Irányba úsztatta a padot. Első próbálkozásra az ablaküveg keménynek mutatkozott. Minden erejét bele kellett adnia, hogy legalább egy végre valahárás repedés keletkezzen az edzett üvegfelületen.

Hajszálnyi repedés. Még egy. Bepókhálózta az üveget. A tízedik ütés jelentette a végső áttörést. Kkrrrisshhh-wuussshhh! Ha nem rögzíti magát, a víz bizony kiszippantotta volna.

Amint a vízfelszín kiegyensúlyozódott, eloldozta magát és a keretből gyilkosan meredő szilánkokra gondosan ügyelve, elkezdett kimászni. Innen egy tűzlépcső ereszkedett a biztonságos szárazföldre.
Tudta, hogy ez lesz, mégis eljött. És legközelebb is el fog. Valamiért szeretett másokkal együtt sírni. Másokkal sírt, de egyedül menekült. Tudta, hogy mi lesz, de úgy is öltözött. Jövőre elhozza a szörfdeszkáját, azzal ütni is lehet.

Odabent úsztak-másztak az életükért, hömpölygött tovább a szerelem, a zene szárnya. A takarítóegységek motorcsónakon érkeznek majd, de ez még arrébb van. Ki kell szivattyúzni a vizet, nem vitás.
Ez egy szerethető tragédia.

Zsófi már a parkolóban járt, amikor meghallotta az utolsó számot: a Rokkballadát:

„Akkor lesz a szádnak vége,

Ha a kulcsom a záradba ér, bébe

Ez biztos szer, mert bemegyek, bemegyek.

S, ha nem vársz, felülök a mocimra,

És elmegyek, elmegyek én délre.

Szó nélkül.”