Hajnaltájban Szindbád sürgető kórságra ébredt: Ej, még sosem ültem repülőn!

Az ódon kakukkos óra lankadó famadara éppen előugrott, és kiszólt. Illetve beszólt. Vagy beszállt. Szokott. Óramű pontossággal, óránként. A hajós felült ágyán és aggódó arccal bámult a foncsorozott alpaka falra, ahonnan borostás tükörképe nézett vissza rá. Igen, ez az a férfi, lányok-asszonyok kedvence, aki már minden lóra felült az életben, de a felhők felett repülő robosztus gépmadárra még soha. Pedig nem irtózott a repüléstől, vagyis nem tudta még, hogy irtózik-e.

Általában nem félős. De nőzős. A hajós már bejárta a fél világot, és annak minden tengerét, ha partra vetődött, mint elromlott medúza, és ideje engedte, bizony megejtett egy-két jóképű delnőt, büszke grófkisasszonyt, cserfes apácalányt, de tán még egyebet is. A hét tenger vándora az Atlanti-óceántól a Gibleltári-szoroson át a Vese-medencéig széthajózta magát, így arra gondolt, hogy 108 évesen már igazán illene repülőre is ülnie.

Majmunka kipirult arccal lopakodott a hajós hálójába.
- Ripakodj rám, de addig nem halok meg, Majmunka, amíg fel nem ültem a repülőre – mondta neki Szindbád, azzal magáévá tette a cseppet sem tiltakozó fehérnépet. A kéj tetőfokán így suttogott Majmunka csapzott vörös fürtjeibe:
- Holnap első…dolga legyen…hogy rendel…nekem egy jegyet…az Air Francra!

Szindbád elmerengve nézte a levegőben szállongó katicabogarat. Ha ez a kicsiny jószág sem fél a repüléstől, én mért féljek? – gondolta, majd felhajtotta maradék poharát és kilépett a Korcsma a 12 Kalózhoz mulatóból. Ferihegy már várta. Utoljára akkor járt Ferihegyen, amikor még légikikötő helyett erdő-mező terült el ott. Egy vándorcirkusz állandó táborhelye volt. Kézzel festett kordélyokban laktak, a cirkuszi sátor narancssárga volt, mint a haldokló nap, s szemük se jól álló, bajszos cigánylegények sündörögtek körülötte. Akkoriban még csinos aeroplánok helyett vadorzók mulattak a körtefák alatt, öblös hajtóművek helyett a borissza, hétcsöcsű torzasszony dohány rágta röhögése verte fel az erdő csendjét, Duty Free helyett a cigányvajda bűzös kenőcseiből lehetett vásárolni, vámtisztek helyett kispurdék szedték a sarcot a területükön keresztülvágni kívánó nemes urak hintóitól. Röntgen kapuk helyett csak a kék tollú poszáták csipogtak. Akkor még Ferenc Dombnak hívták és a szélén csermely kicsiségű patak futott. Itt mosta a ruhát Málcsi, a vajda szépségesen tetovált leánya. Szindbád éppen horgonyt vetett, hogy fáradt kancáját tisztességesen megpatkolja, amikor a fülébe kúszott a lány édes dala:

- Szeretlek is meg nem is, tudod így van ez. A szerelem engem mindig boldoggá tesz. Ma is őt…ma is 5…ma is 5…szeretem….
A hajós felrántotta bőr kalucsniját, magára vette ó-magyar zekéjét, rája köpött a csizmaszárára, hadd csillogjon az is, majd a lány mögé settenkedett. Az éber cigány jól tudta, hogy Szindbád mögötte ólálkodik – ezeknek az érzéke olyan, mint az erdei vadaké – de belement a játékba, és hagyta, hogy Szindbád levadássza. A hajós megragadta és beledöntötte a lány derekát a folyóba, mint monszun a szikkadt vadalmafát, és megszájtólszájbázta ott menten.

Amikor a 200-as autóbusz térhez ért, Szindbád-ra szinte ráborult az „erport” irdatlan látványa. Mintha a szürke betontömb fel akarná falni, fehérre szopogatni csontjait és kiköpni az egészet a hangárok tövébe. Sietve húzta maga után utazóládáját, egészen az Air Franc check-pultjáig. A vörös hajú ügyintéző hamar megszólította, magából kikelve:

- Üdvözlöm, uram, miben állhatok kedves szolgálatára?
- Repülni szeretnék, bizony. Nevemre jegyem lett foglalva! – így a hajós, majd a sarokba sercintett.

