A karácsony egy kicsit a szeretet ünnepe is… Mivel ma Kari van, PONT EGY OLYAT írtam bizony! Hogy ezúton kívánok boldogságos, fajin, eredményekben gazdag, fenntartható és autentikus Karit mindenkinek méltósággal, toleránsan. Mert a Kari nem csak az ajándékokról, meg az adventi vacsoráról szól, de a toleráns szeretetről is. Mert a szeretet nem csak a szeretetről és az ajándékozásról szól!! 
Az Isten áldjon meg!
Az ünnepi önzetlenségről hirtelen Jézus Krisztus jutott eszembe, aki az év bármely napján megszülethetett volna, ám ő mégis a Karácsonyt választotta! Minden ünnep ön-kielégítés is picit… A Kari pedig megfelelő pillanat, minden nap.     Ma karácsonyfa vagyok, díszítsetek fel!

Élt egyszer egy ember. 
Karácsony reggel. Egy hangszerkészítő személy.
Ez az ember még sosem látta a tengert. Egész életében csak hangszert gyártott, és nagyon szerette a szakmáját. Viszont az minden nap nyomasztotta, hogy még sosem látta a tengert. Gyakran mondogatta is: „Odaadnám a farkamat, ha üdülésjogot vásárolhatnék egy tetszőleges tenger-felület mellett!”.
Ezen a karácsony reggelen, a szokásos karácsonyi orgonasíp karbantartást követően, annyira el volt már keseredve, hogy elhatározta: na most rögtön kimegyek a tengerhez, hadd lássam.

Beült a kocsijába, és elindult: az út gyönyörű volt. Rengeteg szép tájat látott elsuhanni maga mellett. Csupán az lohasztotta le a lelkesedését, amikor a határőr kegyetlenül visszazavarta őt, ugyanis a hangszerkészítőnek az összes papírja otthonmaradt. Hazament érte. A tengerlátáshoz bizony papírok kellenek.

Mikor végre leért a tengerpartra, a hangszerkészítő kipattant a kocsiból és rohant, rohant tengert látni. Olyan figyelmetlenül tette mindezt, hogy a zebrán elcsúszott egy nagy adag kicsapott taknyon, és akkorát laffant, mint az állat. Egyetlen előnye az volt a tanyázásnak, hogy legalább kijött a hátából a csúz. Igaz, lehetett volna annyi esze, hogy már korábban elessen, de nem volt. Na, mindegy.

Ebben a tengerben élt egy döglött sellő. A szépséges, oszló halleány látta az iménti esést, hiszen éppen kijött a partra egy kicsit csevegni emberbarátnőjével, aki azóta már hazament. Na, ez a sellő minden évben egyszer, pont karácsony napján, képes volt emberré változni, ráadásul üdülésjogot értékesítő embernővé, rendes női nemi szervekkel (izgalmasodik a történet, mi??) Ez volt Isten kis ajándéka számára. Ha már sellő, aki ráadásul döglött is, akkor legalább valami… Szóval, ezen a szent estén együtt karácsonyozhatott tetszőleges embercsaládokkal, ölelgethetett kisbárányt, kisjézust, kiscicát, amit akart, ehetett a nagyi illatos süteményéből, és ha úgy tartotta kedve, akár közösülhetett is bárkivel, hiszen már nem félig hal, hanem teljesen ember volt, teljes jogú női p*nával. A döglött sellő természetesen nem döglött nővé változott ilyenkor, hanem teljes értékű nővé, aki ráadásul kiváló üdülésjogokat tudott értékesíteni. Mivel hétköznap ő főállású döglött sellő volt, úgy meg nem kívánta senki, hát igyekezett kihasználni ezt a lehetőséget, az ideiglenes, ünnepi emberi testet, és ilyekor bizony mindenkivel összefeküdt a nagypapától kezdve a legzordabb csövesekig, közben pedig vadul értékesítette az üdülésjogokat. Nagyon vágyott már egy igazi pasira, és egy igazi karácsonyra!

Az oszlásnak induló sellőlány azonnal odaúszott a hangszerkészítő személyhez.

A halottsellő csípőre tette a kezét, és gangxta fekanő hangján beszólt neki. (Az oszlottsellő hangja egyébként ilyen nazális volt, mint a Zoránnak, csak nőibe)
- Hé, szépfiú, hahhó. Itt vagyok a vízben. Kicsim. Meg kéne rakni már ezt a kiéhezett mamát!

A hangszerkészítő személy a vízbe nézett, majd megpillantva a rákok által kizabált üres szemgödröket, a rothadó orcát, a hínár hajat és a mindehhez tartozó foszlott tetemet, azt mondta:

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁááááááááhhhh!!!!!

A sellő sietve megnyugtatta, hogy nincs baj, ő ilyen, és így fogadja el mindenki.

- Figyelj, nagyon tetszel – mondta még.

