Minden évben szép, minden évben izgalmas. Jó nézni. Egy Operabál mindig cukros látvány. Ott van mindenki, aki összemutyizott a jó sorssal. Én nem voltam ott. És a Laci se. És még sokan mások se. De ezt most hagyjuk.

Az Operaház gyönyörű neoreneszánsz épület. Harmonikus egységben olvadnak össze benne a reneszánsz és barokkos stíluselemek, architektúra és plasztika, ornamentika, fa- és fémmunkák.

Ezen az estén az izgatott tolongást az első bálozók sora metélte szabályossá. A nyitótáncosok Johann Strauss Császárkeringőjére nyomultak; keringett a sok szép ember. Ezt a látványos, elbűvölő, csecsebecse hülyeséget finom kaja követte: szarvasgombás libamájtorta aszú trüffellel, balatoni fogas kaprosan, lazacölelésben balzsamos gyöngytyúk, vajmártás, gombás puliszka, zsályás almaragu.
- Aj, kedves barátom – sóhajtotta egy frankó frakkot viselő, éhes arcú nemes az arannyal kivert sarokban – Oly szép itt minden. De mondja csak, hány az idő, ha megkérdezem?

- Fél 11 – felelte a másik, aranyrubintos órájára pislantva.
- Ó, akkor hamarosan érkezik Pók.
- Bizonyára. A szokás rabjai vagyunk. A suvadás a lélek halála.
- Hallotta, hogy meghalt az Oszkár?
- Egek! Mikor?
- Délben…
- Egek! Délben nem szoktak meghalni az emberek…
- Tudja, kedves barátom – folytatta egy apró szünet után a tőzsdemágnás másik -, olvastam egy könyvben, hogy ha visszatartom a magomat, az növeli a kreativitást. Ön tudta ezt?
- Egyetlen 1 forintos előállítása 4 forintba kerül – suttogta szájpartnere, ugyanis a pénzverdében és a bankjegy bizniszben voltak kisebb-nagyobb érdekeltségei neki is.

Finom csengőszó osont végig a termen. A feszült várakozás a tető tetőfokára hágott. Mindenki tudta, mit jelent ez a kis hülye, leheletnyi csengő: Pók érkezik, bekövetkezik hamarost. Izgatott sutyorgás hullámzott végig a termen. Pók minden évben megjelent, nyolc lábon, elegánsan, minden alkalommal új frakkban és cilinderben. Nélküle nem volt operabál. Fél óra múlva, a terem végét uraló, húsz méter magas, százéves tölgyfaajtó nyikorogva kitárult. Mögötte csak a középkori fáklyák kormozó lánggal égő fénye derengett a sötétségben. Hamarosan egy gigantikus árny bontakozott ki a síri setétből, és fenyegetően közeledett.

Pók, ez az ízelt lábú rémálom, megfontolt lomhasággal totyogott elő. Vadonatúj szmokingját nem evilági szabók öntötték rá. Fejtorán fényes cilinder ült, enyhén félrebillent. Rémes reklámfigura. Ilyen lehet a mumus, ami néha előjön a szekrényből gyereket enni.

- Sziasztok! – mennydörögte az óriásrovar, mély, reszelős, sáros orgánumán. Hangja olyan, mintha megfázott volna, pedig egy ekkora állatnak erős az immunja.

- Hogy vagytok, drága pajtásaim? Felemelő érzés idén is látni titeket.

- MI IS SZERETÜNK ! – felelte kórusban a cifra tömeg.

