Hogyan kerültem ide? Ebbe a meglehetősen munkakörbe? Hogy mondjam magának… Lejárt az álláskeresői támogatásom és el kellett fogadnom az FMK által felkínált közmunkát. Én vagyok a filmekből jól ismert alak, akitől mindenki borzad, és aki mögött mindig van egy hatalmas óra a falon, akiről mindenki azt hiszi, hogy a halál fia. Nem, nem hullaégető, én még előtte vagyok, úgymond enyém a végtiszteltetés, mert én nyilváníthatok elsőként részvétet. Az első részvét az enyém mindenképpen. Szóval, az én feladatom a kórházban a leg leg nem kellemesebb, sőt hátborzongatóbb: közölni a hozzátartozókkal, hogy kanyargott, fékcsikorgott, parkolóhelyet keresett, végül beállt a halál; a szeretett hozzátartozójuk, ez a kedves illető visszavonhatatlanul eltávozott. Ezért és ezért. Az orvosok, akiknek a halálhír a dolguk lenne, már rég nem csinálják. És ami még rosszabb: sajnos én lettem az ország legjobb Halálbejelentője (vagy inkább kijelentője. A halál mindig kijelentés) a kórházak kapkodnak értem, de én maradok a Szent Lászlóban, a büfé miatt, itt a legjobb, és délben van gnocci is. De mitől vagyok én a legjobb? A saját fejlesztésem miatt. Ugyanis már a pályám legelején megfigyeltem, hogy az elkeseredett rokonok, barátok rendszerint a fejemen, arcomon és ruházatomon vezetik le a rossz hír miatt támadt hirtelen indulataikat. Mintha én lennék a Kaszás! Mintha én tehetnék róla, hogy a kedves rokon futamideje lejárt! Legjobb esetben csak a vállamon sírnak és teljesen eláztatják a köpenyem, de ezt sem akarom. Na, és én erre kitaláltam egy forradalmian jó módszert, amivel kivédhető mindez… Kiraktam egy nagy műanyagtáblát a váróterem falára. Ha valaki elhunyik, megyek a fekete filctollal és felírom rá. Jó apró betűkkel... És amikor a rokonok közelebb lépnek bogarászni, ohó! én már hetedhét országon túl járok! Ha-ha! Akkor már velem nem tudnak kiabálni, meg lesírni a ruházatomat, mert addigra már hol vagyok, nem? Bottal üthetnek.

Egyébként ezt a táblás módszeromat már a többi kórház is kezdi átvenni. De ám… A hozzátartozók egy idő után megszokták a kis trükkömet, hamar körbe is járt a híre közöttük, így amikor megjelentem a fekete filctollal, többen már felkészültek, rajtvonalhoz álltak és elkezdtek bemelegíteni. Volt, hogy a teljes váróterem vetette a táblára magát, hiszen addig nincs püfölés, míg el nem olvasták, hogy a felírt névhez egyáltalán van-e közük, fölöslegesen meg nem kapnak el. Előfordul, hogy egyes elkeseredett hozzátartozók sportosabbak nálam, pedig, higgyék el, én is eleget tréningezek. Néha már ránézésre kiszúrom a várakozók közül, ki a fittebb, és amikor a táblaolvasás után elszabadul a könnypokol, őt pécézem ki, ugyanis elegendő csak őtet kicseleznem, a többiek úgyis lemaradnak. Statisztikailag kevés az esélye, hogy egynél több gátfutó legyen egy váróteremben. Bár a fasz tudja… Ilyenkor előfordul, hogy ők a gyorsabbak, elkapnak, hogy megverjenek vagy sírjanak rajtam.