A pasas csak pislogott, majd meghajolt, mint egy angol komornyik és lehányta a cipőjét. A halott hableány szórakozottan kiszedett az uszonyából egy tengeri élősködőt, majd az apró szálférget a vízbe pöckölte.

- Kövess. Ne félj, este átváltozom szépségessé – mondta a pasasnak.

A férfi zavartan vakargatta a tarkóját, de azért ment.

A döglöttsellő a vízben úszott, a hangszeres pedig a parton sétált mellette. Közben kíváncsiság furdalta. Meg is kérdezte:

- Lehet egy indiszkrét kérdésem?

- Lehet több is - készségeskedett a halleány.

- A sellőlányok…izé…menstruálnak?

A halottsellő barátságosan felkacagott.

- Hát persze, te buta. Mi az, hogy!

- Hogyan? És hol?

- Megmutassam?

- Ha lehet…miért, most azokban a napokban vagy?

- Pont – mondta, azzal feldobta magát a vízfelszínre, és pimaszul menstruálni kezdett.

A férfi a parton pedig telehányt egy szabadtéri szemetes edényt.

A sellőlány ezen jóízűt kacagott, majd mentek tovább.

A hullasellő nem tudott kijönni a vízből, így meg kellett várni a Szenteste megszólaló első csengettyűszót, ami elindítja a csodát - na, akkor hatott a varázserő és lett a sellőből csudaszép nő.

Így is lett. Leszállt a szentéj. Már emberlábakon lépett ki a vízből, és mivel a hangszerkészítő ember már nem öklendezett, biztos volt benne, hogy egész tűrhetően fest. Legalábbis így még mindig dugnivalóbb, mint félig hülye halként.

Kéz a kézben andalogtak végig a plázson:

- Ön…maga…te …szereted a hangszereket? – törte meg a meghitt csendet a hangszerkészítő személy.

A lány valósággal felvillanyozódott, arca kipirult, tengerzöld szemei megteltek érdeklődéssel és vitalitással:

- Hát kurvára! – felelte.

A férfi nyeregben érezte magát, és nem akart semmit elbaltázni rögtön az elején, így ezen a vonalon ment tovább:

- Közösülnél velem?

A lány igent mondott, és mentek szobára.

- De tudod mire vágyok még?

- Na?

- Egy igazi karácsonyfára!

A pasas hozott neki.

- Tessék, itt van, ni. Fel van díszítve rendesen, van rajta szaloncukor is.

- Az enyém?

- Igen. Mind! Nem találtam alája igazi ajándékot, csak hülye sziklákat csomagoltam be újságpapírba, de a hatás nagyjából hasonló.

- Juj, puszi-puszi – mondta a lány és a férfi nyakába vetette magát boldogan.

A hangszerkészítő személynek aznap este tele lett a keze. Sellővel.

Szenvedélyes, erotikus szeretkezés vette kezdetét: a férfi egyetlen, türelmetlen mozdulattal tépte le a nőci könnyed nyári selyemruháját, mint a csomagolópapírt egy jóízű csokoládéról. Nézte a gyönyörű, de zamatos testet - a fülét, az orrát, a szájacskáját. Üde kis lábával úgy kalimpált a tyúk, mint aki nagyon szeret szexelni! A férfi nemipénisze szédületes vehemenciával döfködött befelé a nő síkos, kivilágítatlan barlanglyukába, mintha mohón keresne valamit. Egyre gyorsabban döfködött, mintha egyre gyorsabban keresne valamit. Nagyon látszott, hogy a férfinak komolyak a szándékai. Meg is szagolta a lányt mindenhol.

Együtt pulzáltak, mint akik nagyon szeretik ezt csinálni. Kérdezte is a férfi a szájával, amikor éppen nem volt rajta semmi:

- Ugye, ha majd ezt befejeztük, csináljuk majd még egyszer, ugye?

Ismét egymásba csavarodva lüktettek, mint valami hosszú, forró kukac. A nő nemiszerve hívogatóan tágult ki-be, mint valami tengeri állat. A férfi szilaj paripaként vetette magát a nő kéjvölgyébe, ahol már várta ama hűs nedűt rejtő szexkút, amiből fasza majd inni fog. A nő vágya forró leheletként csapódott a férfi szemüvegére, amit még dugás közben sem vesz le soha.

Reggel petyhüdten döglöttek egymás mellett, mint két szerelmes csimpánz.

A nő ismét magára rántotta a férfit, és megint azt akarta.

Már éppen nagyban nyomtak, amikor a nő megszólalt:

- Emlékszel még, mit mondtál a történet elején?

- Mire gondolsz? – kérdezte kíváncsian a férfi, mert tényleg elfelejtkezett róla teljesen.

- Arra, hogy odaadnád a farkadat, ha üdülésjogot vásárolhatnál.

- Igen. És?

A hangszerkészítő személynek ezen a reggelen volt része utoljára nemi élményben: beleszakadt a pömpöléje a sellő vaginájába. De legalább volt már üdülésjoga.