Zöldzene, öko-sound kígyózott az izzadó aszfalton, onnan felcsavarodott a járókelő torkára, bemászott a száján, majd a fülén ki. Nyár a nyár. Bence befejezte az utolsó műtétet, vágott, kiszedett, berakott, bemosdott, kimosdott, leöltözött, felöltözött, majd beszállt a kedvenc mercijébe és irány a szabadság. Kis fészek várta a természet lágy ölén, Kehidakusstányban, távol minden normális nevű falutól, kellő kussal és egyedülléttel. Örömmel falta a kilométereket, és mégörömebbül nézett valamennyi szemével az aktív pihenés felé. Egy ex-megasztár volt a telekszomszédja, akit mindig azzal szívatott, hogy szándékosan nem ismerte fel, pedig fel, csak direkt cukkolta, mert a bulvárból tudta, hogy a kis öntelt maki ettől teljesen kivan.

Takaros kunyhója, mint Wass Albert rezidenciája, ugyanolyan krva nyugalomban várta a sebészt, mint ahogy a decemberi szabi után otthagyta. A kert most illatozott, nyüzsgött, zümmögött. Volt itt étkezési szilva, tenyésztett sárgarépa, aprószemű díszcigánymeggy és fű.

„Odafigyelek a magamra. Testtömegindex lesz itt egész nap. Zöldségek garmada”- szögezte le magában a kissé túlsúlyos sebész, hiszen egy vidéki menekülés kiváló tisztító kúra.

Nekilátott pucolni élelmiszert. Jó ebédhez szólt. Bejött a konyhába egy légy, de ő udvariasan kikísérte egy újsággal, az ablakon át.
- Helló! – dugta be ekkor ugyanott a fejét egy pej ló. A sebész felfuvalkodott, teljesen váratlan volt ennyi hirtelen lófej.
- Hel… ló - köszönt vissza Bence, annyira zavarban volt, hogy kétszer is megpucolta ugyanazt a burgonyát. - Mi van? – kérdezte az állatot, mert más nem jutott eszébe.
- Az van, hogy adjál innom. Egész este ügettem. Körbe-körbe. Néha csinálom. Teljesen szórakoztat.
A sebész kiürült arccal nézte a hátast. Nyereg nem volt rajta. Arca, s tartása szelíd.
Nem igásló ez, nem is bányapatás, inkább amolyan házi hobbiló. Míg a sebész itatta, a kellemes patás elmesélte neki, hogy az előző gazdája nem rég pusztult el – a gazdasszonya már 10 éve módszeresen sietett a halál felé és végre megérkezett. Itt lakott a környéken, innen háromutcányira, makrobiotikus nyerstáplálkozónő volt. Az állat állítása szerint az 50 körüli nő annyi zöldséget volt képes elfogyasztani, hogy már hatszor figyelmeztette a Zöldvédelmi Hivatal, ne egye a hegyet, mi telkéhez közel esett, róla a zöldet le. Eleinte csak uborkát, répát evett, majd átállt mindenre, fűre, fára, bokorra. A végén már mintha levelek is nőttek volna az asszony derekán, de lehet, hogy csak az árnyékok játéka volt. A lucernával kezdődött minden, eleinte azt csíráztatta a néni: 1 hét múlva dús zölderdővé változott a csíráztatótál, ette is a néni ezerszigetszósszal mind. De a kölessel befürdött, ugyanis hiába csíráztatta 1 hétig, nem sietett az sehova, csak satnya termést adott – úgyhogy a maradékot inkább szabadon engedte a kertben. Kicsit sajnálta őket megenni, hiszen látta mind felnőni a konyhájában, még ha csak 3 centiről is beszélünk. Amikor megtudta, hogy mások csak kicsit egészségesebbek nála, elkezdett mindent enni, ami organikus és zöld. Aztán egy nagy tölgyfába halt bele.

Mivel a ló is feltárta a szívét, Bence is mesélni kezdett neki, míg az udvarban lemosta az állatot: „A feleségem zsarnok. A mai napig hajlamos vagyok üvegből inni a sört, ilyenkor az asszony rám rivallt: Mondtam, hogy ne igyál az üvegből, pont ott fogja meg a koszos spáros a levécézett kezével!  Ha néha dohányozva létezem, és úgy járkálok a környékén, akkor is rám rivall: Rakd már ki a szádból azt a koszos cigit! Csak nem tudok mi a faszt csinálni, érted? Az öcsém meg nem orvos, képzeld, hanem ügynök: erkélyeket árul házakra.

- Szegényke… – sóhajtotta a lófiú, empatikus lópillantásokkal.

A sebész feltette magában a kérdést: vajon egy ló tud szeretni? Legalább annyira, mint egy kutya? - de nem merte megkérdezni. Helyette, ebéd előtt elkezdett trükköket tanítani a kedves hátasnak. Megkérte, hogy próbáljon meg csukott szemmel almát kienni az ő emberszájából. A két lábon járás is ment neki, csakúgy, mint a fájlcserélés. 

Este a sebész lóháton tévézett együtt új barátjával, NatGeo-t. A ló a műsorral kapcsolatban meg is jegyezte, hogy milyen vicces, amikor megy a stáb a fekete őslakosság falujába forgatni, ők pedig eljátsszák nekik a kamerába, hogy hótt primitívek, sose láttak még kólát, órát, meg mobilt kézből, és azt se tudják, hányat írunk.

Ebből a lóból sose lett kolbász. Se történet.

Pompásan felépített karaktereinknek nem lesz semmilyen izgalmas, vagy értelmes kiterjedése.

Ebben a történetben semmilyen szerepet nem játszik az, hogy Bence sebész…

Az erdőevő nő szabadon engedett csírái sem futottak sehova a sorok között.

Nem várható nagy csattanó, egyszerűen nincs rá idő, se hely, nézd meg, mindjárt vége…

Ja, még valami: Bence egy szép nap elkezdte lemásolni a lovat. Először csak hármat akart, de kilenc lett, és hogy páros számú legyen, lett végül felfelé kerekítve 10. Amikor már átlépte a bűvös 32-es darabszámú lólélektani határt, Bence azon kapta magát, hogy már egy komplett ménese van papíron. Amikor egy kicsivel még ennél is több lett az egyforma patásokból, már rájárt a járási lóőr, és akkor Bence örökre abbahagyta a lómásolást.

Rögtön megelégedett, annyival, amennyivel.

A tanulság: sose lovald bele magad hülyeségekbe, mert az nem vezet sehova.