A nagyi szelleme és a tolerancia
Semmi sem majdnem tökéletes…
Ferdinánd és János ezen az éjszakán ismét átadták magukat az önfeledt, zabolátlan szexnek, mint férfi a férfival. Vastagon zajlott a fülledt buzerancia azon a nagy franciaágyon, amit még a nagyszülőktől örökölt a főszereplő, János. Már többször csinálták ezt a műfajt, ezen az ágyon, szívesen. Zabálták egymást. Micsoda önkifejezés! Ez a szerelem nagyon sűrű és ez a két férfi se semmi. Szívbemarkolóan kapcsolódtak, belebonyolódtak egymásba, egyik a másik malmára hajtotta a vizet. Életben voltak, és ez látszott is. Éjfélre már mindketten teljesen ki voltak tágulva, örömüket egymásra vezették.
János szerelmesen pihegett Ferdinánd hosszúdad mellkasán:
- Jaj, olyan jó veled homoszexualizálni. Köszönöm.
- Váljék egészségedre - nyugtázta Ferdinánd önnön teljesítményét, mosolyogva.
Az azonos nemű férfiakat kedvelő férfiak ritkán tiltakoznak a seggregáció ellen.
- Te annyira kívánatos személy vagy, hogy esküszöm, nem állok jót magamért. Lenyűgöző a halmazállapotod, mi több, ragyogó! – bókolt Ferdinánd, az aktív.
- Hűh, de jó vagy, és milyen jókor mondod ezt! Szeretem, ha nem csak szóra nyitod a szád. Te szóra vagy érdemes! – így János, a passzív.
- Úgy szeretlek, majd megeszlek! – förmedt rá tréfásan Ferdinánd.
János ezen kicsit megrökönyödött, ugyanis túlságosan vizuális típus volt és hirtelen elképzelte, ahogy Ferdi egy fülledt júniusi éjszakán nekilát, beleharap és elkezdi őt fogyasztani.
- Ne te ne, te lüke! Inkább hajkurássz! Teeee, te Szád márki!
- Örvendjél számomra! Takarodj rám!
- Ütlegelj, bitang! kutyagolj, bugris! Te hitvány pribék!
(csak semmi pánik, ez is a só része)
- Tudod, mi vagy? Nagyszerűség vagy – így F.
- Gyere és forgasd ki a szavaimat – cukkolta J.
De Ferdi nem forgatta. Szeme jóllakott a látvánnyal.
Már éppen újra egymáshoz láttak volna, amikor ijesztő asszony vette kezdetét. Egy áttetsző, őszes alakzat jelent meg az ágy végében. Egy rokon értelmű parajelenség. János felismerte:
- Nagyi !! Hiszen, te halott vagy ! !
Az öregasszonyszellem így ripakodott rá:
- Az lehet, de látom, amit látok! Te gusztustalan kis szar! Te fráter! Mikor még éltem, s te oly kicsiny voltál, milyen aranyos voltál még! Kifejletlen és ártatlan. Mivé lettél? És én egy ilyen aberrált féreggel legóztam! Egy ilyennek főztem bablevest!
- Jaj, nagyi – védekezett teljesen fölöslegesen a lidércnőnek a János. – Félreérted!
De itt nem volt mit félreérteni. Aki ezt félreérti, az teljesen lüke. Ezt már nem lehet meg nem történtté tenni. A nagyi engesztelhetetlen maradt:
- Gusztustalanság! Belerakni a pisilődet a másik férfi farába?? Hát normális vagy te??
- Én ugyanaz a kedves teremtés vagyok, akit megismertél, csak buziba – érvelt János.
Ferdinánd alaposan megunta ezt a kínos közjátékot:
- Tájékoztatnál róla, hogy mi folyik itt? – fordult szeretőjéhez.
Jánosnak nem volt ideje magyarázkodásra, mert a nagyi hirtelen kitátotta hatalmas szellemszáját és támadásba lendült. A fiúk egyszerre pattantak ki az ágyból és menekültek, úgy ahogy voltak, seggpucéran. A nagyi üldözőbe vette őket (a kergetőzés alatt az a zene ment, ami a Benny Hill végén szokott). A nappaliból a konyhába, a kamrából a fürdőszobába, a vendégszobából a garázsba futottak: Jánosnak jó nagy háza volt. Ajtók nyíltak, csapódtak, körbe-körbe.
Aztán a nagyi hirtelen elmaradt. Jánosék megálltak, kibukkantak és óvatosan körülnéztek, hogy valóban biztos-e, hogy a szellem végre visszatért az asztrálsíkra. Megnyugodtak: a lidérc elapadt, felszívódott, vagy leült valahol, mert elfáradt.
Másnap János ment Ferdinándhoz szeretkezni. „Ott legalább nincs halott nagyi” – gondolta a fiú szellemesen.
- Látom, te roppant élvezed velem a sexet! – húzta ki magát Ferdi egyaránt.
- Nem hagytál más választást, te tömegvonzó! – így Jancsi hányada.
