Minden nap csupa pótszilveszter a szívem, ha a kistévén benyomom és visszanézem az ismétlést. Kérlek szépen, én 2009-től fenn vagyok a listájukon, és ha van meló, hívnak, és ha tudok, jövök, vagy hoznak az unokák, magamtól. „Na, beül a muter is oda, azok közé” – gondolják, de nem baj, gondolják csak.
A Clapping Kft. beterel a stúdióba, udvarias a rendezőasszisztens, aztán smink, ha kell, általában kell, és engem már direkt úgy ültetnek el, hogy ne süssön a pofámba, ne vágjon a reflektor, mert első alkalommal még napszemüvegeztem miatta, de rám szóltak, hogy inkább eltekerik azt a lámpát, vagy engem raknak arrébb, süssön más közönségre.
Én már itt respekt vagyok, kérlek szépen, repesve respekt. Amikor a szomszéd Emese rendszeresen szok látni a tévében, a Mulatós-ban, az örömre kész közönség soraiból kiszúr engem, miközben tapsolásban vagyok, azt hiszi, hogy nekem ezért fizetnek. Hát nem. Ingyen érzem jól magam, tapsolok, ha mondják. Nem bértapsoló vagyok, de lehetnék. Annyi szomorú dolog van az életben, lehessen már egy kis ingyen mulatság…
Engem gyakran hívnak, mert hitelesen tudom jól érezni magam, a kamera imád, nem lábfájós a mozgásom, ha álló táncra kellenék. 2009 elején regisztráltam, úgyhogy azóta.

Akkor még nem tudtam, hogy ki és mennyire celeb, de még ma is mondhatják nekem, hogy ott lesz a Majka, azt sem tudom, fiú-e vagy lány-e. Én a régieket ismerem, de azokból is ki van ma már még meg? A Kordától lemegy a cukrom, a Delhusa lefogyott, a Gálvölgyi elhízott, az Araczky meghalt, a Hungáriás Fenyő meg mindegy, a katónéni meg már nem vicces nekem, mert én is egyre olyanabb vagyok, mint ő.
Meg a szeeegény Jimmy, biztos, hogy szerettem máskor, de fel lett gyorsítva a playback, pedig milyen szépen fújta a Térden állvánt! Minden régi kedvencemet tuc-tuc-tuccosították, hogy modernebbül hangozzék, gondolom. Ezeket az új celebkéket meg nem ismerem túl. Jönnek a fiatal generációk, a MegaCsillag-nyertesek, meg a nemtudomki, nem nagyon ismerem ám én őket, nekem mondhatják, hogy tabáni, hogy a tabáni ász, hát ájulok is gyorsan, nem tudom kiaz. Meg van az izé …Elemér, mondjad már, na, azzal az érett csokornyakkendőjével állandóan, beripacskodik beszmokingolva, hát a kollapszus kerülget, a vérnyomásom meg le-föl, komolyan mondom. Meg a szandi, ne is mondd, egy ilyen feszülős ződ topban a múltkor, meg azok a lábai, jézuskám, aztán belekapott a mikrofonba, hátrapánt haj, és megcsócsált egy csonkapici nótát. Csak néztem, mint szentpál az oláhokat.
Szóval, a régiek már csak izzadni járnak ide, a neotonéva meg a szűcsjutka szerdán ilyen fekete sztreccs gatyában, nem szégyellik magukat, a szulák meg bejelentett. Be, hogy férjhez megy megint – jó, ó, hogy szarjalak körbe, aztán ringó csípejével elénekelt valami újat, gondolom, valamit a kefir reklámjából.
Nem szálltam el magamtól, mint tévés sztártapsoló-és táncoló személy. Én nem gyömöszölném a vonalaimat ilyen simulós stressznadrágba, mint azok a nők, nem.
Előnyben ülök, előnyebben a színháznál, mert nincs előttem semmi fej, a kamerák miatt is főleg, látszódnom kell, az arcom, a kifejezés rajtam, meg a taps. Amikor hirtelen táncolni kell, ha elérkezett a forgatókönyvben a mulatás ideje, a rendező beint nekünk.
Ha ülve kell táncolni, akkor én jobbra-balra a vállammal, hullám kizárva, azt már nem bírná a derekam. De néha tényleg elkap a mulatás svungja, jaj, amikor a lacibetyár a Fásli úrral meg azzal az izével, na, mondd már a nevét, együtt énekelt a Mesterhármasba, de szépen…
Na, akkor őszintén virágzott ki bennem a pótszilveszter!
