Behozta a gyerekét, hogy fejtsem meg, amíg ő bevásárol, de rögtön láttam rajta, hogy ez csak lázálom, mert a gyerek szédelgett, beteg volt, kértem az anyját, hogy ne a bézs padlószőnyegemre hányassa, mert akkor fel kell szedni az egészet. Az anyja erre ideges lett nagyon, rángatóztak mondatai, fennhordta a szavajárását, mondtam, hogy csendesüljön, mert ezzel csak megijeszti a gyereket meg az engemet, meg a többi álmodót a váróban.
Ilona vagyok, álomfejtőnő voltam, aki kiábrándult, hitehagyott és szakított a fejtéssel. Pedig milyen csinos kis stúdióm volt a Bajza utcában, függönyökkel, álommanót idéző izékkel. Lecsukódik már a szemed, várod álmod, hátha jobb lesz, mint a valóság, széptökélység lesz tán, pedig az álmaink ritkán jók, ritkán álomszépek. Rájöttem, hogy az álom a legnagyobb hülyeség, ami egy emberi fejben csak megtörténhet. Nincs abban semmi misztikus, csak egy színes, szélesvásznú esti önszórakoztatás, amit az agyad ad hoc produkál, összevisszaság, mint amikor unalmában elindul a monitoron a képernyővédő miskulancia. Belemerülsz, kizárólagosságot formál rád az ingyen biomozi, te meg sodródsz benne. Az álom: csapda.

De vajon sikk-e álomfejtőnőhöz járni? Luxuscikk-e? Egy férfi vendégemet tudnám idézni: „Azok a b*zi belvárosi fodrászok elhitették a férfiakkal, hogy a fodrász szalonba járás luxus, életérzés és trendizé, ezért a heteró többség vonakodva ül csak be egy hajlakkgőzös, csilingelve kacagó, apró fodrászlányokkal teli, tükrös helyre, ahol valamiért mindig Shakira szól. Hát az anyjuk valagát! És mi pénzt elkérnek egy férfivágásért! Találtam a minap egy csak vágásokra szakosodott üzletet – nem szalont, üzletet - ahol 800 forint egy fej, ha frissen mosva hozzák, minden herczehurcza nélkül. A legtöbb férfit nem érdekli, hogy olyan-e a haja, mint a daniel craignek, legyen rövid, ne kelljen vele sokat bíbelődni reggel, csak beletúrni és kész, így a legtöbb férfihajat egyszerűen villanyborival bele a csapba, oszt jól van. Lakossági fodrász kell, nem életmód tanácsadó! Egy fodrászatnak elérhetőnek kéne lennie, mint egy közértnek vagy proszektúrának – a szükséges kell. A belvárosi fodrászok meg úgy viselkednek, mint valami sztárok, pedig nem vagy te sztár: halott szövetet távolítasz el, vagy formázol hülyére hülyéknek! Kapjál már a saját fejedhez is, primadonna!”
Tetszik érteni az átvitt értelmet? A finom analógiát? Az álomfejtéssel is ez a helyzet. A divat = megfelelési kényszer. Nehogy már mit gondoljon a másik, nehogy én legyek a bunkóbb a másiknál, fejtetem én is az álmom.

Néha egy-egy vendég félreértette a kirakatot, azt hitte, ez csak amolyan fedőnév egy sikamlós szolgáltatásnak és masszázst meg hepifinist kért… Mert azt olvasta, hogy Álomfejés…
Kiábrándultam a szakmából, részben magam miatt, ellentmondásba kerültem önmagammal, elkezdtem nem hinni benne. És elegem lett a mások álmából. Egyik kuncsaft elmesélte, hogy mióta álmodik, vagyis álmodhatik ezen a világon, akkora faszságokat álmodik, hogy amögött egyszerűen nem lehet fejtegetnivaló jelentőség. Elmesélte, hogy éppen ment be egy boltba, ami egy lóalakú szobor alatt volt berendezve. Igen ám, csakhogy ebben a boltban kizárólag kettő dolog volt kapható: családi joghurt meg kutyakaja. Ennyi. Most ebből mit hozol ki? Jó, ott az álomfejtő kézikönyv (én nem használom, fejből fejtek) ha vaskapuval álmodsz, akkor hosszú tél lesz, ha egérrel, szegénységed, ha pókkal, akkor szerencséd. És ha mindhárommal egyszerre? aj, hányszor álmodtam már pókkal, és lett-e? nem! Én meg csak fejtettem, és fejtettem, magam is gyakran fejtettem, néha ma is: tegnapelőtt pl. pókkal álmodtam, de ma hajnalban meg véletlenül ráálmodtam egy majmot, ami viszont már váratlan örömtelenséget jelent a Krúdy szerint. Most akkor melyik prognózis az aktív? Mert örömöt azt nem észleltem, lehet, hogy a két álomerő kioltotta egymást? A pók meg a majom? Vagy az is lehet, hogy bekövetkezett az az öröm, de annyira túl gyorsan, hogy egyszerűen nem vettem észre. Átléptem rajta. Na, ha így van, remélem, hogy majd a majmon is így át tudok lépni, ha eljön az ideje.
Másik álmom, vasárnapi: állok egy piros bőrönddel a tengerparton, majd lerakom kicsit, mert nehéz, mire a dagály, mintha csak erre várt volna, hirtelen ráugrott és azonnal ellepte. Volt bőrönd, nincs bőrönd, csak a halvány pirosát láttam a derengő vízben. Egyszer csak szétnyílik a víz és a Vágó István lép ki a partra, igen, a híres kvízmester, kezében a bőröndöm, amit lovagiasan átnyújt nekem. És? Semmi poén, semmi csattanó, csak felébredtem. Ennek most mi az isten értelme volt?? ugye, hogy faszság, úgy ahogy van? Én sok mindent bírok, meg elviselek, hasogatni lehet a hátamon, de a hülyeséget, azt nem! Észrevetted, hogy az álmokban nem mindig lehet futni, pláne akkor, amikor szeretnél? Mondjuk, üldöznek? Mert hiányoznak a futás feltételei, úgymint a gravitáció, a talaj és a láb. Egy fejben futsz, vetített környezetben, őrület. Az agyunk mindent elkövet, hogy abban az éjszakai kémialaborban a lehető legszarabbúl érezzük magunkat. Többnyire. Mert tele vagyunk szorongással, aggodalommal, ez van neki alapanyag – ha meg ez van, akkor mégsem vetíthet waldiznit. Mert nem az van befűzve.

