Zoli 21 éves, 183 centi magas és 68 kiló volt 17 ezer évvel ezelőtt. Miért mondom ezt? Elárulom. Kezdjük az elején. Zoli egy szerencsétlen napon elment a TESCO-ba, hogy vegyen valamit a hülye macskájának. Olyan táplálékot keresett, amit a hálátlan dög hajlandó lenne végre megzabálni. Az utóbbi hetekben a szeszélyes négylábú csak kerülgette a tálkájába szórt húspasztillát, bizalmatlanul sandított föl a fiúra, majd tiltakozásul belefosott Zoli cipőjébe. A szegény fiú már mindent bevetett: rengeteg gusztusos macskakaját kipróbált nála, de az undok kis dögnek egyik sem kellett. Na, de akkor mivel táplálkozott?! Mert köztudott, hogy az állatok kajával üzemelnek. Zolinak volt egy elmélete. Bandi – így hívták a cicát – minden délben elcsámborgott a lépcsőházban, ahol valószínűleg egy szenilis vén tyúk rendszeresen etetgette. Zoli sajnos nem tudta, melyik nyanyus az, különben az orrára koppintott volna. A valóság az volt, hogy Bandinak nem a kaja a baja, hanem a Zoli. Valamiért nem fogadja már el tőle a táplálékot.

De vissza a TESCO-ba. Szóval once upon a time ez a Zoli gyerek nagy bátran nézegette a macskaeledel kollekciót és ki is választott két hülye nevű (CATSMILE és MIAOU!) macskakonzervet. Elindult a kassza felé. Ide pakolják a marketingagyak az apróságokat, hogy a kígyózó sor alatt a vásárlópszichológia utolsó passzív ostromként működhessen. Itt nyúzhatják az unatkozó kölykök az anyjukat, hogy még azt a Garfield-es kulcstartót, Pókemberes rágót is vegye meg. Ha az ember unatkozik, elbabrálgat a sok színes vacakkal, addig-addig, míg egyszer csak a kosarában nem landol ez+az. Zoli is egy ilyen befolyásolható gyerek volt; nézegette a Melba szeletet, majd vett is hármat. Sorra került, fizetett, csomagolt. És most jön az érdekes rész. Ahogy átlépett az előtte szétnyíló fotocellás ajtón, nem a parkolóban találta magát, hanem egy vad dzsungel kellős közepén.  Amerre csak a szem ellátott, égig érő fák, róluk alácsüngő liánokkal, ismeretlen, prehisztorikus páfrányok uralták a látóterét. Ijedten fordult meg, hogy visszameneküljön a biztonságos TESCO-ba, és reklamáljon ezért a rémisztő eseményhorizontért, de addigra már a háta mögöttiség is elvitatódott. Mert nem volt már ott egy szemernyi TESCO sem, de még az ajtó is hiányával tüntetett. Csak egy meredek sziklafallal nézett szembe, rajta vastag moharéteggel. A fiúnak ez sok volt így egyszerre. Zoli sosem tudja meg, hogy egy spontán időkorláton lépett túl, és előre repült az időben tizenhétezer évet. Miért történt mindez?  Elmondom. Azok a b*zi japánok minden műszaki holmiba, fénymásolóba, számítógépbe, hajszárítóba, faxba és fotocellás ajtóba elrejtenek, a gyártás folyamán, egy alig tűhegynyi nagyságú kis manót. Ennek a látszólag ártalmatlan kis lénynek fontos gazdasági feladata van. Az egyik kezében egy kis kalapácsot tart, míg a másikban a műszaki cikk garancialevelének másolatát. Amint lejárt a jótállási idő, amiért ingyen szerviz járna, a kalapácsával szétver valami apró, de létfontosságú alkatrészt a szerkezetben. Ez kisebb-nagyobb meghibásodásokhoz vezet. Innentől kezdve a kenyérpirító egyszer csak nem pirít már annyira, a digitális fényképezőgép spontán törli az összes felvételt, a hajszárító tüzet okád, a vibrátorból a legkellemetlenebb helyzetben lesz esernyő, egy fotocellás ajtó pedig időgéppé változik, és ártatlan Zolikat penderít tizenhétezer évvel arrébb.

Szegény fiú csak állt a zöldség közepén, kezében macska eledeles zacskóval, és bután bámulta a klorofil tengert. Hatalmas volt a csend. Nem hallatszottak egzotikus madarak, ürgék, pockok, pókok, de még a fákon hülyéskedő majmok vonyítása sem. Nem csipergett, motyogott, kummogott semmi. Nem jöttek elő a fák közül félmeztelen, vad tekintetű amazonok, dárdájuk hegyével toroktájon kérdezősködve, mint a hülye filmekben. Idegen nyelven karattyoló, vén varázsló sem totyogott elő tollas fejdíszben, John Lennon szemüvegben, welcome-átkot mormolva. Semmi. Csak végtelen növények. Miért van ez? Elmondom. Körülbelül ezer évvel ezelőtt a Föld alkalmatlanná vált az emberi és állati életre a túlnyomó űrlény invázió miatt. A vállalkozó kedvű lakosság hatalmas űrhajókba költözött kedvenc állatával, azok elől az ember/állat evő mutáns űrszörnyek elől, akik leinváziózták a Földet. Az emberi űrhajók – pontosabban űrkompok – a nagyvárosok fölött lebegtek, hogy az űrszörnyek ne érhessék el őket a praclijukkal. Az űrlényhárító sugárpajzs megakadályozta, hogy a röpképes lények behatoljanak. Egy darabig élhető és fenntartható társadalmat alakítottak ki. Aztán jöttek a bajok: az űrkompokban eluralkodott az unalom. Kezdetben csak ernyedtek és fantáziáltak az emberek, hiszen nem sok mindent lehetett odafönt ezen kívül csinálni, de aztán jött az unalom. Meg a járvány. De menjünk sorba. Az emberek szó szerint halálra unták magukat. Kezdetben még azzal szórakoztak, hogy a halottakat számolgatták, és minden hulla után járt három bónusz pont, amit a megtaláló jóváírhatott magának, amivel később kitörölhette. Ezt a játékot mindenki megunta három millió hulla után. Aztán jött egy szuperinfluenza és eltakarította a maroknyi túlélőt is. Az űrkompok kiürültek. Mikor már kipusztult minden emberi/állati élet, és az űrszörnyek is hazamentek, a vegetáció vette át az uralmat. Mivel az űrkompok robotpilótával mentek, továbbra is járták a maguk útját. Vad növényhordák ébredtek öntudatra és azonnal nekiláttak, hogy elhódítsák azokat a területeket, melyek korábban az emberé voltak. Hatalmas mamutfenyők csúcsairól léptek a céltalanul lebegő űrkompokba, amiket aztán átszereltek fotoszintézis-meghajtásúra. Azzal szórakoztak, hogy ezeken lebegtek növénytársaik fölött. Így alakult ki a felsőrendű növény-arisztokrácia. A menőbb vegetáció űrhajón repkedett zöldségpartnerei fölött. Pimasz egy populáció, annyi szent.

Épp most úszott el Zoli feje fölött egy ilyen gigantikus masina. Úgy nézett ki, mint egy frizbi, amin gyökeret vert a repkény. Pofátlan kacsokban lógott le róla a lucskos zöldség, mintha ezzel is azt üzenné: növényuralom van.

Zoli addig élt, amíg a macskakaja kitartott. Utána még próbálkozott megharapni néhány bogyót, de finom táplálék helyett csak valami fura kiütést szerzett.

Szinte minden nap sírt valamennyit.