- Na, ki mellé üljek? - kérdezte az állat, ugyanis minden évben más asztalé lett megtiszteltetés. Mindig Pók választott: idén Valagné Erzsébet és Gróf Sándor asztalát jelölte ki magának. A gyilkos rovargépezet hangosan odacsattogott irdatlan lábain, majd lerakta szörnyű önmagát az asztal mellé, melyen diszkréten összecsörrent a finom Zsolnay. Amikor pedig felszolgálták az élelmet...nos, ezzel az aktussal mindenkinek az volt mélyen titkolt viszolygása, hogy a pókok nem esznek valami gusztusosan. Alapvetően nem szalonba való az ilyen viselkedés. Pók alsó állkapcsa egy rágóízből és egy állkapcsi tapogatóból áll, mint a pókoknak általában. Mikor Pók nekilát táplálkozni, egyszerűen ráokád a kajára, amiből hamarosan szürke, gomolygó massza lesz (íme a bélszín). Ezt a cuccot aztán asztaltársai szeme láttára felszívja. Ilyenkor mindenki udvariasan elfordul, nehogy sértődés essen egy-egy öklendezés miatt. A bizarr zabálást döbbenten végignézni nagyon nem volt szabad. A tavalyi bálon történt egy kis baleset: egy fiatal első bálozó hamupipőkelány arcára rettegés ült ki, mikor lopva mégis odasandított a táplálkozó rémre… Ezzel íratlan szabályt szegett meg. Benézett Kékszakáll titokszobájába, ahol halott feleségek helyett, most egy távemésztő pókféle fogadta. Felkészületlenül érte a látvány, pedig szülei előzőleg figyelmeztették rá. Az óvó tanácsok ellenére ránézett a zabáló állatra, és nem tudta levenni róla a szemét. Arcán őszinte megvetés, borzalom és undor ült. Azonnal felfordult a gyomra, s mintha Pókot próbálná gúnyolni, a tenyerébe okádott. Katasztrófa. Pók észrevette a lányt, és azonnal behálózta. A lány a hengerded gubóban még mocorgott egy kicsit, majd lassan elcsendesült. A szörnyű csomag még ma is ott lóg a díszlépcső felett, a hatalmas bronzcsillár szomszédságában, néma mementóként.

A vacsora véget ért, a pincérek pedig szorgos legyek módjára elkezdték leszedni az asztalokat.

Innentől kezdve már a jól megszokott tradíció vezette az estét. Póktól jött egy kérdés, a tömegtől pedig egy bejáratott válasz:

- Na, mit szeretnétek, gyerekek? – recsegte Pók.

- MESÉLJ NEKÜNK! – zengték azok ott lent.

- Jók voltatok?

- HOGYNE!!

- Hát, jó. Üljetek le, és belekezdek.

A rengeteg ember azonnal letelepedett, ki-ki az asztalához, mások a páholyokba vonultak vissza, de a vagányabbak ott helyben letették magukat törökülésbe, a fényes, konfettivel felszórt táncparkettre. Fiúk a lányok ölébe dőltek, és fordítva.

Mikor elcsendesedtek, Pók belekezdett a mesébe. Érdes hangját aranykazettás tükörmennyezet verte vissza. A falra mázolt mitologikus jelenetek megelevenedtek.

- Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy házaspár. Ez a házaspár meddő volt. Mármint csak a csaj. A pasassal nem volt gond, az csak nyomta, nyomta bele az anyagot, de az asszonyban eseménytelenül eltűnt mind. Történt egyszer, hogy ezek ketten elmentek Bibionéba. Éppen ráértek mindketten egy kis nyaralásra. Bibioné egy tengerparti turistapari, de még másról is híres, ugyanis itt rendelt a Csodatevő Polip. El is zarándokolt hozzá ez a házaspáros. A Csodatevő Polip szentélye a pálmabícsen, a fagyizó mögött volt. Az asszony nagy áhítattal közelítette meg a csodagerinctelent, és áldozati ajándékát tekergő csápjai elé helyezte: egy kis szardellát.
- Mit kívánsz tőlem, szárazföldi asszony? – ébredezett a bölcs, öreg tengeri herkentyű.
- Legyek terhes! – vágta ki a gyönyörű, életre szóló asszony.
- Legyen – felelte a biztonságos ragadozó.
Kilenc hónap múlva az asszony egy gyönyörű, egészséges bébipolipnak adott életet. A házaspár kissé meghökkent, de ez van. A szülészorvos öklendezéséből azt vonták le, hogy a gyermeknek nem lesz könnyű élete, de Isten összes útja kifürkészhetetlen. Rég várták már a gyermekáldást, így egészben elvitték az állatot, minden csápját. Nevet nem adtak neki, mert az már végképp hülyeség lett volna. Amint felcseperedett a kis tengergyümölcse, eljött az idő, hogy beírassák a suliba. A konzervatív kosztümöt viselő, galambősz igazgatónő elhűlve szemlélte leendő tanítványát, megtörölte szemüvegét, majd torkát köszörülve, zavartan megjegyezte:

- Na, elmentek ti a picsába. Ez egy …kölyökpolip!