A pultosnő kopogott a billentyűzeten, majd így szólt:
- Szindbád Lél Káinbabacinna MR. névre, ugye?
- Úgy!

- Szimpla utasként kíván útitársunk lenni, ugye…?

- Úgy! Igen, nem dohányzó, ablak mellé…
- Oké-oké. Csak…

- Csak…?
- Szóval egy ekkora férfi, egy ilyen diadal, egy ekkora kaliber, egy élő bráner, mint maga, csak úgy simán beülne a többi prosztó utas közé, mint valami közönséges turista? - a nő arcán a kezdeti udvariasságot megvetés váltotta fel.
Szindbád nem felelt, a nő folytatta:

-         Nos, az a baj, hogy utasunk már van elég, viszont pilótából hiány van. Nem érdekli a repülővezetés?

-         Még autót sem igen tudok vezetni, nemhogy repülőt...

-         Ó, az nem számít! Biciklizni tud? Mert egy repülőt sem nehezebb vezetni, mint egy bicajt.

-         Akkor jó…csak…

-         Remek! Akkor a fél hetes Budapest-Torontó járatot már maga csinálja! Jöjjön, gyorsan megmutatom, hogyan kell vezetni egy gépet.

Szindbád még kettőt sem pislogott, máris egy masszív 747-es pilótafülkéjében találta magát. A nő zavartalanul folytatta szövegét, mint egy felhúzott marionett:

- Látott már sapkatököt, he? Akkor nem lesz semmi gond! Látja itt alul ezt a piros izét? Ezzel adunk gázt, de előtte kikapcsoljuk a fedélzeti izéket, majd lassan előregurulunk, és ha már nagyon-nagyon gyorsan megyünk, felkapjuk a gép orrát a botkormánnyal, valahogy így! Innen már a robot pilóta vezeti egészen a végállomásig, ahol már csak leszállni kell. A leszállás is egyszerű: futómű ki, rábólintani az orrát, gáz és hajrá. Fékezni a pedálokkal. Ha a torony azt mondja, tele a kifutó és körözni kell, akkor értelemszerűen körözzön a reptér fölött. Ha valami kakukk van, akkor itt ez a vész izé, de ezt én sem tudom, hogyan működik. Ez a férfinak való munka. Szabadság, égbolt! Jó utat!
A nő, akár egy lámpásból kidörzsölt Gin, eltűnt.
Pedig de szívesen kicsomagoltam volna abból a helyre kis egyenruhájából – gondolta a hajós.
Hátradőlt az ülésben és mélyen beszippantotta a kokpit műszeresen fontoskodó, szürke, fegyelmezett illatát. A műszerfalon csendesen pislogtak a felszállás előtti ellenőrzéseket végző fedélzeti számítógép lámpásai. Szindbád elmélázott:
Az én időmben még tömzsi, méltóságteljes léghajókkal szeltük a levegőt. Milyen pompás is volt a Hindenburg orrában megfarkalni azt a szép szőke náci kislányt! Horogkeresztbe állt a szeme a gyönyörtől!
… Szindbád mögött hirtelen kivágódott az ajtó és egy termetes alak jelent meg az ovális ajtókeretben. Hatalmas szakáll és villogó napszemüveg keretezte halottsápadt képét.
- Ezer mozsár és tarack! Százágú almafa! Ki ül az én székecskémben?? Mócárt Kapitánynak hívnak!
A szörnyű kapitány mögül egy kisebb, kétrét görnyedt alak bontakozott ki, akár egy gonosz kis kobold és markát dörzsölve így csaholt:
- Ki tapogatta össze a térképeimet, meteorológiai tárcsáimat és a radarernyőmet? Oszkár Vince vagyok, másodpilóta!!

