Három hónapos voltam, amikor először utaztam mozgólépcsőn. A cammogó magasban körbenéztem könnyű kis fejecskémmel, bele a szembeforgalmú emberek arcába, s így kérdeztem anyámat: „anya, mi ez a számottevő sokadalom, hova ennyi ember, ér az a cél ennyi embert? Mennyi szerves kémia! Vonul a hercehurca. Túl sok a kiterjedés. Képes ennyi mindenkit befogadni és ellátni a tér? Jól elférnek ennyi térben? Szabadok egymás mellett?” - mire anyám reám tekintett azzal a tekintetével, de nem válaszolt.

Ekkor határoztam el, hogy mindenképpen lenni akarok valami, és ha felnövök, leszek is, bizisten. Ma már vagyok valami: középfiatal - de még most sem késő megírni a múltamat, tehát nagyon-nagyon oda kell figyelnem, ha nem akarok szarságokra visszatekinteni. Össze kell szednem, mi nem lennék, ha azt nem is írhatom meg, mi igen.
Mi nem lennék?
Nem lennék póztalan tünemény, se ló sem. Nem lennék filmkritikus sem, aki minden cikkében elsüti a koherens és konstruktív szavakat, és csak olyan filmről ír, amiben van ló. De még ha lennék is filmkritikus, sosem kezdeném úgy a cikkeim, hogy „Felülmúlta minden várakozásomat”, vagy ”Nyomdokán felüdült az újraértelmezett blockbuster” és nem írnék olyan filmről, melynek főszereplője egy időutazó salsa tanár.
Nem lennék ételszobrász sem, pedig van egy ételszobrász iskola, igen, van, van a Blahán, a volt pornóbolt mellett.

Nem lennék kompkatasztrófa sem. Nem lennék elfásult zsűritag sem, aki csak akkor ítél fölfelé, ha leszopják, azért egy kicsit csak hagynám, hogy feltámadjon bennem az érdeklődés.

Nem lennék 30 éves - megint. Nem lennék 50 sem - még. Azt mondják, az 50 a rosszabb, mert az amolyan átmenet. Habozva várom azt az engesztelhetetlen és lecsupaszított pillanatot, amikor éppen öregszem egyet, várom, hogy mikortól kezdődik a rossz rész.

Ja, még az ételszobrászhoz annyit, hogy szerintem nem jó ételszobrásznak lenni. Tegyük fel, hogy eperhabból kell cilindert vagy mackónadrágot kennie valami egészalakos grillázsember testére, de nem sikerül élethűre, és akkor leteremtik. Az se megkönnyebbülés, ha sósból kéri a megrendelő, mert a tákolmány krémalja úgyis megolvad a júniusi hőben, és újfent neki kell lenyelnie a nyafogást, nem az időjárásnak. És ha egyszer valami hülyeséget süt ki? Mondjuk a Fashion Show-ra ehető ruhát kér a modell, de korán elkenődik rajta a libamájgallér, a répanadrág, meg az egész testét betöltő parajkrém, s kámpicsorodik, majd felkeresi őt a gacsos lábával, hogy elbazmegolja panaszát, ő meg nyelje le azt is? Nem bírom, ha egy nő kiabál velem, olyankor kinyílik a zsebemben valami, valami szándék.

Az egyik ismerősnek tűnő ismerősömet megkérdeztem, hogy nekem miért nincs annyi barátom, mint másnak? Azt felelte, hogy azért, mert hiányzik belőlem 2 fontos dolog, ez a 2 fontos dolog pedig a Jóindulat és az Őszinteség. Ekkor azonnal elkezdtem vele jóindulatú és őszinte lenni, mire mosolygó hassal csak annyit mondott: „Laci, neked rosszul áll a jóindulat, hagyd abba”. Én meg őszintén abbahagytam.
Mi nem lennék még?

Nem lennék horrorfilmben menekülő szép nő sem, aki csak szigorúan akkor merészkedik le a pincébe, amikor kiégett a körte.

Nem lennék művészettörténész sem, aki múzeumok pincéjében él, és egész nap azon izgul, mikor veszik észre létezését, és azt, hogy kurvára nélkülözhető.

Visszatérve az időutazó salsa-oktatóra, jobbra kettő, há, négy…a salsa egy életérzés, a vígélet kovásza, de abban semmi vidám nincs, ha rég halott embereket tanítok táncolni, mondjuk Julius Cézárt, akiről a harmadik órán kiderül, hogy falábú, engem okol mindenért és keresztre feszít. Vagy ha elutazom egy holtnéphez, kinek már van saját élőzenéje, és a salsa tájidegen számukra, akkor megint csak életveszélyes nézeteltérés van.

Maradjon köztünk, de az időutazó salsa tanár egy elég hülye foglalkozás: beszorulsz egy időcellába és oda a tehetséged. Meg a lábad. Felkap az időszél, berepít egy féreglyukba felszívódásig.

Nem lennék méhstatiszta sem semmilyen méhes filmben, még akkor sem, ha csak annyi a feladatom, hogy éhesen kell zümmögni egy asztal felett. Nem akarom, hogy az öltöztetők csipesszel húzzák rám a jelmezt, és hol szegény méhet, hol nemes méhet, hol lépes méhet kell alakítanom.

Nem lennék rövidárubolt bolt sem, két nagyobb rövidárubolt között.

Nem lennék unalmas sem. Nem lennék 360 fok. Nem lennék leborult szivarvég vagy kékalakú asszony sem, vagy bolyhos pulóver, vagy agyaggalamb, vagy makacs szennyeződés, fázós legényke vagy járdán összecsukló férfi, aki már régóta magában hordozta a járdán összecsuklás karmáját. Nem lennék mindenre kiterjedő szolgáltatás sem. Nem lennék széntartalék, se enyhe időjárás. Nem lennék búslakodó olajfúrótorony. Nem lennék kindertojáshéj.

Sok minden nem lennék. Nem kéne. Nem merek. Pedig az idő szalad, a rossz dolgok meg egyre közelednek, egyre közelednek és nem állnak meg.

A rossz dolgok mindig lassítás nélküliek.

Tegnap este megpróbáltam visszafelé öregedni, de csak rohamosan sikerült, mert alig értem el az aznap reggelt, már meg kellett fordulnom, ha nem akartam pórul járni. Lóhalálában visszamásztam reggelről délre, majd hat órára, ahonnan elkezdtem az egész folyamatot. Libának éreztem magam, sült libának, aki rosszul sült el, almával a szájában, párolt zöldségekkel a seggében, mint aki egész életében arra készül, hogy mosolygós rokonok közt heverjen ezüst tálcán, az asztal közepén.

Főleg ételszobrász nem lennék.