- És? - így az anya.

- Ide nem járnak ilyenek! Vannak bizonyos jogszabályok…

- Akkor hova vigyük? – nézett az anya.

- Kínai étterembe! – felelte az igazgatónő, gondolatban szójaszószba forgatva leendő nebulóját.

Az apa erre halkan megjegyezte, hogyha nem veszik fel a gyermekpolipját, akkor szól az ombucmannak, hogy ebbe a suliba polipfasiszta az igazgatónő, beszéd közben köpköd és klaffog a műfogsora.
Így a kis polip azonnal felvételt nyert. Osztálytársai nem szerették. Féltek tőle. Különösen akkor, ha végig kellett nézniük, amint szünetben nyálkásan kúszik-mászik a kék linóleumon.

Mint a tengeri állatoknak általában, neki is időnként vízre volt szüksége, ezért néha bele kellett csobbannia a suli szökőkútjába, úszni egyet. Ezután a gyerekek már vonakodva ittak onnan. Különösen akkor féltek, amikor az állat is még benne ázott, hiszen olyankor, eme csúf teremtmény hazai pályán van, és bármi megtörténhet: rácsavarodhat a Csabi, a Dávid vagy a Ricsi arcára, és nagyon megijesztheti őket.

A tanári kar eleinte zavarban volt az állat nemét illetően, hiszen nem tudták, hogy melyik tesiöltözőbe osszák be. Fiú vagy lány egyáltalán? Az volt a baj, hogy erre a kérdésre, még a szüleinek sem volt válasza. Aztán úgy döntöttek, mindegy. Végezze el a 8 osztályt, aztán húzzon el innen.

A gyerekek nem kezelték ilyen éretten a krízist, ezért összeesküdtek a csúfság ellen. Egy szép napon a vécébe csalták egy kis szardíniával, és elpusztították: hordozható rezsón megsütötték, majd vajon futtatott hagymakarikákkal, paradicsomszósszal, rajnai fehérborral fogyasztották.

Mikor a tanárok és a szülők kétségbeesve keresni kezdték a kis állatot, a gyerekek csak megvonták a vállukat. Ők nem tudnak semmit. Nem láttak semmit. Nem ettek semmit. Ami pedig a klotyóból terjedő kajaszagot illeti, biztos a gondnok bácsié, hiszen ő alapjáraton olyan tengergyümölcsés kipárolgású. Később, a kölyökpolip szülei belenyugodtak, hogy gyermekük elcsatangolt, s immár más vizekben vonaglik, boldogan. Két év múlva a nő magától teherbe esett - végre normálisan, polip nélkül. Szép, egészséges, illatos, rózsaszín kislány bújt elő belőle. Az asszony igyekezett elfeledni a polip-affért, ezért lányuk születése előtt, férjével együtt, gondosan elégették a játékait. Itt a mese vége.

Pók befejezte a történetet, figyelmes hallgatósága pedig fokozódó tapsviharban tört ki, fáradtan ocsúdva a magnetikus előadásból. Az állat feloldásként elmondott még néhány tuti tőzsdetippet, hogy a brókerek is magukhoz térjenek.

- Ennyit mára. Most pedig térjetek nyugovóra – dörögte az öreg potrohos, majd felemelkedett és bemászott a helyére, útközben fonómirigyével integetve az éljenző tömegnek - visszavonult merengeni, hogy újabb vidám mesével töltekezhessen fel a következő Operabálra.

Jövőre ugyanekkor, ugyanitt.