Egy magas, vörös hajú, irtózatosan vékony legényke tolakodott át a két jelenés között, mint egy vadhajtás a kifutópálya betonján, és hihetetlenül vékony hangján így csipogott:
- Gábor Ernőné vagyok, hermafrodita fedélzeti navigátor! Ki piszkálta meg a… - mondanivalóját már nem tudta befejezni, mert összecsuklott és meghalt.
- Na, ebből eltávozott a lélek – sopánkodott Mócárt kapitány, cipőorrával megbökdösve a mozdulatlan tetemet. – Most ki lesz a fedélzeti navigátorunk??
Összeborult a másodpilótával és hangos zokogásban tört ki.
Szindbád így szólt:
- Egyet se féljetek, barátaim, mert aki itt áll előttetek, az lesz a fedélzeti navigátor! Úgysem akartam kapitány lenni, most meg pláne nem, hogy maga itt van.
A két alak arcán mosoly terült szét szaporán:
- Igazán? – így Mócárt kapitány. – Akkor szálljunk is fel menten, mert a két órás Lufthansa mindjárt a seggünkbe száll!

Már elérték a tízezer méteres repülési magasságot, amikor Szindbádra rátört az eddig nem sejtett repülési iszony. Homlokán kiütött a veríték, szédült, sápadt.
A másik két társa észrevette, hogy vészesen befellegzett a hajós arca, hát kérdőre vonták:
- Mi a baj, mi bánt, segíthetünk-e vagy nem?
- Jaj, nagy az én bajom. Félek a repüléstől. Legalábbis ettől a gyors fajtától. A léghajókkal nem volt gondom. Ez az igazság, nem más…!

- Még ilyet! – így a kapitány, majd hangosan kifújta az orrát a tenyerébe.
- Egy valami tudná csak feledtetni velem az irtózatos magasságot...

- Na? Megtesszük azt rögvest! – tódította a másod.
- …egy hálás asszony ölelő öle! – bökte ki vonakodva a hajós.

- Úgy? Hát, akkor tudunk segíteni! Itt van mindjárt Stewardess Irma! Be is hívom – a kapitány felvette a fedélzeti mikrofont és beszólt az utastérben sertepertélő nőnek, hogy vonuljon be kéjjel.

Hamarosan meg is jelent a repülő emlős, pont úgy, ahogy a hajós szerette a nőket: mezítelenül.

- Na, itt van Szindbád úr, tegyen kedvére. Csinálhatják a szobámban! Hátul van, nesze a kulcsa!

Szindbád még a levegőben elkapta a kulcsot, és már szaporán tuszkolta is kifele a fülkéből a pucér légi-luvnyát.
A pilótafülke előtt rézkorlátos csigalépcső vezetett az első osztályra. A fedélzeti szalon mellett kapott helyet a könyvtár és a barokkosan berendezett szivarterem. Balra uszoda nyílt, jobbra szauna és Wellness and SPA. A hal közepén káprázatos szökőkút spriccelte vízágait ezerfelé, a francia L’esqnoac mintájára. Szindbádnak már a spiccelő víz puszta látványától is felágaskodott. A bár mellett elhaladva a hajós kiragadott egy üveg Sartre Le Vian konyakot a zsirardikalapos Jávor-bajszos pincér kezéből, majd meg sem álltak a pilóta lakásáig. Odabent hatalmas nappali fogadta őket, hétszínnel megvilágított szobai hangulat-szökőkúttal. A falon végig sorakozó apró, kerek ablakokon túl szikrázó csillagerdő kukucskált be. A fal mellett svédasztal ragulevessel, csendesen gőzölgő hortobágyi húsos palacsintával, lazaccal és Szindbád kedvencével: töltött káposztával töltött erdélyi kocsonyával. A fotelok zsebeiben hányózacskók, törölközők, prospektusok.
Irma hanyagul a barackszínű padlószőnyegre vetette magát, és kihívóan széttárta lábait:

- Tele kérem! – vonyította kajánul, mire a hajós szinte beledurrant a gatyájába.