A Zeneexpressz-ben is voltam, hogy volt? „Zengjen a dal, táncra magyar…” hogy volt, na, meghülyülök, „Faluvégi kiskunyhóba, szeretni vakulásig nem tudok, cigánylááány… lóvéja meg nyista, sukár ez a… olyan kamelos a csávóó-óó-óó, rigójános” Meg a Mága, mennyire szeretem, ha meghúzza a nótáját a hangszerén, na! Én együtt ünnepeltem velük, ahogy mondták, velük és star-vendégeikkel, igen.
Engem látva senki nem hiszi, hogy élő vagyok. A férjem miattam vett nagyképernyőst, mert ha nótatévézem, akkor nagyon lásson. Nem tudja, honnan tudná, hogy a szívem is tapsol, ha a bunyóspityu! Aki nekem álmom volt, sőt, az ma is. Féltékeny is vagyok kissé a mögötte vonagló háttérmacákra, lenge szoknyában, vasalt mosollyal, biztos persze, hogy szívesebben gyömöszölné őket, mint engem.
Amikor feltámasztják a ledfalat a művészek mögé, na, hát az néha kiveri a szemem, mert villog, mint az istennyila, olyankor a padlóra sütöm a tekintetem, le az arcom, úgy is tudok tapsolni, pl. notármarira.
Van itt egy szintén tapsolónő, aki soha nem mosolyog, ha tapsol is, nyeglén, fapofával ül végig, nem úgy, ahogy az elején a rendező mondja. Nem szégyelli magát, nem. Hogy lehet már lélekben és arcban moccanatlanul tűrni a tévélakodalmat, és nem tapsolni, és nem jól érezni magát az ember?? Bezzeg láttam, ahogy a nagyszünetben magába borított fél liter tejeskávét az ingyenbüfé-asztalról, az a megkelt fejű nő. Igen, mindig kapunk valamit, hátha megéhezünk a nyolc órás taps során, pogácsát, kőrözöttes kiflit, jó, egy vékony fröccsöt nem utasítanák vissza, csakhogy még őszintébbre fokozzam arcomon a lagzimosolyt, mert a kakaó meg a víz olyat nem okoz. Ha nincs szerencsénk, kelbimbót kapunk, vagy futáros főzeléket dobozból, pogácsával. Szeretem én a kelbimbót, hogyne szeretném, az atlétikus ízek rajongói vagyok. De illúzió van ám! Félreterítés. Mert ami a felvételen harapnivaló, az az életben műanyag: az asztalon látszó matyóterítős bőségtál többnyire ál, mű-disznótoros. Próbáltam egyszer megharapni egy barackot, de mű volt. Látszatfalat.
Nem mindenki nyugdíjas itt, vannak fiatalok is, mert kell a vegyes érdeklődés, de ők hivatásos odatelepített statiszták, ők mindig igazi élelmet kapnak, oda, eléjük, rögtön az asztalra, ehetik is a dáridó alatt, hogy hiteles legyen a rágás. Szerintem mi azért nem ehetünk adás közben, mert a felvételen átcsúszna esetleg a kulturálatlan mohóság, vagy a tahóság jóllakásig, már elnézést, hogy így mondom, de aki nem szépen eszik! Nekünk az evéssel a szünetig várni kell, aztán kimenni.
Mindegy.
Próbálom megjegyezni ezeket az új star-vendégeket, mert a rendező szerint szépen mutat, ha némán formálom a neveket kiabálás közben, érted? Mintha kiabálnék. A néző pedig otthon leolvassa azt, amit tátogtam, ha akarja. Mondták, hogy ma férjhez megy a majka, vagy ki… És artikuláljam ki némán, de őrjöngve, a zenét nem elnyomva.
„Sej, a mi aranyeső a székházra, aranyeső a csáládra, jaaaaaaj, teherán…”
De nem is mondtam! Képzeld. A múltkor a fejemre esett a Korda! Nem lett bajom semmi, már begyógyult. A színpadról csúszott a tapsárokba.
...Szóltak, hogy jövőkedden a kamackiarmand lesz, ő a bond magyarhangja, s dalra is fakad, egy nóta erejéig, arra megyek ám szívesen, hogyne, jókedvem lesz.
Nem csak tapsolni tudok, tudod?! Vállalnék főbb mellékszerepet is. Pörgetném én szívesen a Szerencsekeréket is szívesen, de ahhoz macának kell lenni. Szerintem egy pörgetőnek már biztos nem félebéd jár, és felvétel alatt is bekaphat valamit, ha akar.
Nem?