A kis Vivien különös születési rendellenességben szenved: halálosan retteg az áprilistól és a májustól. Orvosai szerint már csak hónapjai lehetnek hátra. Tomika sem lesz már nagyfiú, ugyanis hiperklaustrophia sújtja: a homloka teljesen rá van nőve a fejére, a homlokspecialisták pedig semmi biztatót nem jósolnak neki. A 9 éves Ferikétől sem kérdezi meg már senki hogy, „mi leszel, ha nagy leszel”, ugyanis születése pillanatában a nyakára tekeredett a köldökzsinór és a mai napig rajta van. Zsuzsikát kétszer élesztették újra, és ötször illesztették össze, amikor egy-egy rohama során teljesen szétszórta magát. De talán mindközül a 12 éves Assziánra sújtott a sors legkegyetlenebb fémökle, ugyanis a kisfiú fejszőrzetét, a végzetes hajembóliája miatt, naponta többször kellett balzsamozni és befésülni. Csak a szél ne fújjon. A kis Cézár pedig hasperger-szindrómás (kóros túlevészet. A ford.) lett és nem győzik főzni rá a mindenfélét. Ám a terápiás vacsorája már hetek óta csak vízfőzelék, nem más. Az anyukája egy tévéinterjúban elmesélte, hogy nagyon fogja sajnálni, ha a fiát mégis elvinné a betegség, mert ha ezt a 200 kilót, ami a gyerek, hirtelen kivonnák az otthonukból, lehet, hogy megbillenne az épület egyensúlya és összedőlne az egész.

A gyerekeket közös kampány kötötte össze, ugyanis a szülők hamar észrevették, hogy a beteg gyerekeket, akiknek már nincs előre, csak hátra, kéretlenül is elárasztják a különböző fajin kis termékek és szolgáltatások. A gyászra gyúró szülők, amíg még módjukban áll, ezt igyekeznek is kihasználni. Egyre-másra vették a marketing könyveket és végezték az online reklámelméleti tanfolyamokat, mígnem a brand-építés minden csínját sikerült belélegezniük. Attila anyukája lett a bandavezér, Mesterasszony, aki csurig volt tudással, hiszen az ő Tűrett-korban haldokló gyerekével csak 5 évesen kezdte a szakmát, és már 20 éve ezt csinálják: „hu, ne tudd meg, a nappalit, baszki, felújíttattam az Utolsó Mosoly Alapítvánnyal. Itt tartjuk a heti meetingeket a többi szülővel, megbeszéljük, hogy milyen módon lehet még kiaknázni a… hát, a lehetőségeinket. A múlt héten a davn-lázban szenvedő Dávidka apukája megfogadta a tanácsomat, és csináltatott a gyereknek egy piros alapon kötött sapkát, hogy a gyerek megjelenése emblémaszerűbb legyen, és küldetésük jelképévé váljék – ha csak meglátják a gyerek kontúrjait, már vágja is a közönség, ki ez, mi ez. Egész gyorsan tanul a Dávidka bácsi, mellesleg elég jó pasi is, nekem bejön, érted. Én tanítottam meg zokogni úgy, hogy közben mégis érteni a szavát. De nem ám csak felfelé ív van, de le is: a Tot Karina mamája üstökösként ívelt már, amikor beütött a baj, mert amíg tavaly még futott a project (értsd: Karina még nem szállt ki) olyan csuda dolgok voltak, hogy pl. meghívták a Megasztárba, VIP jegyeket kaptak Ákos koncertre, aminek a végén a művész úr alá is írta a kislány ruháját, úgy képzeld el. A Dáridóba ő volt a kisháziasszony, olyan édes volt, te! és még a kislányt is engedték egy kicsit énekelni. És ennek, puff, egycsapásra vége lett. Most mihez kezdjen? Tudod, hogy van az, aki már ült Ferrariban, nem seggel vissza a Ladába. Hogy már?!…De hogy jót is mondjak: az este Skype-on dicsekedett nekem a Hoffná Lacika apukája, hogy bejött a tanácsom és sikerült új számítógépet szerezni, csak kicsit pofátlannak kellett lennie egy bizonyos rendezvényen. Amikor látta, hogy az összes vezérigazgató összegyűlt a svédasztalnál, ölébe kapta a fiát és közéjük furakodott. Hangosan elmondta, mi van a gyerekkel, hogy mindjárt megy az angyalok közé, angyal lesz ő is tán, és milyen szomorú ez… az igazgatók, meg hol a gyerekre néztek, hol egymásra, hol a forgó kamerákra, végül izzadva tettek egy ajánlatot. Egymás előtt sem akartak csóróságilag beégni, érted. Végül Lacikát pár napja elvitte a flux kór, de az apja vigasztalásul kapott egy csomó Apple részvényt, meg iPadokat, ami nem lófasz, meg valami kozmetikai ajándékcsomagot kényeztető hétvégével. Az én időmben bezzeg nem volt még hétvége! Szóval, nem lett volna semmi baj a Lacika életével, ha nem hal meg.”

„Nekem meg délben hozták a csomagot, he, mintha karácsony lenne, nem? A Níveától kaptunk egy nagy kék sporttáskányi kenceficét, nézze, érzékeny bőrre is van tonic, testápi stb. A Bio Magor Kft. ősi magyar recepten alapuló tüdőkrémet is küldött, csak szörnyű, mosdatlan tojás szaga van. Életrosszabbító hatású. Várjál, mutatok valamit… itthon nyomattam ki nyomtatóval, aztán lefűztem: én csak Szponzoralbumnak hívom. Cégek vannak benne, és ezzel a nagy filctollal be tudom jelölni, hogy hol jártunk már, hogy ne menjünk kétszer, hova kell még menni, illetve hova soha. Tessék, lapozgathatod: itt a Dréher, a Sony, a Panasonic, ott a Schöller, úgyis jön a nyár… Az egyetlen riválisom a Dávidka apukája, mert egyre jobban belejön a dologba. Dávidka mindig a földet nézi - a betegségéből kifolyólag állandóan fura szögben áll a feje, ha nem figyel oda - és emiatt az apja napjában többször is rászól, hogy igazítsa már meg a kókuszát. Ebből pattant ki a nagy ötlete és megcsinálta a Mindig nézz előre! Alapítványt, már 1%-ot is gyűjthetnek, megáll az eszem. A név is kurvajól hangzik. De vannak árnyoldalak is, hajaj, de van: felhívott pár hete egy televíziós műsorvezető… meg nem mondom a nevét, na, mondjad már, beszélgetős műsorai vannak, na. Azt mondta, kitartást kíván, meg ilyesmi, és azt is mondta, hogy meg fog a fiam gyógyulni, mire én: „ne beszéljen már, meghalhat” erre ő: de nem fog meg. Mire én: „de, meg fog”. Erre ő: higgyem el, van remény. Mire én: „nem, nincsen”. Na, de hadd adjak valamit búcsúzóul, ebből úgyis sok van, itt van-e, próbáld fel, szponzorális rákkabát. Valaki itt hagyta, mert ez nem a mi bizniszünk, hu, de jól áll rajtad, baszki, te született rákos vagy.”