- Ej, te lány, nem nevelt az anyád tégedet jó modorra? Annyira kanos vagyok rád, hogy az már egyenesen istenkáromlás!!! – ordította a vágytól megszédült hajós, azzal sebesen tépni kezdte magáról ősmagyar gúnyáját.
Míg a hajós vetkezett, Irma a csípejét a padlónak vetette, lábait a magasba rúgta. Ollózó mozdulatokkal ki-be tárogatta ínycsiklandóan, ám szemérmetlenül kínálgatva a lába közti vidámságot. A hajós már a zokniját cibálta le, de félbehagyta az egészet és rávetette magát a kéjtől vonagló nőre. Hosszú nyelvét bevezette a lány sikamlós barlangjába, míg bal ujjával a léha teremtés szűk paplukában játszadozott. A lány kezei a hajós botkormányára kalandoztak és az apró szívekkel borított boxeralsón keresztül keményen megmarkolták azt. Szindbád hanyatt vetette magát és a nőre parancsolt:
- Ne oly gyámoltalanul fogja, mint egy ceruzát, mert még elszalad! Hát’ vasvillanyél az, nem más! Erélyesen bánjon vele, az anyja kiskésit! Ha ennyire érdekli a repülés, még magasabbra is szárnyalhat a vén hajóssal, ha szájával irányítja azt a francos botkormányt!
Irma nem bajlódott művészi előjátékkal, nem nyalogatta körbe Szindbád bíbor makkját, mint valami fagylaltot, hanem egyszerűen benyelte az egészet. Vadul és édesen túl hirtelen. A lány ajkai közt egy pillanat alatt eltűnt a műszer, Szindbád alig hitt a szemének. Egy pillanatra meg is rémült, hogy te jó isten, mi van, ha sose látja többé viszont férfiasságát? Mert Irma olyan mélyen bevette magába, hogy valósággal eltűnt, mint anyámasszony hurkája a kemencében. Irma jobb kezébe fogta az irdatlan lőcsöt, míg baljával saját magán szerzett örömöt. Szindbád hirtelen megunta a furulyázást, megragadta a nőt és erősen a padlónak szegezte, hogy a lába közé furakodhasson.

Innen nőnek már nincs hátraarc, se menekvés! Irma teljesen begerjedt:
- Szindbád úr, legyen szíves az orrát a seggembe fúrni, ha ez így nem zsenánt!! – könyörgött.
Több se kellett a vén hajósnak, mohón beleütötte az orrát, szimatolt a szűk járatban, majd lassú, köröző mozdulatokkal (az óramutató járásával megegyező irányba – ezt a szokását mindig tartotta) olyan mélyen belenyomta hatalmas cserpákját a bűzös sötétbe, amennyire csak tudta. Irma a vacsorahordástól, kólatöltögetéstől, arcfrissítő-kendő osztogatástól izmos, íves teste megfeszült a kéjtől. Szindbád is tudta a dolgát: olyan elszántan furakodott előre, mintha konkrét céllal tartana valahová; még az se zavarta, ha olykor-olykor bűzös szellentésfelhő legyintette orron.
Az élemedett korú nő rózsaszín kagylója úgy pulzált, mint költő kikívánkozó ajka, amely magasztos rímek után kapkod épp. Irma ordítva élvezett el:
- JÉZUS KRISZTUS ÉS AZ ÖSSZES APRÓSZENTEK!!! EZT NEVEZEM!
”A tétlenség az elme halála” – vallotta Szindbád, azzal vad oroszlánbömböléssel a lány csinos seggének verte harci dárdáját, melyből gejzírként lövellt forró magva.

Szájában már előre érezte a paprikás nyúlvagdalt ízét, amit mindig megkíván egy jó kufircolás után.

A gép landolt, majd nagy fékcsikorgással megállt. Lassan valamennyi utas az ajtóhoz sorakozott – elcsigázott, megfáradt arccal, hiszen nekik nem volt oly élvezetes az utazás, mint egyeseknek. Ki-ki magához ragadta kézipoggyászát: a félrészeg japán üzletemberek a laptopjukat, a svéd turisták a fából ácsolt, hordozható sátraikat, az osztrák marhák a söröskriglijüket, a román asszonyok a nem tudom mijüket.
Amikor Szindbád is az ajtóhoz ért, hogy elhagyja a hegyes léghajót, még egyszer végignézett a küszöbön álló, püspöklila egyenruhában pompázó Irmán. A lila fehérnép fehér kesztyűs kezét a sapkájához emelte, (tisztelgett, hiszen ő kapitányt látott benne, nem pór navigátort). Szindbád rákacsintott, a nő pedig kacéran ennyit mondott búcsúzóul:
- Köszönjük, hogy velünk utazott! Legyen máskor is útitársunk!!