Erre is van stratégiám, ugyanis megfigyeltem, hogy az éjszakai takarítók a folyosónak mindig ugyanabba a ficakjába tolják a kocsijukat. Nos, ha kergetnek, arra futok: én tudom, hogy hol parkol a takarítókocsi, ők viszont nem. Én elfutok mellette, és azzal a lendülettel ki is rántom magam mögé, és sprintelek le a folyosón tovább, hátra se nézve. Volt, aki átugrotta, utolért, elkapta a grabancomat és a lépcsőfordulóban azonnal lezokogott, de volt olyan is, aki egyszerűen elsodorta az útakadályt és a liftekig pofozott.
Amúgy nagyon kiszámíthatatlan mindenki: miután elmondom neki a halált, az elején még tök udvarias, csak bólogat, reménykedik, alkudozik, tudomásul vesz és csendben könnyezik. Aztán lassan emelkedik a hangja, (itt fogja fel, mit is mondtam) tekintete befellegzik, végül rajtam csattan az ostor. Azt mondja, adjam csak vissza a rokonát, anyját, apját, feleségét, gyerekét, nincs azoknak semmi bajuk és semmi keresnivalójuk itt, ebben a hidegben… Majd amikor leesik neki a visszavonhatatlan, hirtelen kezd el kiabálni, időm sincs bemelegíteni és felkészülni, a vádlim, mint a gránit. Nem akarja elfogadni az elhunyást, hadonászik és gorombáskodik velem, hogy: „mi van, te buzi, azonnal add vissza a szerettem életét! Feljelentelek!” De én hiába mondom, hogy oké, buzi vagyok, de nem orvos és nem Isten, én csak elmondom, hogy kit sikerült visszahozni az életbe és ki unta már meg a maga goromba pofáját.

A halálhír három téje: Tűrés, Tagadás, Temetés. Egy kis elfekvős humor!

Olyan is van, hogy nekem rimánkodnak, hogy légyszí, ne boncolják fel XY-t. Én ekkor bőszen elmondom, hogy ebben én kérem nem dönthetek. Erre ők, mint egy elakadt lemezjátszó, ugyanazt hajtogatják, hátha megenyhülök. A halott-tájékoztatásban én annyira tudok segíteni, hogy adminisztráció, meg mikor láthatják a testet, ha akarják stb. Még fasza kis temetkezési vállalkozót is tudok ajánlani. Ennyi, de ezt még elmesélem: rendszeresen bejár ide egy nagyon magas, nagyon vékony, nagyon rideg nő, barna ballonban. De sose ugrik, csak ül és hozott magazint lapozgat. Egyszer rákérdeztem, hogy ugyan, ha van kedve, árulja már el, miért jár ide? Azt mondja, semmiért csak szeret itt üldögélni és … várni. Még ha azt mondta volna, hogy valami perverz okokból a többiek bőgésére éhes, de nem.

Eszembe jutott még egy valami. Egy kolléga mesélte - még jóval előttem – hogy egyszer egy néninek 2 évet késett az érdeklődése, mert akkor jutott eszébe, hogy mégis illene bemenni az uráért. Pedig ők akkor többször kiértesítették levélben és sms-ben egyaránt. Aztán eltolták onnan az öreget. Ilyet szólt a néni: nem szerette az urát, mert részeges volt, meg verte is, de ránézne azért, mielőtt lekremázzuk. De mi itt nem kremázunk le semmit, max. fagyasztunk és hát, sorry, már rég lekremázták a közpénzes tömegtemetésen, ami az át nem vett hulláknak jár - mesélte a kolléga, és spániel szemekkel nézett a nénire, bólintgatott, majd rájött, hogy korrektül kattant a néni és lehalkított manóhangon elmagyarázta neki még egyszer, hogy amit keres, már a Bácsimennyországban van. Erre sápadt hanggal azzal jön a néni, hogy biztos itten van még, csak „lejegeltük” és elhagytuk. De nem így megy ez, két évig pláne nem tárolunk itt semmit, jegesen sem, mi itt nem gyártunk mirelitet, álljon alagsorba, a proszin tessék legközelebb keresni…

Hát, ennyi. Hallottam, hogy máris továbbfejlesztették a táblás módszerem, mióta hozzászoktak a hozzátartozók és újra megszaporodott a halálbejelentők tettlegelése. Úgy hallottam, már hangosbemondóval kísérleteznek a Honvédban, és úgy már nincs kivel kiabálni sem, csak csendben belenyugodni. Megszólal a lágy Liszt és akkor mindenki a hangszóróra függeszti a tekintetét, várakozón - az érintettek pedig szomorúan elindulnak a kihangszórózott irányba.
Az ember valahogy úgy van kitalálva, hogy ösztönösen kerül mindent, ami lehangolóan halálos. Mintha a halál nem lenne, és mi majd valahogy úgyis kimaradunk ebből az egészből. A tömegnek mindig bűnbak kell, az sem zavarja, ha csak fából van. De mindig legyen valaki kézzelfogható, akit fizikailag meg lehet csapni…

Komolyan mondom, már meghalni sem a régi.