Aki álomszépre vágyik, nem tudja, mit beszél. Vagy miről énekel: Álomarcú lány… Jézusom!! És 100 hülye álom nekem 100 lehetőséget ad arra, hogy félrefejtsek. Az agykutatónak az álomfejtés olyan, mint a gyócceriparnak a homeopátia. Szóval, az álmok tudati katyvaszok. Aztán ott van az időnélküliség jelensége, a sok idegesítő, szerkesztetlen vágás, ugye, amikor értelmetlenül az egyik pillanatban itt vagy, Óbudán, a másikban ott, pincemélyen, mindenféle átmenet nélkül. Az én férjem, pl. gyűlölte, amikor a tévében gyerekkórus énekelt, ilyen éretlen rajzfilmhangon, és volt is ilyesmi visszatérő rémálma: amikor álmában nézi a tévét, jön a gyerekkórus, és nem tudja elkapcsolni, mert minden csatornán ez megy, ő meg ki van rögzítve. Ezt csak az a legrémálma múlta felül, amikor egy erotikus álom közben fruttyogó hangot adott ki a szerszáma ejakuláció közben. Ettől annyira elrémült, hogy majdnem lehányta álombéli szexpartnerét. Állítólag velem volt, de kötve hiszem. Panaszkodjon csak az álombéli macájának… ! Ne kösse a pollúcióját az én orromra. Aztán, hogy ne gyanakodjak más foltra, reggel gyorsan belefújta az orrát a lepedőbe, majd franciapalacsintára hajtotta és suttyomba vitte is a szennyesbe.

Tehát az álmodás annyira fölös és mekkora hülyeség már! Abba kéne hagyni. Az álmok csak körbe-körbe gorombulnak az alvás közbeni agyban, aki pergeti a képeket, szórakoztatva az alvó magadat. Pont olyan, mint amikor elalszik a monitor és elindulnak a színes windows-emblémák, de ezt már mondtam. Valahogy mindig hülyeséget álmodunk, ritkán rendes dolgot, pl, amikor beszélgetsz anyukáddal, vagy hajókázol a Karib-tengeren, vagy virágot szedsz, Kossuth-díjat kapsz... ezek szép dolgok. Este még a legvérmesebb idióta is egyet akar: nyugalmat. Agybéli kusst. Semmi ingyenvideót. Na, de akkor miben hiszek? Az asztrológiában hiszek, a numerológiában nem, a jógában hiszek, az álomfejtésben nem, a fengshuiban meg csak annyira, hogy persze, hogy jól érzi magát az ember drága kiegészítők meg luxusbútorok között. A szellemekben hiszek, a szellemieskedésben nem. Ahogy a műfizikus mondja: „Úgy aránylik az aranymetszés szabálya a nagyokhoz, ahogy a nagyobb arányollik a kicsi egészhez” tehát most azonnal hagyja abba mindenki az álmodást, én nem fejtem többé! Én leszek az elmenő nő, aki azóta felfedeztem kurvajó dolgokat, aminek a neve: hagymalekvárok. Egész nap főzöm, vederszám. Édesen émelyítő, valahogy perverz ízű, semmihez sem hasonlíthatom. És ez nem álom. Hanem nyelhető valóság.