- Te aztán meg vagy húzatva!
- Ez a jelszó! – tódította János, majd egy csokor vaníliás rózsát nyújtott át fiúszeretője javára.
- Ó, te buta, nem kellett volna!
- Te csak ne átalkodj!
- Te finom jószág! Beléd akarok akadni – így F.
- Nem tesz semmit. Én azt szeretem benned, hogy nem vagy szarember. Örülök, hogy nem csak barátok vagyunk.
- Pedig a mi családunkban a legtöbb férfi vagy skizofrén, vagy alkesz, vagy filozófus, vagy egyéb életképtelen. Buzinak csak én sikerültem.
- Te csataló, igaz-e?
- Mi?
- Minden
- Mi minden?
Ferdi legyintett, majd ennyi csúszott ki a száján:
- Veled minden nap nyaralás!
- Jaj, te kis túlzás!
2 sexel később homobárba készülődtek.
János kezét tördelve lépett Ferdinánd szobájába, ahol a fiú éppen a mellét borotválta, majd előállt a farbával:
- Ferdinánd! Te kefekötő! Csodás tested szexre termett.
A fiú felfigyelt arra, hogy elhangzott a neve, és kikapcsolta a villanyborotvát, hogy hallják egymás szavát. Gyanús ez a bókolás… Ez a fiú akar tőle valamit.
Csend. János arca túl sokáig tartott. Ferdi állta a tekintetét. Számon kérő arc.
- Te, figyelj – folytatta lazán, de feszülten János - …mi lenne, ha ezúttal kivételt tennél, és mégis kölcsönadnád az Emblémás pólódat?
Ferdinánd türelmet erőltetett magára, mert pólója kölcsönhordásának felemlegetésétől egy kicsit beidegesedett. Felment benne a pumpa. Elkomorodva szólt így:
- Azt hiszem, ezt már egyszer megbeszéltük. Az pont a kedvencem.
János kicsapta az ászt:
- Ha adod, akkor este azt csinálsz velem, amit akarsz….
Ferdinánd fontolóra vette az ajánlatot. Szerette, ha kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekkel, a saját fantáziájának irányelvei alapapján játszadozhatott. Ott, és annyiszor, ahányszor csak akart.
- Hát, legyen – írta alá a verbális szerződést a vágy tollával Ferdinánd. Azzal benyúlt a szekrénybe, majd kiemelt a legfelső polcról egy páncélkazettába csomagolt, légmentes fóliába csavart dolgot. Átnyújtotta szeretőjének.
- Éljen! – örvendett János, majd áhítattal csomagolta ki és húzta magára nyomban a strasszos izompólót az Emblémával.
- De egyre nagyon vigyázz – intette záradéktól fűtött hangon Ferdinánd – Le ne jöjjön róla az Embléma!
- Nem fog – ivott előre János a lenemjövés bőrére. - Ezt nevezem! Az árgyélusát! Egek! Imádlak, szivi, legszívesebben fel-le ugrálnék tapsikolva.
- Úgy belinkellek hogy ott maradsz!
- Lájkolom!
Csendben elindultak a Szubkultúra bárba.
Nagyban denszelnek a tömegben, amikor odalép hozzájuk egy baromarcú srác. Pityu volt az, János egykori osztálytársa a gimiből.
- Szia, János – köszöntött rá Pityu. - Mit keresel itt? Csak nem buzi lettél??
- De…az lettem.
- Szegény…. Sajnálom.
- Oda se neki. Ez már így marad. És te?
- Hát, én fogadtam a haverjaimmal, mert már vannak nekem, és a Mátyással, hogy fogadjunk valami piába’, hogy le merek jönni ide. A buzikhoz! Érted?
- Értem – pislogott János.
- És le mertem. Mert én nagy alkohol ivó lettem. Buliba járok és cigarettázom is. És már hánytam is. Buliban! És…és láttam olyan embereket, akik már láttak kábítószert közelről. Szóval, nem vagyok ám olyan tulok, mint kicsiben – kezdte dekoncentráltan, mivel a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy az, és az is marad.
- Igen? – kérdezte János az őszinte érdeklődés legkisebb jele nélkül, és gondolatban már el is kergette a hülyegyereket.
- Képzeld – folytatta a retardált Pityu – Már vezetni is tudok, most is kocsival jöttem. Pirossal! És már rengeteg barátnőm is volt. Három! Tudod, mennyi az?
- Ne mond! – böfögte János, akit a hányinger kerülgetett, és minden körrel egyre közelebb került hozzá. Az este folyamán már benyakalt egy Bailey’s-t, egy Backardit meg valami köptető ízű zöld szart. Már csak egy pattanásos fejű, habzó szájú Pityu kellett ahhoz, hogy mindez felkívánkozzon.
Kezdetét vette a karaoké. Egy kopaszodó, izzadt arcú managger annyi bátorságot ivott össze, hogy nekilátott az I Will Survive-nak. Sürgősen énekelnie kellett. Mindenkinek kínos volt, de megtette. Nem lenne jó, ha minden ember egyforma lenne – de itt a határ.
János szájára tapasztott kézzel rohant a kijárat felé. Épp időben ért ki, mert a rakott káposzta már nagyon körül akart nézni.
Némi öklendezés után sikerült megszabadulnia terhétől. Felegyenesedett, megtörölte száját a tenyerével, kifújta az orrát a levegőbe… és meglátta a bajt!
A pólóról lejött az Embléma, ott fityegett lemálásának szomorú tényével.
- Bassza meg! – mondta, de azt nem, hogy ki bassza meg. - Mit fog szólni a Ferdinánd, ha ezt meglátja! Annyira dühös lesz, hogy többet nem lesz hajlandó kielégíteni. Megvonja tőlem! Ott fekszik majd barátságtalanul, a fal felé duzzogva.
Nem volt mit tenni, leült zokogni az útpadkára. Mert így nem mert a Ferdinánd szeme elé kerülni.
Sírt, sírdogált. Okádott. Egyszer csak fény támadt (de nem akkora) és megjelent a nagyi.
A lidércasszonyt újra szabadon engedte a párhuzamos dimenzió.
János hápogott.
- Mi a baj, kis unokám? - így a nagyi.
- Ne is kérdezd, lejött az Embléma.
A nagyi csettintett egyet az ujjával, és az Embléma hopp! azonnal visszatapadt a pólóra.
János letaglózva szemlélte a varázst.
- Ne rémülj meg tőlem, kis unokám! – mondta joviális, már kedves nagyi hangon – Átgondoltam a dolgokat. Toleráns leszek veled.
János megkönnyebbült.
- Hát…kösz – nem tudott hálásabbat kinyögni.
- Sajnálom, hogy úgy neked estem a múltkor. Bárcsak jóvátehetném.
- Akkor…most már elfogadsz?
- Hát, most már se így, se úgy nem lehetek dédmama, úgyhogy, el. De….
- …de ?
- Hát az én időmben, ott nálunk a faluban azért…
- Jaj, mama!
- Jó, jó! Azt csináltok, amit akartok. De tudd, hogy egy párkapcsolathoz ketten kellenek. És a sorozatos problémák a szerelem elmúltával csak fokozódni fognak. El kell fogadnod magad, ahogy a másikat is. És ha jönnek a problémák, nem leváltani kell egy újra, mert bár az embert lecserélheted, a problémák maradnak. Mivel ebben a kapcsolatban te vagy a passzív fél, vélhetően Ferdi egy szép nap majd meg akarja élni önmagát férfiként egy másik nővel. Más előtt is el akarja játszani a férfit. Ettől féltelek. A csalódástól. Mert a férfiak mind rohadékok. Nem akarok nagy feneket keríteni a kukacodnak, mégis a szívemen viselem.
János sóhajtott, a nagyi folytatta:
- Ha egy kapcsolatban az önámításba menekülsz, sebezhetővé válsz. Ne legyenek illúzióid, ebben a szar világban már az vagy, amit mutatsz magadról, a tényleges értékek szerepe erősen megkérdőjelezhető. Márpedig egy megcsalt ember törékeny, dühös, és csak a harag hajtja, napról-napra, hétről-hétre, szinte menekülve a jelenből, mindig csak előre, nincs tehát ideje és lehetősége arra, hogy önmaga életét menedzselje, vagy szebbet fessen arról, ami valójában. Ez pedig látszik, érződik a viselkedésén, a gesztusain, az egész jellemén. Valahol mélyen mindannyian haragszunk a világra, haragszunk a sorsra, Istenre, vagy bármire, aminek köze lehetett az életünkben bekövetkező töréshez, azonban a jelenben élni, teljesíteni, magabiztos életet élni többé nem tudunk. Fontos a kommunikáció, és az, hogy ne játszmázzatok, és legalább magadnak ne hazudj. Fontos az időzítés. És a múltat mindig le kell zárni. Ne bízz Ferdiben túlságosan!
- De néha olyan szépeket mond…
- Lenin is szépeket mond…
János fellelkesült a nagyi buzdító szavaira.
Mire meghálálkodhatta volna, a nagyi már köszönés nélkül köddé vált. Épp jókor, mert nyílott a buzibár ajtaja és Ferdinánd jelent meg.
- Mit csinálsz idekint, édes buzeránsom? – szegezte a kérdést a nyugtalanul toporgó Jánosnak.
Mivel válasz nem érkezett, Ferdinánd tekintete gyanakodva siklott a János mellkasán elhelyezkedő Emblémára. Örült neki, hogy nem jött le.
A két farbarát elindult haza, mert már kiszórakozták magukat aznap estére. Jánoshoz mentek, mert neki jóval nagyobb volt az ágya farcsatákhoz, igaz, jóval több ijesztékkel, mint Ferdinél.
Mindig János élvezett el előbb, húzta is a száját Ferdinánd miatta, ugyanis a fiúnak túlságosan érzékeny volt a makkja. János nagyon szeretett alárendelt szerepben lenni…
